Keď sa o Jurajovi Migašovi hovorí medzi Slovákmi v Maďarsku, jeho meno sa iba málokedy spája predovšetkým s diplomatickým protokolom. Oveľa častejšie sa vynárajú Mlynky, Pilíš, slovenské školy, kultúrne podujatia, Slovenský dom, rozhovory s miestnymi ľuďmi či spoločné výstupy do hôr. Je to trochu paradoxné. Profesionálne totiž patril k veľmi skúseným slovenským kariérnym diplomatom svojej generácie. Za sebou mal multilaterálnu diplomaciu, európsku integráciu, susedskú politiku aj pôsobenie vo vedení ministerstva zahraničných vecí. Práve preto je jeho päťročná budapeštianska misia taká zaujímavá. Nebola epizódou človeka, ktorého diplomatická kariéra sa sústreďovala na menšinovú problematiku, ale jednou etapou podstatne širšej profesijnej dráhy. A predsa práve v Maďarsku vznikol vzťah, ktorý ďaleko prekročil štandardnú väzbu medzi veľvyslancom a krajanskou komunitou.
Zo Štiavnice do veľkej diplomacie
Juraj Migaš sa narodil 13. júna 1957 v Prešove. Gymnaziálne štúdiá absolvoval v Prešove a Banskej Štiavnici. Štiavnické roky neboli iba položkou v životopise. Vytvorili sa tam priateľstvá, ku ktorým sa vracal aj po desaťročiach. Jedným z jeho spolužiakov z jednej lavice bol Ľudovít Pomichal, neskôr novinár, publicista a pracovník krajanských inštitúcií. Pomichal vo svojom texte zaradenom do knihy Imricha Fuhla Extrakt / FuhlExtra spomína na Migaša ako na „Ďuriho“ – spolužiaka, s ktorým sa stretával aj po skončení školy. Bývalí štiavnickí spolužiaci zostávali v kontakte napriek tomu, že ich vysokoškolské cesty zaviedli na rozličné miesta. Migaš pokračoval na Moskovskom štátnom inštitúte medzinárodných vzťahov – MGIMO, kde študoval v rokoch 1976 až 1981. Po jeho skončení nastúpil v roku 1981 do československej zahraničnej služby. V rokoch 1983 až 1988 pôsobil na veľvyslanectve ČSSR v Berlíne. Po návrate pracoval na federálnom ministerstve zahraničných vecí a venoval sa stredoeurópskej agende. V rokoch 1991 až 1992 pôsobil na československom veľvyslanectve vo Varšave, nasledoval Štokholm a v roku 1994 sa do Varšavy vrátil ako chargé d’affaires. Jeho profesionálnou témou sa čoraz výraznejšie stávala stredná Európa a vzťahy so susednými krajinami. Na Ministerstve zahraničných vecí SR viedol odbor susedných štátov a krajín CEFTA a neskôr sa stal politickým riaditeľom rezortu. V roku 1998 viedol Misiu Slovenskej republiky pri Organizácii pre bezpečnosť a spoluprácu v Európe vo Viedni a už o rok neskôr prišla jedna z najvýznamnejších etáp jeho diplomatickej kariéry – Brusel. Od roku 1999 do roku 2003 stál na čele Misie Slovenskej republiky pri Európskych spoločenstvách. Slovensko sa vtedy pripravovalo na vstup do Európskej únie a Migaš sa tak ocitol priamo v centre prístupového procesu. Bol členom Rady vlády SR pre európsku integráciu a v rokoch 2002 až 2003 aj zástupcom vlády Slovenskej republiky v Konvente o budúcnosti Európy. Dobové rozhovory ukazujú, že európsku integráciu nevnímal iba ako technické rokovanie diplomatov. Hovoril o potrebe širšej verejnej diskusie o budúcnosti Európy a upozorňoval, že európska debata nemôže zostať uzavretá iba medzi expertmi. Po návrate z Bruselu sa opäť stal politickým riaditeľom Ministerstva zahraničných vecí SR. Keď v roku 2004 smeroval do Budapešti, neodchádzal tam diplomat na začiatku kariéry, ale človek s viac ako dvadsaťročnou skúsenosťou zo zahraničnej služby.
Budapešť v citlivom období
Budapeštianska misia nebola jednoduchá. Slovensko a Maďarsko vstupovali do obdobia, v ktorom sa popri intenzívnej hospodárskej a regionálnej spolupráci opakovane vracali politické spory, menšinové otázky, historické témy a vzájomné podozrenia. Migaš už na začiatku svojho pôsobenia odmietal predstavu, že slovensko-maďarské vzťahy sú nevyhnutne „zamrznuté“. Zdôrazňoval potrebu politického dialógu a neskôr opakovane upozorňoval, že konfliktné kauzy vytvárajú v médiách obraz vzťahov, ktorý často prekrýva množstvo fungujúcej cezhraničnej, hospodárskej, kultúrnej a regionálnej spolupráce. Jeho postoj možno zhrnúť do myšlienky, ktorú počas budapeštianskych rokov opakoval v rôznych podobách: minulosť treba poznať a skúmať, ale súčasnú politiku nemožno donekonečna viesť prostredníctvom historických krívd. Aj preto v roku 2005 inicioval na slovenskom veľvyslanectve v Budapešti stretnutie mladej generácie slovenských a maďarských historikov. Chcel vytvoriť priestor, v ktorom sa o spoločnej minulosti nebude hovoriť prostredníctvom politických sloganov, ale odborného dialógu. Z iniciatívy sa postupne vytvorila tradícia ďalších stretnutí. V tejto súvislosti sa s jeho menom spájala aj zásada, že história patrí historikom. Migašova budapeštianska misia sa pritom odohrávala počas jedného z politicky citlivejších období slovensko-maďarských vzťahov po roku 1989. V roku 2006 nasledovala séria incidentov a vzájomných obvinení z etnicky motivovaného násilia. Migaš prerušil dovolenku a vrátil sa do Budapešti na rokovania. Jeho verejným postojom nebola eskalácia. V rozhovoroch zdôrazňoval potrebu dialógu, spoločných mechanizmov a odmietnutia extrémizmu na oboch stranách. Napätie pokračovalo aj v nasledujúcich rokoch. V októbri 2008 si maďarská ministerka zahraničných vecí Kinga Gönczová predvolala Juraja Migaša. Slovenská diplomacia na druhý deň reagovala predvolaním Lajosa Váradiho, chargé d’affaires maďarského veľvyslanectva v Bratislave. Aj v tomto prostredí však Migaš presadzoval myšlienku, že politické konflikty nemajú zatieniť všetko ostatné, čo medzi oboma krajinami funguje. Na Corvinovej univerzite v Budapešti koncom roka 2008 hovoril o potrebe obnovovať dialóg a pripomínal zodpovednosť oboch strán za stav vzťahov.
Od Pilíša po Dolnú zem
Z pohľadu Slovákov v Maďarsku mala jeho budapeštianska misia ešte druhú rovinu. Migaš nezostal veľvyslancom, ktorého krajanská komunita stretávala predovšetkým na recepciách. Cestoval po slovenských regiónoch Maďarska, navštevoval školy, samosprávy, spolky, kultúrne podujatia i menšie miestne slávnosti. Máme dostatok konkrétnych dokladov na to, aby označenie „od Pilíša po Čabu“ nebolo iba neskoršou spomienkovou metaforou. Vo februári 2008 absolvoval dvojdňovú cestu po Békešskej župe, ktorej cieľom bolo znovu sa oboznámiť so situáciou a činnosťou tamojších Slovákov. Program zahŕňal Békešskú Čabu, Sarvaš, Kétšoproň, Čorváš a Slovenský Komlóš. V Békešskej Čabe navštívil slovenskú školu. So žiakmi hovoril nielen o národnostnej identite, ale aj veľmi prakticky o tom, že znalosť slovenčiny môže byť výhodou pri ďalšom štúdiu i na pracovnom trhu. Do Sarvaša však prichádzal už skôr. V roku 2005 bol hosťom miestneho slovenského podujatia spojeného s tradičnou zabíjačkou a v tom istom roku aj žatevnej slávnosti nadväzujúcej na poľnohospodárske tradície dolnozemských Slovákov. Takéto udalosti môžu na prvý pohľad pôsobiť okrajovo. V skutočnosti však veľa hovoria o jeho diplomatickom štýle. Migaš dokázal byť prítomný na rokovaní ministerstiev a zároveň na miestnom podujatí, kde sa ľudia nerozprávali diplomatickým jazykom. V Slovenskom Komlóši bol opakovane. V roku 2007 sa zúčastnil osláv výročia osídlenia mesta a odhalenia pamätníka pripomínajúceho presídlenie Slovákov, objavoval sa na kultúrnych podujatiach dolnozemských Slovákov a navštívil tamojšie slovenské školské inštitúcie. Osobitne sa zaujímal o školstvo, mládež a jazyk. Pri stretnutiach mladých Slovákov v Maďarsku hovoril otvorene o tom, že slovenskosť bez vzťahu k slovenskému jazyku stráca jednu zo svojich základných opôr. Zároveň však situáciu nezjednodušoval. Uvedomoval si, že mnohí mladí ľudia už vyrastali v prostredí, kde nemali dostatočné možnosti naučiť sa po slovensky. Jeho postoj preto nebol založený na mechanickom posudzovaní toho, kto je „dosť Slovák“. Zdôrazňoval jazyk, kultúru a vedomie pôvodu, ale súčasne rešpektoval osobnú identitu jednotlivca. Takýto prístup sa ukazuje aj v spomienkach jeho priateľov. Pomichal píše, že mu Migaš rozprával o Slovákoch v Maďarsku ako o ľuďoch, ktorí často aj po generáciách uchovávajú vedomie svojich koreňov, historickú pamäť a v niektorých prípadoch ešte stále aj nárečie svojich predkov. Podpora zo Slovenska podľa neho nemala znamenať vnucovanie identity. Mala pomáhať tým, ktorí si slovenskosť sami chcú zachovať.
„Rodinné striebro“ pod Pilíšom
Najintenzívnejšie sa Migašov osobný vzťah k Slovákom v Maďarsku prejavil pravdepodobne v Pilíši a osobitne v Mlynkoch. Pomichal vo svojej spomienke zachytil, ako mu Migaš počas ich stretnutí rozprával o ľuďoch spod Pilíša:
„Pilíš, Mlynky – Jozef Havelka, Gizela Molnárová, Páví krúžok, Marta Demjénová, Imro Fuhl... Takto na diaľku mi ich Ďuri predstavoval ako na rodinnom striebre.“
Táto formulácia azda presnejšie než akákoľvek oficiálna charakteristika vystihuje, ako ďaleko sa jeho vzťah k miestnej komunite posunul od protokolárnej diplomacie. Jozef Havelka, Imrich Fuhl, Marta Demjénová či Gizela Molnárová neboli preňho iba mená v zozname partnerov veľvyslanectva. O ich práci a postojoch rozprával svojim starým priateľom na Slovensku. Pamätal si miestne spory, osobnosti, kultúrne udalosti a konkrétne problémy. Dobový Pilíšan pri Migašovej rozlúčke s Maďarskom pripomenul, že Mlynky počas štyroch rokov a ôsmich mesiacov navštívil nespočetne veľakrát. Chodil na slovenské bohoslužby, kultúrne podujatia, stretnutia, bály aj výlety na Pilíš. Jedna z miestnych spomienok zachovala výrok, ktorý sa k Migašovi neskôr často vracal. Keď mu pri istej príležitosti pripomenuli, že je predovšetkým „excelencia“, odpovedal:
„Ja som predovšetkým človek.“
Slovenský dom a živá pamiatka
V Mlynkoch sa zároveň dostal k udalosti, ktorá sa z miestneho sporu zmenila na slovensko-maďarskú politickú kauzu. V roku 2008 vypukol konflikt okolo dovtedajších priestorov miestnej slovenskej samosprávy – Slovenského domu. Spor medzi obecnou a slovenskou samosprávou sa rýchlo dostal do celoštátnej politiky a médií oboch krajín. Juraj Migaš sa do riešenia problému aktívne zapájal. Miestni slovenskí predstavitelia jeho pomoc neskôr opakovane označovali za mimoriadne významnú. Marta Demjénová spomínala, že stál pri nich a pomáhal pri hľadaní riešenia. Bolo by však nepresné vytvárať z tejto udalosti jednoduchú legendu, podľa ktorej veľvyslanec „zachránil Slovenský dom“. Konflikt mal viac aktérov i politických úrovní a napokon sa riešil dohodou a finančnou účasťou slovenskej i maďarskej strany. Časť maďarskej tlače navyše Migašovu osobnú účasť na rokovaniach hodnotila kriticky a interpretovala ju ako príliš výrazné zasahovanie zahraničného diplomata do miestneho konfliktu. Práve táto rozdielnosť pohľadov je dôležitá. Ukazuje, že Migaš nebol iba všeobecne obľúbeným návštevníkom slovenských slávností. Keď bol presvedčený, že ide o práva slovenskej komunity, vedel vstúpiť aj do konfliktnej situácie. Nové Stredisko pilíšskych Slovákov v Mlynkoch sa napokon stalo jedným zo symbolických výsledkov celej kauzy. Migašov vzťah k Pilíšu však prežil aj tento spor. Juraj Migaš bol hlavným iniciátorom spoločného výstupu na Pilíš; jeho podnet prijali Mlynčania na čele s Jozefom Havelkom a z výstupu postupne vytvorili tradíciu. Po jeho smrti dostalo podujatie názov Memoriál Juraja Migaša. V roku 2016 mu bola na Stredisku pilíšskych Slovákov v Mlynkoch odhalená pamätná tabuľa. Podobnú logiku možno vidieť aj pri jeho podpore projektu slovenského pamätníka Cyrila a Metoda v historickom Blatnohrade, dnešnom Zalaváre. Ako veľvyslanec podporil začiatky iniciatívy, ktorá mala pripomenúť slovenskú interpretáciu cyrilo-metodského dedičstva na území dnešného Maďarska. Pamätník bol dokončený až neskôr, no jeho meno zostalo spojené s počiatkami projektu. Keď sa v roku 2009 lúčil s Pilíšanmi, svoju skúsenosť zhrnul tromi slovami: dobro, teplo a láska. Môžu znieť sentimentálne, no v kontexte množstva jeho ciest, rozhovorov a osobných väzieb nepôsobili ako prázdna zdvorilostná fráza.
Diplomacia po Budapešti
Po skončení budapeštianskeho pôsobenia sa Juraj Migaš vrátil na Ministerstvo zahraničných vecí SR a pracoval v kabinete ministra. Od roku 2012 pôsobil ako poradca predsedu vlády Roberta Fica pre zahraničnú politiku a medzinárodné vzťahy. Je to dôležitý údaj aj preto, že ukazuje kontinuitu jeho kariéry. Po budapeštianskej misii neodišiel z diplomacie do úzadia. Jeho skúsenosti zostali využívané na jednej z najvyšších politických úrovní. V januári 2014 nastúpil na svoju poslednú veľvyslaneckú misiu – do Slovinska. Aj tam pokračoval spôsobom, ktorý poznali Slováci v Maďarsku. Nezostával iba v hlavnom meste. Cestoval po regiónoch, stretával sa s predstaviteľmi miest, podnikateľmi, kultúrnymi pracovníkmi a miestnymi ľuďmi. V rozhovore pre oficiálny slovinský vládny časopis hovoril o bilaterálnej, multilaterálnej, európskej a ekonomickej diplomacii ako o navzájom prepojených súčastiach práce veľvyslanca. Naučil sa aj po slovinsky. Je to drobný, ale príznačný detail. Keď pred desiatimi rokmi odchádzal do Maďarska, objavila sa verejná kritika, že neovláda maďarčinu. Pomichal však zachoval spomienku, že sa ju pred odchodom usilovne učil. Nevieme presne, na akú úroveň sa neskôr dostal, preto to netreba prikrášľovať. Jeho snaha porozumieť prostrediu, do ktorého prichádzal, však bola zjavnou súčasťou jeho diplomatického štýlu. Juraj Migaš zomrel 29. augusta 2015 vo veku 58 rokov, keď stále pôsobil ako veľvyslanec Slovenskej republiky v Slovinsku. Ministerstvo zahraničných vecí si ho pripomenulo ako dlhoročného kolegu a vynikajúceho diplomata. Medzi Slovákmi v Maďarsku však zostal ešte iný obraz – nie veľvyslanec pri rečníckom pulte, ale človek medzi ľuďmi. Ľudovít Pomichal vo svojom spomienkovom texte napísal, že Migaš sa počas budapeštianskej misie s prostredím zžil mimoriadne intenzívne a že slovenské osobnosti od Pilíša cez Sarvaš a Békešskú Čabu až po Slovenský Komlóš naňho spomínali ako na diplomata, ktorý bol priamy, zrozumiteľný a ľudský. Je to hodnotenie pamätníka, nie fakt, ktorý možno objektívne merať. Fakty však vysvetľujú, prečo takéto hodnotenie mohlo vzniknúť. Migaš bol v Mlynkoch, keď tamojší Slováci riešili svoj najväčší konflikt posledných desaťročí, chodil medzi Slovákov na Dolnú zem, navštevoval školy, hovoril s mladými ľuďmi o jazyku, podporoval odborný slovensko-maďarský dialóg, rozprával svojim priateľom na Slovensku o Havelkovi, Fuhlovi, Demjénovej a ďalších ako o „rodinnom striebre“ a inicioval tradíciu spoločného výstupu na Pilíš, ktorá po jeho smrti začala niesť jeho meno. Pritom zostával profesionálnym diplomatom, ktorý pred Budapešťou pôsobil pri OBSE a európskych inštitúciách, sprevádzal Slovensko počas prístupového procesu do Európskej únie a po návrate z Maďarska radil predsedovi vlády v zahraničnej politike. Možno práve v tomto spojení spočíva dôvod, prečo jeho meno medzi Slovákmi v Maďarsku nezostalo iba jedným z mien v zozname bývalých veľvyslancov. Juraj Migaš prišiel do Budapešti ako skúsený diplomat. Odchádzal ako človek, ktorého mnohí Slováci v Maďarsku začali považovať za svojho priateľa – a práve to je stopa, ktorú diplomatický protokol zaznamenáva len veľmi ťažko.
Pramene a odporúčaná literatúra
- Ministerstvo zahraničných vecí a európskych záležitostí SR
- Úrad pre Slovákov žijúcich v zahraničí
- Imrich Fuhl: Extrakt / FuhlExtra, Mlynky – Budapešť, 2021; najmä text Ľudovíta Pomichala V superlatívoch najneformálnejšieho veľvyslanca Juraja Migaša
- oslovma.hu – Vyslanec ľudskosti, vyslanec slovenskosti a ďalšie archívne materiály
- Časopis Pilíšan
- Ľudové noviny / luno.hu
- BEOL
- Historický časopis a materiály slovensko-maďarského dialógu historikov
- Pravda
- Hospodárske noviny
- Magyar Nemzet
- Sinfo – Government Communication Office of Slovenia
Juraj Migaš – a jóság,
a melegség és a szeretet diplomatája
Megfordult Berlinben, Varsóban, Stockholmban, Bécsben, Brüsszelben, Budapesten és Ljubljanában, s nemzedéke tapasztalt diplomatái közé tartozott. Juraj Migaš azonban különösen a magyarországi szlovákok körében hagyott mély nyomot – a Pilistől Csabán és Szarvason át Tótkomlósig. A hivatásos diplomáciát kivételesen személyes emberi kapcsolatokkal ötvözte.
Amikor a magyarországi szlovákok körében Juraj Migašról esik szó, neve ritkán idézi fel elsősorban a diplomáciai protokoll világát. Sokkal inkább Pilisszentkereszt és a Pilis, a szlovák iskolák és kulturális rendezvények, a Szlovák Ház, a helyiekkel folytatott beszélgetések vagy a közös hegyi túrák jutnak róla az ember eszébe. Pedig nemzedéke legtapasztaltabb szlovák karrierdiplomatái közé tartozott: a multilaterális diplomácia, az európai integráció, a szomszédságpolitika és a külügyminisztérium vezetésében végzett munka egyaránt része volt pályájának. Éppen ezért különösen érdekes ötéves budapesti megbízatása. Nem egy kisebbségi ügyekre szakosodott diplomata pályájának epizódja volt, hanem egy jóval szélesebb szakmai életút egyik állomása. Mégis éppen Magyarországon alakult ki az a kapcsolat, amely messze túlmutatott egy nagykövet és az országban élő szlovák közösség szokásos viszonyán.
Selmecbányától a nagydiplomáciáig
Juraj Migaš 1957. június 13-án született Eperjesen. Gimnáziumi tanulmányait Eperjesen és Selmecbányán végezte. A selmecbányai évek azonban jóval többet jelentettek számára egy életrajzi adatnál: olyan barátságok születtek ott, amelyekhez évtizedek múltán is visszatért. Egyik padtársa Ľudovít Pomichal volt, a későbbi újságíró, publicista és a külhoni szlovákok ügyeivel foglalkozó szakember. Pomichal az Imrich Fuhl Extrakt / FuhlExtra című könyvében megjelent írásában „Ďuri”-ként emlékezik Migašra – egykori osztálytársára, akivel az iskola befejezése után is tartotta a kapcsolatot. A selmecbányai osztálytársak akkor sem veszítették szem elől egymást, amikor felsőfokú tanulmányaik más-más helyre vezették őket. Migaš 1976 és 1981 között a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, az MGIMO-n tanult, majd 1981-ben belépett a csehszlovák külügyi szolgálatba. 1983 és 1988 között Csehszlovákia berlini nagykövetségén dolgozott, hazatérése után pedig a szövetségi külügyminisztériumban közép-európai ügyekkel foglalkozott. 1991 és 1992 között a varsói csehszlovák nagykövetségen szolgált, ezt Stockholm követte, 1994-ben pedig ügyvivőként tért vissza Varsóba. Munkájában mind hangsúlyosabb szerepet kapott Közép-Európa és a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolatok kérdésköre. A Szlovák Köztársaság Külügyminisztériumában a szomszédos államokkal és a CEFTA-országokkal foglalkozó főosztályt vezette, később a tárca politikai igazgatója lett. 1998-ban a Szlovák Köztársaság EBESZ melletti bécsi missziójának élén állt, egy évvel később pedig diplomáciai pályájának egyik legfontosabb állomása, Brüsszel következett. 1999-től 2003-ig a Szlovák Köztársaság Európai Közösségek melletti misszióját vezette. Szlovákia ekkor készült az Európai Unióhoz való csatlakozásra, így Migaš közvetlenül a csatlakozási folyamat középpontjába került. Tagja volt a Szlovák Köztársaság európai integrációval foglalkozó kormánytanácsának, 2002 és 2003 között pedig a szlovák kormány képviselője volt az Európa jövőjével foglalkozó konventben. Korabeli interjúiból kitűnik, hogy az európai integrációt nem pusztán diplomaták technikai tárgyalássorozatának tekintette. Az Európa jövőjéről folytatott szélesebb társadalmi párbeszéd szükségességét hangsúlyozta, és arra figyelmeztetett, hogy az európai vitát nem lehet kizárólag a szakértőkre hagyni. Brüsszelből hazatérve ismét a külügyminisztérium politikai igazgatója lett. Amikor 2004-ben Budapestre érkezett, már több mint húszéves külügyi tapasztalat állt mögötte.
Budapest egy érzékeny időszakban
Budapesti megbízatása korántsem esett könnyű időszakra. A szlovák–magyar kapcsolatokban az intenzív gazdasági és regionális együttműködés mellett újra és újra felszínre kerültek politikai viták, kisebbségi kérdések, történelmi témák és a kölcsönös bizalmatlanság. Migaš már megbízatása elején elutasította azt a képet, hogy a két ország kapcsolatai szükségszerűen „befagytak”. A politikai párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, és többször rámutatott arra is, hogy a konfliktusok a médiában gyakran olyan képet festenek a kétoldalú viszonyról, amely elfedi a jól működő határ menti, gazdasági, kulturális és regionális együttműködés számos területét. Álláspontjának lényege egy, a budapesti években különböző formákban visszatérő gondolatban foglalható össze: a múltat ismerni és kutatni kell, de a jelen politikáját nem lehet a végtelenségig történelmi sérelmekre építeni. Ezért is kezdeményezte 2005-ben a budapesti szlovák nagykövetségen a fiatal szlovák és magyar történészek találkozóját. Olyan fórumot akart teremteni, ahol a közös múltról nem politikai jelszavak, hanem szakmai érvek mentén folyik párbeszéd. A kezdeményezést további találkozók követték. Ehhez a szemlélethez kapcsolódott az az egyszerű elv is, hogy a történelmet a történészekre kell bízni. Budapesti évei ugyanakkor az 1989 utáni szlovák–magyar kapcsolatok egyik politikailag érzékenyebb időszakára estek. 2006-ban etnikai indíttatásúnak minősített incidensek és kölcsönös vádak sora követte egymást. Migaš megszakította szabadságát, és tárgyalásokra visszatért Budapestre. Nyilvános megszólalásaiban nem az eszkalációt választotta: a párbeszéd, a közös megoldások és a szélsőségesség mindkét oldalon történő elutasítása mellett érvelt. A feszültség a következő években sem szűnt meg. 2008 októberében Göncz Kinga külügyminiszter bekérette Juraj Migašt, Szlovákia budapesti nagykövetét. A szlovák diplomácia másnap Váradi Lajos, a pozsonyi magyar nagykövetség ideiglenes ügyvivőjének bekéretésével válaszolt. Migaš ebben a légkörben is azt képviselte, hogy a politikai konfliktusok nem homályosíthatják el mindazt, ami a két ország között jól működik. A Budapesti Corvinus Egyetemen 2008 végén a párbeszéd helyreállításának szükségességéről beszélt, és mindkét fél felelősségére figyelmeztetett a kapcsolatok alakításában.
A Pilistől az Alföldig
A magyarországi szlovákok szemszögéből budapesti megbízatásának volt egy másik, legalább ennyire fontos oldala is. Migaš nem maradt olyan nagykövet, akivel a szlovák közösség leginkább fogadásokon találkozhatott. Járta Magyarország szlovákok lakta vidékeit, iskolákat, önkormányzatokat, egyesületeket, kulturális rendezvényeket és kisebb helyi ünnepségeket látogatott. Elegendő konkrét adat maradt fenn ahhoz, hogy „a Pilistől Csabáig” fordulatot ne csupán utólag született metaforának tekintsük. 2008 februárjában két napot töltött Békés megyében, hogy ismét tájékozódjon az ott élő szlovákság helyzetéről és tevékenységéről. Programjában Békéscsaba, Szarvas, Kétsoprony, Csorvás és Tótkomlós szerepelt. Békéscsabán felkereste a szlovák iskolát, ahol a diákoknak a nyelvtudás gyakorlati jelentőségéről is beszélt: arra hívta fel a figyelmet, hogy a szlovákul tudó szakemberek keresettek a munkaerőpiacon. Szarvasra azonban már korábban is ellátogatott. 2005-ben vendége volt egy hagyományos disznótorral egybekötött helyi szlovák rendezvénynek, ugyanabban az évben pedig az alföldi szlovákok mezőgazdasági hagyományait őrző aratóünnepségnek is. Az ilyen alkalmak első pillantásra talán mellékesnek tűnnek, valójában azonban sokat elárulnak diplomáciai stílusáról. Migaš éppúgy otthonosan mozgott a minisztériumi tárgyalóasztal mellett, mint egy helyi rendezvényen, ahol az emberek nem a diplomácia nyelvén beszéltek. Tótkomlóson is többször megfordult, részt vett a helyi szlovákság rendezvényein, és felkereste a szlovák oktatási intézményeket. Különösen érdekelte az oktatás, az ifjúság és a nyelv helyzete. A magyarországi szlovák fiatalokkal találkozva nyíltan beszélt arról, hogy a szlovákság a szlovák nyelvhez fűződő kapcsolat nélkül elveszíti egyik alapvető támaszát. A helyzetet azonban nem egyszerűsítette le: tisztában volt azzal, hogy sok fiatal már olyan környezetben nőtt fel, ahol nem volt megfelelő lehetősége a szlovák nyelv elsajátítására. Nem azt mérlegelte tehát, ki „eléggé szlovák”. A nyelv, a kultúra és a gyökerek tudatának fontosságát hangsúlyozta, miközben tiszteletben tartotta az egyén identitását. Barátainak visszaemlékezéseiből is hasonló szemlélet rajzolódik ki. Pomichal szerint Migaš úgy beszélt neki a magyarországi szlovákokról, mint olyan emberekről, akik sokszor nemzedékeken át őrzik gyökereik tudatát, történelmi emlékezetüket, s egyes esetekben még őseik nyelvjárását is. A Szlovákiából érkező támogatás szerinte nem jelenthette valamely identitás ráerőltetését az emberekre; azoknak kellett segítséget nyújtania, akik maguk kívánták megőrizni szlovákságukat.
„Családi ezüst” a Pilis alatt
Migaš személyes kapcsolata a magyarországi szlovákokkal talán a Pilisben, azon belül is Pilisszentkereszten vált a legszorosabbá. Pomichal visszaemlékezése különösen szemléletesen őrizte meg, hogyan beszélt neki Migaš a Pilis alatt megismert emberekről:
„Pilis, Pilisszentkereszt – Jozef Havelka, Gizela Molnárová, Pávakör, Marta Demjénová, Imro Fuhl… Így, a távolból mutatta be nekem őket Ďuri, mint a családi ezüstöt.“
Talán minden hivatalos jellemzésnél pontosabban érzékelteti, milyen messzire jutott Migaš kapcsolata a helyi közösséggel a protokolláris diplomáciától. Jozef Havelka, Imrich Fuhl, Marta Demjénová vagy Gizela Molnárová nem egyszerűen a nagykövetség partnereinek névsorában szereplő nevek voltak számára. Munkájukról, nézeteikről, a helyi ügyekről régi szlovákiai barátainak is mesélt. Ismerte a közösség személyiségeit, kulturális életét és konkrét problémáit. A korabeli Pilíšan Migaš magyarországi búcsúztatásakor arra emlékeztetett, hogy négy év és nyolc hónap alatt számtalanszor megfordult Pilisszentkereszten: szlovák istentiszteletekre, kulturális rendezvényekre, találkozókra, bálokra és pilisi kirándulásokra is eljárt. Marta Demjénová egy jellegzetes történetet is megőrzött róla. Amikor egy alkalommal arra emlékeztették, hogy ő mindenekelőtt „excellenciás úr”, Migaš egyszerűen így válaszolt:
„Én mindenekelőtt ember vagyok.“
A Szlovák Ház és az emlékezet
Pilisszentkereszten ugyanakkor olyan ügy középpontjába is került, amely helyi vitából szlovák–magyar politikai konfliktussá nőtt. 2008-ban robbant ki a vita a helyi szlovák önkormányzat addig használt helyiségei, a Szlovák Ház körül. A települési és a szlovák önkormányzat közötti konfliktus hamarosan mindkét ország országos politikájában és sajtójában visszhangot kapott. Juraj Migaš aktívan bekapcsolódott a megoldás keresésébe. A helyi szlovák vezetők később többször rendkívül jelentősnek nevezték segítségét. Marta Demjénová már Migaš 2009-es búcsúztatásakor hangsúlyozta, hogy a nagykövet az elsők között próbált segíteni a Szlovák Ház ügyében, mellettük állt és támogatta őket. Pontatlan volna azonban ebből olyan egyszerű történetet kerekíteni, amely szerint a nagykövet egymaga „megmentette a Szlovák Házat”. A konfliktusnak több szereplője és több politikai szintje volt, végül pedig megállapodással, a szlovák és a magyar fél pénzügyi részvételével rendezték. A magyar sajtó egy része ráadásul kritikusan értékelte Migaš személyes részvételét a tárgyalásokon. Éppen a nézőpontok különbsége teszi teljessé a képet. Migaš nem csupán a szlovák ünnepségek kedvelt vendége volt: amikor úgy ítélte meg, hogy a szlovák közösség jogai forognak kockán, konfliktushelyzetben is kész volt fellépni. Az új pilisszentkereszti Szlovák Ház, a Pilisi Szlovákok Központja végül az egész ügy egyik jelképes eredménye lett. Migaš Pilishez fűződő kapcsolata azonban messze túlélte ezt a konfliktust. Ő volt a közös pilisi túra fő kezdeményezője; a pilisszentkeresztiek felkarolták az ötletet, és a túrából fokozatosan hagyományt teremtettek. Halála után a rendezvény a Juraj Migaš-emléktúra nevet kapta, 2016-ban pedig a Pilisi Szlovákok Központja – Szlovák Ház falán emléktáblát avattak tiszteletére. Hasonló szemlélet mutatkozott meg abban is, hogy támogatta a Cirill és Metód történelmi Blatnohradban, a mai Zalaváron felállítandó szlovák emlékművének kezdeményezését. Az emlékmű később készült el, de Migaš neve összekapcsolódott a kezdetekkel. Amikor 2009-ben búcsúzott a pilisi szlovákoktól, három szóval foglalta össze ottani élményeit: jóság, melegség és szeretet. Ezek a szavak önmagukban talán érzelmesnek tűnnek, számtalan látogatása, beszélgetése és személyes kapcsolata ismeretében azonban aligha hatnak üres udvariassági formulának.
Diplomácia Budapest után
Budapesti megbízatásának befejezése után Juraj Migaš visszatért a Szlovák Köztársaság Külügyminisztériumába, ahol a miniszteri kabinetben dolgozott. 2012-től Robert Fico miniszterelnök külpolitikai és nemzetközi kapcsolatokért felelős tanácsadója volt. Ez azért is fontos mozzanat, mert diplomáciai pályájának folytonosságát mutatja: budapesti küldetése után nem vonult háttérbe, tapasztalataira a politika egyik legmagasabb szintjén is igényt tartottak. 2014 januárjában kezdte meg utolsó nagyköveti megbízatását Szlovéniában. Ott is azt a munkamódszert követte, amelyet a magyarországi szlovákok már jól ismertek. Nem maradt Ljubljanában: járta az országot, városi vezetőkkel, vállalkozókkal, kulturális szakemberekkel és helyi emberekkel találkozott. A szlovén kormány hivatalos folyóiratának adott interjújában a kétoldalú és multilaterális, az európai és a gazdasági diplomáciáról mint a nagyköveti munka egymással összefüggő területeiről beszélt. Szlovénül is megtanult. Apró, de jellemző részlet ez. Amikor tíz évvel korábban Magyarországra készült, nyilvánosan bírálták amiatt, hogy nem beszél magyarul. Pomichal visszaemlékezéséből azonban tudjuk, hogy budapesti megbízatása előtt szorgalmasan tanulta a nyelvet. Nem tudjuk pontosan, később milyen szintre jutott, ezért ezt nincs okunk megszépíteni. Az azonban jól látható, hogy igyekezett megérteni azt a közeget, amelyben dolgozott. Juraj Migaš 2015. augusztus 29-én, 58 éves korában hunyt el, miközben még a Szlovák Köztársaság szlovéniai nagyköveteként szolgált. A külügyminisztérium hosszú éveken át szolgáló kollégaként és kiváló diplomataként emlékezett rá. A magyarországi szlovákok emlékezetében azonban egy másik kép is fennmaradt róla: nem csupán a szónoki emelvényen álló nagyköveté, hanem az emberek között jelen lévő emberé. Ľudovít Pomichal visszaemlékezése szerint Migaš budapesti évei alatt rendkívül szorosan kötődött ehhez a közeghez, és a Pilistől Szarvason és Békéscsabán át Tótkomlósig sokan közvetlen, világosan fogalmazó és emberséges diplomataként emlékeztek rá. Ez egy kortárs visszaemlékező értékelése, nem objektíven mérhető tény. A tények azonban megmagyarázzák, hogyan születhetett meg ez a kép. Migaš ott volt Pilisszentkereszten, amikor a helyi szlovákok az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb konfliktusával szembesültek; eljárt az alföldi szlovák közösségekhez, iskolákat látogatott, fiatalokkal beszélgetett a nyelvről, támogatta a szlovák–magyar szakmai párbeszédet, szlovákiai barátainak Havelkáról, Fuhlról, Demjénováról és másokról mint „családi ezüstről” mesélt, és kezdeményezésével útjára indította a közös pilisi túra hagyományát, amely halála után az ő nevét vette fel. Mindeközben mindvégig hivatásos diplomata maradt: Budapest előtt az EBESZ és az európai intézmények mellett szolgált, részese volt Szlovákia európai uniós csatlakozási folyamatának, Magyarországról hazatérve pedig külpolitikai kérdésekben a miniszterelnök tanácsadója lett. Talán éppen e kettősség magyarázza, hogy neve a magyarországi szlovákok körében nem egyszerűen a volt nagykövetek névsorának egyik tétele maradt. Juraj Migaš tapasztalt diplomataként érkezett Budapestre. Úgy távozott, mint akit a magyarországi szlovákok közül sokan már barátjuknak tekintettek – és éppen ez az a nyom, amelyet a diplomáciai protokoll aligha képes rögzíteni.
