Szegény tótok gyereke / A koldus-király poéta
Berda József (Budapest, 1902. február 1. - Budapest, 1966. július 6.) József Attila-díjas /szlovák származású/ magyar költő. Proletár környezetből indult életútjára. Négy elemi osztályt végzett lakatosinas volt, majd kifutó, hordár, később könyvügynök. Első verskötete: Könnyek útja és egyéb írások, 1923-ban jelent meg. Krúdy Gyula írt hozzá előszót. Bár mindvégig a szegénység útját járta, mégis ódai hangon, főként a lét hétköznapi örömeiről, az evés-ivás élvezetéről írt epigrammatikus tömörségű szabadverseket. A Nyugat, a Széphalom és az Est munkatársa. Baráti szálak fűzték József Attilához.
Pályakezdésekor őt is megihlette a hagyományos líra végromlásának gondolata, úgy hitte, hogy a költészet következő korszaka az Ember diadalát fogja elhozni, s ezt énekelte ő is szabálytalan formájú, rímtelen verseiben, melyeken kétségtelenül érződik Kassák Lajos hatása is. Ugyanakkor ő is rendkívül fontosnak érezte azokat a szálakat, melyek a Nyugat köréhez fűzték, egyik legnagyobb diadalának tartotta, hogy Kosztolányi Dezső „gyönyörű”-nek nevezte verseit. De „miközben másfél évtizeden át a Nyugatot ostromolta (ahol összesen huszonegy verse jelent meg) - írja Vargha Kálmán -, aligha volt tudatában annak, hogy mindaz, amit ő hozott, merőben más, mint a nyugatosok sötétebb tónusú, gazdag zeneiségű, szenzibilis és kifinomult lírája”.
Költészetének első méltatói a németalföldi festők intérieurjeit, Rabelais élettől duzzadó világát emlegették a költő nyálcsordító, a testiség kultuszát valló és vállaló látomásaival kapcsolatban. Való igaz: valóságos eposzi seregszemlét rögtönöz egy-egy jó falatoktól roskadozó, terített asztal fölött, s világgá harsogja örömét, ha valamelyik kültelki hentesnél „békebeli” ízeket érez, s a sokszor elátkozott „hullaszaga töpörtyű” helyett abból az igaziból ehet, mely legendává nemesedett képzeletében, bár a valóságban talán nem is létezett sohasem.
Vele kapcsolatban aligha helyes költői „fejlődés”-ről szólni. Hiszen már első méltatói - közöttük Illyés Gyula és Németh László - elmondták, hogy az egyszerű ember örömeinek énekese, hogy azok közé a 
kivételes tehetségek közé tartozik, akik a „költőietlen” vagy annak hitt témát is képesek átizzítani, „megemelni”, közüggyé tenni...
„Semmi sincs messzebb ezektől az új költőktől - írta Berda nemzedékének jellemzéséül 1932-ben Babits Mihály -, mint az előző nemzedék egyéniségkultusza, a komplikált és túlfinomult egyéni élet kergetése. De éppoly messze vannak attól, hogy kollektív és politikai érzelmeket énekeljenek. Az Embert keresik ők, nem a társadalmi és politikai lényt, hanem az Embert úgy, ahogy magában van, ősen, szabadon, még romlatlanul, érző szűziességében.” Ez a jellemzés - noha Babits nyilván nem rá gondolt - leginkább Berda Józsefre illik, aki egész életművében a tiszta, romlatlan érzelmeket tolmácsolta; a naiv, egyszerű emberségnek, a legegyszerűbb emberi érzéseknek, a legmindennapibb örömöknek már-már himnikus megszólaltatásával egy olyan életeszményt és -szemléletet szolgálva, amely talán Horatius szatíráiban nyert először 
megfogalmazást. Mert bármennyire „naturális”, köznapi is Berda József ihletése, Horatius „gyalogos Múzsájának” példája is belejátszik versformálásába.
Egész 1945 utáni költészetének (Ostor és olajág, 1957; Így igaz! 1961; Magamhoz méltón, 1965) sajátos pátoszt, belső feszültséget kölcsönöz ez a kettősség: a „költészetellenes” témák gazdag változata egyfelől, s az antikvitás formakincsének tudatos-tudattalan alkalmazása másfelől. Még versformájában, a lassan tovahömpölygő, ráérős kitérőket tevő szabadversben is ott érezni az antik metrumok tudatalatti emlékképét úgy, ahogy azokat Berzsenyi használta, s ahogy Füst Milán közvetítésével, immár szabaddá oldva, a huszadik századi líra vérkeringésébe került. S amikor hetyke könnyedséggel kiáltja világgá vélt vagy valódi ars poeticáját: „... úgy eszem, iszom és / nevetek mindnagyobb jókedvvel, akár / egy csavargó diák, ki állandó vakációnak / véli mindig a világot”, az utolsó sor csattanójában, rövid ráütésében akkor is valamelyik antik sorminta emlékképét vélhetjük felmerülni a költői emlékezetből.
„Valahányszor ember, haza, emberiség, munka, tisztesség, emberség nagy dolgairól esik szó - írja Rónay György -, többnyire fölcsendül Berda József soraiban a „jó mulatság, férfimunka” e sajátos reformkorias pátosza: akár „a munka igazának fényességét hirdeti (Egy mintaasztalos fejfájára), akár az ország új fölépítésének szükségességét hangoztatja (Hajnalodásra), akár az „itt élned, halnod kell” hűségéről vall.” 
Mert ez az énközpontú szerepben tetszelgő, az evés-ivás gyönyörűségét hangoztató költő voltaképp humánus értelemben véve mélyen elkötelezett, és a maga eszközeivel, a maga módján, a maga látkörében ugyanazokat a gondolatokat fogalmazza meg - még a pátosz is hasonló -, mint a reformkor legnagyobbjai.
Naiv, gyermeki kedvesség alaphangulata költészetének. Derűs egyszerűséggel számol be kedvelt időtöltéseiről, egy eredményes gombászásról, a ropogós töpörtyű elfogyasztásáról, egy dús lakomáról, mely után oly vágyott enyhületet talál a reterát megnyugvást hozó magányában, s rég várt böffenések telt dübörgésében. Nem megbotránkoztatásul mondja el mindezt, bár egész lényében volt valami, ami határozottan ingerelhette a sznobot, aki a költőtől az elvont esztétikum és etikum megvalósítását várja. Berda József esztétikája a valóságban gyökerezik, s mindent etikusnak vall, ami az embert szolgálja, ami az emberért van.
A „jóság szellemé”-nek szüntelen jelenvalósága jellemzi Berda József líráját, mely a nagy világcsavargók, Villon és a többiek ihletéséből is táplálkozik. „Az Ember bizonyára azért született, hogy sokat nevessen és szeresse az életet” - vallotta ifjúságában, s mindig dühödt, keserű haragra gerjedt, ha azt tapasztalta, hogy az igazi emberi értékeket veszély fenyegeti, ha a legnemesebb humánus eszményekkel visszaélnek. A legnehezebb történeti korszakokban tiszteletre méltó bátorsággal hirdette a becsület igazságát. 1936-ban Férfihangra című könyvét azért kobozták el, mert Gömbös Gyula miniszterelnököt gúnyoló verset tartalmazott, a kötet megjelenése után ügyészi eljárás indult ellene.
1945 előtt írt kötetei mindig barátai támogatásával jelentek meg. Valóságos legendája volt, életmódjának kötetlensége, függetlensége mindenkiben felébresztette a természeti ember nosztalgikus hajlandóságát. Élete végéig középpontja maradt a vidám társaságoknak, írók, művészek és irodalombarátok őrzik jellegzetes betűivel teleírt levelezőlapjait, melyeken egy kis evés-ivásra invitálta őket, valamelyik kiskocsmába, ahol még békebeli ízeket érezhet a gasztronómia kedvelője. Voltaképp mindvégig a korlátaival küzdő kisember költője volt, s lírája akkor emelkedett igazán magasra, amikor kitörve béklyóiból, a hétköznapok képzelt békességét teremtette meg. (litupdate.blog.hu)
Azért született, hogy sokat nevessen és szeresse az életet - http://vmek.niif.hu/02200/02227/html/02/133.html
A múlt század költőcsillaga / Koldusként is királyként - https://nepszava.hu/1113697_a-mult-szazad-koltocsillaga
Egész életében kövérre szerette volna zabálni magát - http://magyarkonyhaonline.hu/vilagkonyha/berda-egesz-eleteben-koverre-zabalta-volna-magat
Természetbarát költő és ágyrajáró ágyrólszakadt - https://www.irodalmijelen.hu/2009-jul-05-0839/berda-jozsef-feketehegy
Hagyjatok meg szabad madárnak - https://kesztolc.hu/kulonleges-irodalmi-nap-a-sasfeszekben
Élet, nyüzsgés, igazi sóhajtás, becsületes káromkodás - https://dunakanyarkult.blog.hu/2020/05/03/berda
Az egyszerű ember örömeinek énekese - https://litupdate.blog.hu/2016/04/02/berda_jozsef
Tersánszky Józsi Jenő asztaltársasága meghívja egyszer Berda Józsefet Párkányba a Híd presszóba egy legendás Zahovay egyvelegre. Ez valójában fatányéros: natúr sertésszelet, borjúbécsi, natúr sertésmáj, szeletelt libamájjal és libavérrel koronázva. Hozzá köretként párolt rizs, sült burgonya, kompót, savanyúság. Feltehetően azért hívták Zahovay egyvelegnek, mert ebben az időben itt muzsikált Zahovay Ernő híres tánczenekara. A haspók Berda már évek óta szerette volna megkóstolni a híres ételt, de soha nem volt elég pénze. Most meghívták! Ám, amikor a költő az utazástól kimerülve lehuppant az asztalhoz, a pincér mentegetőzve közölte, hogy ma nincs Zahovay-egyveleg, mert a hentest elütötte egy autó. Az éhes vendég teleette magát kenyérrel, amit sózott, paprikázott, majd gombalevest, marhapörköltet szolgáltak fel neki. Berda mindent megevett. Ekkor jött a betanított pincér és örömmel közölte, hogy a hentesárú megérkezett, készül az egyveleg. A költő felugrott és elindult dühében a párkányi vasútállomás felé. Volt ideje útközben a bosszút forralni, mert a párkányi vasútállomás bizony jó messze van a várostól. Igaz lehetne közelebb is, de akkor messze lenne a sínektől - ahogy ezt Párkányban mondják. A bosszúból persze nem lett semmi. (Vinkó József)
Berda József összegyűjtött versei: http://mek.niif.hu/14000/14043/14043.htm
Gondolattár: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Gondolattar-kristo-nagy-istvan-gondolattar-1/1800-ota-szuletett-szerzok-33E3/berda-jozsef-19021966-kolto-653F/
Berda József: Hedonista / Előadja: Papp János - https://youtu.be/klxYJlOMQzs
Berda József: Elégia / Előadja: Mádi Szabó Gábor - https://youtu.be/_8sC6dCQ-a8
Berda József: Részeg sikoltás / Előadja: Papp János - https://youtu.be/uPetvE1gTmQ
Berda József / Kritikai pályarajz / Könyvbemutató - https://youtu.be/QIgNCO73TFI
Geri Tamás: Válogatás Berda József Németh Kálmánnak írt leveleiből - https://youtu.be/G98YgTOsLe0
1946-ban Berda József végre pénzhez jutott. Az eset így történt. Újpest egyik mellékutcájában holtan találtak egy öreg csavargót, akit elrongyolódott papírjai szerint Berdának hívtak. A halottat Ferencnek hívták ugyan, foglalkozása pedig asztalossegéd volt, de mire a hosszú Váci úton Pestig gyalogolt a hír, a Ferencet átváltoztatták Józsefre, a bennfentesek pedig úgy tudták, hogy a halottnak nem volt becsületes mestersége, csak amolyan költő volt szegény. Egy napilap jól értesült szerkesztője legjobb tollú munkatársának tüstént kiadta az utasítást, hogy szegény Berdáról írjon egy ékes szavú nekrológot, jómaga pedig kiválasztott egy csokornyi verset, gondolván, ezekért már úgysem kell honoráriumot fizetni. Berda József még aznap este olvasta az újságot. Állítólag meg sem döbbent, csak elégedetten dörzsölte a kezét. Majd megtiltotta ismerőseinek, hogy helyesbítésért folyamodjanak. Várt. Pesten nem mutatkozott, Újpesten is gondosan elkerülte a forgalmasabb helyeket. És boldogan figyelte, hogy a lapok sorban egymásután fekete keretben közlik a halálhírét, költeményeit pedig különösen nagy boldogsággal olvasta a fekete keretes cikkecskék mellett. Egy hétig várt, aztán kaján nevetéssel végigjárta a szerkesztőségeket és bezsebelte a honoráriumokat. (Vinkó József)
Berda József: Köszönöm néktek az életem
Ó két szelíd tótok: apám és anyám,
kik süket nyugalommal aludtok
a békés föld alatt: árva fiatok mindig
veletek vigasztalja magát s nagy
hálaérzés tölti el dobogó szívét;
néktek köszönvén szűkös kis életének
boldog vonaglását, mely tele szomorúsággal is,
néki csupa öröm és szépség - s már áldottnak
tudja sorsát, hogy elzúzván fáradtra izzadt
testét: most rólatok fütyörészhet derült
gyermekhangon a sötét árnyékok alatt...
József Berda: Ďakujem vám za svoj život
Oh, vy dvaja krotkí Tóti moji:
otec a mať, ktorí odpočívate v hluchom
pokoji zeme: váš osirotený syn
sa vždy s vami potešuje a chválou
sa napĺňa jeho búchajúce srdce;
ďakujúc vám za šťastné zvíjanie sa jeho
chudobného živôtika, ktorý hoc plný smútku
je mu samá radosť, krása - a už požehnaným
cíti svoj osud, aby rozdrviac svoje telo
ustaté do potu: teraz o vás mohol hvízdať
jasným detským tónom pod temnotou tieňov...
(Preložil: Imrich Fuhl)
Berda József: Szegény tótok gyereke érzi
Büszke lehetne rá, hogy hosszú orral
áldotta meg őt az Isten, de látja
itt él ő is, emberek s állatok között,
mint aki ismervén sorsát, mindig
magára gondol s már tudja: legboldogabb
e földön ki sokat nevet keveset panaszkodik,
mert ez illik jól az egyszerű tót gyereknek,
ki babon és krumplin hizlalta magát bátor cselekedetekre.
József Berda: Syn biednych Tótov cíti
Mohol by byť hrdý na to, že Boh ho
obdaroval dlhým nosom, ale vidí, že
tu žije aj on medzi ľuďmi a zverou,
ako kto poznajúc svoj osud, myslí
stále na seba a už vie: on je najšťastnejší
na tejto zemi, ktorý sa veľa smeje, málo sťažuje,
lebo toto pristáva prostému synovi Tótov,
ktorý sa vykŕmil fazuľou a zemiakmi na smelé činy.
(Preložil: Imrich Fuhl)
József Berda (Budapešť, 1902-1966): Básnik, ktorý svoju literárnu dráhu začal v obvodných novinách v Novej Pešti (Újpest). Jeho diela pred rokom 1945 vyšli v časopisoch Nyugat (Západ), Széphalom, Álláspont (Stanovisko) a Szép Szó (Pekné slovo). V r. 1965 dostal cenu Attilu Józsefa. Vyšlo mu 24 básnických zbierok, resp. výberových diel.
Békési Gyula: A koldus poéta
(Berda József emlékére)
Kihűlt üres tányér
és kenyérmorzsák az asztalon.
A sarokban árnyék. Félsz.
Virrasztasz vigasztalan.
Csönd van. Legbelül: zene.
Gondolatot szül érzelem.
S mintha jövőt nemzene
Ég-fény idegeiden.
Kinn: sötétség. Az égen
egyetlen csillag sem ragyog.
- „E kinti világ idegen” -
gügyögöd és gagyogod.
Ázott kabátod: szegen.
Belőle földig csüng a rongy.
Békési Gyula: Básnik-žobrák
(Na pamiatku Józsefa Berdu)
Na stole vychladnutý
prázdny tanier, omrvinky.
V kúte tieň. Bojazlivo
bdieš tak neutešený.
Je ticho. V hĺbke duše: hudba.
Cit rodí myšlienku.
Akoby plodil budúcnosť
na tvojich lúčových nervoch.
Vonku: temnota.
Nebo žiadnou hviezdou nežiari.
- „Svet pomimo: cudzina” -
džavoceš jachtavo.
Na skobe: tvoj mokrý plášť.
Handra z neho po zem siaha.
(Preložil: Imrich Fuhl)
Berda József: Feketehegy
Felejthetetlen Feketehegyünk a Pilis
szívében-közepében, mikor mehetek
fel hozzád megint? Tündéri tájad...
lenyűgöző panorámád Esztergom s Szentlélek
felém a fölötte-körülötte káprázatos
hegygerincekkel a Ráró s a Vaskapu;
mily' álomtúli vidék ez,
végeláthatatlan erdőkoszorúval!
Barangolók szerencséje, egészség, ne hagyj el;
engedd, hogy végigcsavarogjam halálom előtt még
egyetlenegyszer e költőknek is nagyobb
szárnyakat teremtő hegyi mennyországot.
Berda József: A cseh-tót ivadék szól így
Nem kertelek, nem hazudok:
véretekből való vagyok.
De nékem inkább hazám
immár ez a kicsiny haza,
melynek nyelvén szólalt meg
szíve-elmém minden szava!
László Gyula: A hegyek szerelmes vándora
Berda Józsefet már évekkel ezelőtt könyörtelenül elszólította közülünk a soha viszsza nem ereszthető porkoláb: a halál. Olykor mégis úgy tűnik, hogy erdőben talált alkalmi botjára támaszkodva most is itt lépked mellettem a szigligeti alkotóház parkjának sétaútjain, hogy meglátogassa kedvenc fűzfáját, amely kontyosan, lágy fuvallatoktól fésülgetve, földig omló ághajjal elvarázsolt mesebeli királylányként csodatévő megmentőjére vár a csöndesen folydogáló Tapolca partján. Gyakran álldogált itt, ahol a félrehúzódott fák szabadabb kilátást engednek a nézelődőnek. Innen akadálytalanul bejárhatta tekintete a sziklás hegyoldalt s fölkúszhatott az évszázadokat idéző romokig, hogy aztán rövid szemlélődés után kicsit hajlott háttal, lomhának tetsző léptekkel bevágjon az ő igazi világába, a park szélén húzódó kicsinyke, kissé elvadult, valódi erdőre emlékeztető keskeny sávba. Az alig látható ösvényen finom humuszba, zizegő avarba süppedt a lába, s az orrát megcsapó fanyar illat ilyenkor alighanem a Pilis és a Börzsöny sokszor bejárt völgyútjait idézte. Különösen élete végefelé vált kedvessé ez a képzeletében megnőtt, kevesek által látogatott gondozatlan terület, amikor mind jobban fogyó egészsége miatt nagyobb csavargásokra már nem vállalkozhatott, s a régebbi, naphosszat tartó járkálások helyett be kellett érnie a rövidke sétákkal, mert az alig észrevehető enyhe kaptató is hevesebb szívdobogással járt, mint valaha egy-egy meredek orom meghódítása.
A felidézett Berdához szegődve tiprom a megenyhült időben kásássá olvadt havat. Süt a nap, inkább tavasz ez már, mint tél. A nagykabátot is ledobatta rólunk a hirtelen jött jóidő. A bátrabbak derékig nekivetkőzve már a tavasz szélvédett csücskében napoznak. Berda a megszokott, rövid nadrágban lépked mellettem, akárcsak hajdanán, amikor még valóságosan is felém fordította bibircsókos arcát, amelyen a kamaszos ártatlanság derűje ragyogott, s kifogyhatatlanul mondta, mesélte profán történeteit, vagy mint a gombák ínyenc tudósa, a kövérhasú vargányák, az őszibarackillatú szentgyörgyi pereszke, a pöffeteg, a gévagomba és a téli fülőkegomba különböző elkészítési módjairól regélt olyan étvágygerjesztő áhítattal és lelkesedéssel, hogy kicsurrant szám szélén a nyál. Hát még, amikor az aranyló húslevesről, a ropogós, pirosra sült kacsapecsenyéről, a mennyei illatot árasztó birkapörköltről, a jóféle fűszerekkel ízesített véres és májas hurkáról áradozott.
Letelepedve kibontotta hátizsákját, kotorászott benne egy ideig, majd mintha valami ínyencségre lelt volna, diadalmasan elővett egy darabka szalonnát meg kenyeret, hagymát, paprikát. Öröm volt nézni, ahogy falta, nyelte le egymás után a bicskájával lekanyarított jókora darabokat. Majd vette a kulacsot, megkotyogtatta, mennyi tütü lehet még benne, meghúzta, nyújtotta nekem is, igyak, jóféle nedű, ha nem is somlai. Hány éve, tizenöt, húsz, hogy a hegyekben utoljára összetalálkoztam a magányosan kóborló Berdával? Leheveredtünk egy tisztás közepén és hátizsákjainkat kiürítve, hasunkat megtömve gyönyörködtünk a felhők futásában, az áhítatot ébresztő rezzenetlen csöndben. Berda félkönyékre ereszkedve egy apró bogarat nyújtott felém hatalmas tenyerén. - Nézd a szerencsétlent. Rám mászott és most meg van ijedve, hogy megölöm. Látod, halottnak tetteti magát, hogy ne bántsam. Csakugyan, mozdulatlanná dermedve feküdt Berda tenyerén. Hogyan is tudhatta volna az oktondi féreg, hogy a világ legjámborabb, gyermeki szelídségű óriása tartja a markában?
- Ne félj, nem bántalak, végezd a dolgodat, ami rendeltetett. De többet ne mássz rám - mondta, s a bogarat gyöngéd mozdulattal visszahelyezte a földre.
Petőfi óta aligha van magyar költő, aki vándorbottal a kezében annyit gyalogolt volna e hazában, mint Berda József. Örökös pénztelensége azonban többnyire útját állta a távolabbi csatangolásoknak, be kellett érnie a fővároshoz közel eső hegyekkel, s mint kései versében keserűen panaszolja:
Saját hazádat se ismered eléggé,
a mostoha sors nem adott elég irgalmat
ehhez se néked. Mennyi sok-sok tája
van hazádnak, hol nem jártál hajszolt
vágyaid ellenére sem!
Külföldre meg éppenséggel nem jutott el, csak egyetlen egyszer. Bulgáriában töltött két hetet az Írószövetség küldötteként. A hegyek szerelmes vándora, a hazai tájainkat járó turista ezt se tudta másképp elképzelni, mint egy kirándulást, s a repülőtéren megjelent bolgár írók legnagyobb meglepetésére rövid turistanadrágban szállt ki a gépből. Nem tiszteletlenségből, se nem különcködésből, hiszen ahogy egyik versében írta,
Mint a püspök, ha főpásztori díszbe
öltözik, úgy öltözködöm külön én
szemet-vidító turistaruhámba a ti
tiszteletetekre, hogy méltón ünnepeljelek
titeket, messziről tündöklő hegyek s ti
rejtett völgyek, kik az Isten ölében
ültök, mióta áll a világ.
Berda a Vitosára készült, és nem Szófiába. Túrára ment és nem városnézésre, s szerinte megfelelő öltözékben érkezett. Nesztelen szellemlépteihez igazítva a magamét, együtt kerülgetjük az olvadó hó tavaszt ígérő kis tavacskái. Fél lépéssel Berda megy előttem, mutatja a ki tudja hányszor megtett utat. Hóna alatt üveg. A hegybe igyekszünk a könnyű mámort adó, színes álmokkal megajándékozó borszükségletért. A Soponyában Tóth Józsefék most is éppen olyan szívesek, mint jónéhány esztendővel ezelőtt, amikor Berda utoljára nyitotta rájuk az ajtót, szokása szerint alkonyi szürkületkor. Hűséges kutyájuk, a Bogár már régóta az angyalok házatáját őrzi, nem futhat hát farkcsóválva az ugyancsak testetlenül érkező vendég elé, hogy a régenvolt reggeleken zsebbe tett kockacukrot kihízelegje. Berda olyan frissen él a két öreg emlékezetében, mintha még tegnap is ott állt volna a kapuban, hogy dörgedelmes hangon jelezze, ismét itt van, megérkezett.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, megismertek-e a ricskes-rucskos pofámról?
Persze, hogy megismerték. Már nyílt is az ajtó, Tóth néni húzta elő a konyhaasztal alól a hokedlit, Berda lezökkent rá, nyújtotta az újságpapírba csomagolt pintes üveget: - Kérek egy kilót!
Egyetlen egyszer, első találkozásunkkor úrnak szólították. Berda fölkapta a fejét, a hangját is megemelte: - Nem vagyok én úr! Mondják csak azt, hogy Jóska bácsi!
A viaszosvászonnal letakart asztal közepén most is ott a vendégkínáló üveg, mellette a két pohár. A hárfa húrjain se pengethetnének szebb hangokat, mint amilyet az üvegből a pohárba csurranó bor ad. Olyan az, mint a tiszta, folyékony méz. Színre. De az íze, zamata más. Berda előbb mindig maga elé tartotta, nézte, majd a szájához emelte, kortyintott egyet. Nem nyelte le mindjárt, várta, hogy szétfusson szájában a kellemes íz. Vallotta: „Nem veszetten vedelni, hanem kortyonként / kell iddogálni minden ízes italt.” A szigligeti bor pedig az, édes öccse a badacsonyinak meg a szentgyörgyhegyinek.
- Ez nincs megkeresztelve. Igazi pogány bor - csettintett a nyelvével elégedetten.
A képzelet, a múltat idéző emlékezés szinte valóságosan is odaülteti Berdát az üresen maradt székre. A ház asszonya régi paraszti szokás szerint kicsit félrehúzódva egy kis sámlin kuporog, bele-beleszőve egy-egy színes fonalat beszélgetésünk tarka szövetébe. A szavak könnyed derűjén át látom az ismeretlen, messzi titok-világból néhány órára visszaszökött Berda arcán szétfolyó jellegzetes kamaszmosolyt, szögletes mozdulatait, amint botját magasra emelve püspöki áldását osztja olyan szertartásosan és hibátlan latin szöveggel, hogy egy igazi püspök se csinálhatná különben. Az istállóban kérődző két tehén sem marad ki kegyosztó szeretetéből. Simogatja őket, beszél hozzájuk, akárha értelmes emberi lények lennének. Bizonyságul, hogy mennyire szívébe fogadta őket, egy nyaláb kukoricaszárat dob elébük, majd hóna alatt a tele üveggel belevész a legendás múlt, a dombnak futó, ritkás erdő alkonyi homályába. A képzelet játékaként messziről Berda zengő hangján gregorián-dallamokat vélek hallani. Olykor Jankovich Ferenchez is átballagott egy kis italozással megpecsételt baráti látogatásra, Badacsonyba. Meg Szentgyörgyhegyre a plébánoshoz, akinek állítólag igen jó bora volt, s barátságból, keresztényi szeretetből szívesen megkínálta a hívek adományából meg a magáéból is, ha elvetődött hozzá.
Amíg a szíve bírta s Szigligetre járt, írók, barátok, falubeli ismerősök megértő, gondoskodó szeretetét élvezve, és nem Füred orvosai, levegője, nyugalma gyógyítgatta - miből állt a nyugtalan, kamasz természetű Berdának az a néhány kilométer? Többhöz volt ő szokva. Akkor érezte jól magát, ha napestig kóborolhatott a hegyekben, a városutcákon, útba ejtve egy-egy barátot, ismerőst. A tértelen szabadság kellett neki, a mozgás, nem a négy fal mögötti kuksolás. Szigligeten a házból kilépve fák, bokrok köszöntötték. Odalátszottak s várták a százösvényű hegyek. A faluban sétálva ismerős kutyák futottak elé, zsebéből előkotorászott maradékért, tenyeréből cukorral kínálta a gazdájukra váró lovakat. A szigligeti alkotóház gondtalan heteket biztosító sziget volt az örök szegénységben élő Berda számára. Puritán természete nagyon kevéssel beérte, s itt mindennek bőségében volt. Ételnek, italnak, gondoskodásnak, kedvére járt-kelt az egykori kastélyban, ahol télidőben sem kellett fűtenie, ahol meleg víz folyt a csapból s nem lavór fölé hajolva mosdott, hanem záporozó zuhany alatt élvezhette a tisztálkodás örömét.
Kevesebbel is beérte volna. „A magam hajlékára vágyom, egyszerű szoba-konyhás / házra, melynek szemet-vidító kertecskéje van” - fogalmazta meg egyik szép versében soha nem teljesülő vágyát. Halála után kevéske holmiját abból az újpesti Gellért utca 31. számú házból vitték el, ahová egy emberöltővel azelőtt ágyrajáróként beköltözött, s amelynek szűk udvarán talán méternyi átmérőjű virággrupp, néhány tő muskátli próbálta derűsebbé varázsolni a szegénységről árulkodó falak, megkopott festékű ajtók lehangoló látványát. Évtizedekig nem hogy főbérleti lakása, de még saját ágya sem volt. Amikor a szobaasszonya meghalt s a már semmire sem jó öreg bútorokat széthordták a rokonok, ott marad a csupasz, kifosztott szoba-konyhában minden nélkül, a kilakoltatás, az utcára kerülés félelmével. Berda gyámoltalan magárahagyatottságában beballagott az Írószövetségbe meg az Irodalmi Alaphoz, és megkérdezte, mi lesz most vele? A lakást természetesen kiutalták neki, de be is kellett bútorozni. Honnan lett volna rá Berdának pénze? Az Alap vásárolta meg, ami kellett. Új bútorok kerültek a régi lakásba. Berda ugyan - talán abban reménykedve, hogy a különbözetet majd ő kapja meg - váltig erősítgette, hogy a használt is megfelel, de Földeák János, az akkori igazgató nem engedett, magával cipelte Berdát, válassza ki, ami neki tetszik. A lakásban maradt tehát, csak a státusa változott meg. Ágyrajáróból főbérlő lett. Vagy ahogyan ő látta:
Megárvult hajlék szomorú
„birtokosa” lettél; immár ne
törődj túl sokat azzal, mit
meghagyott néked a sors.
Hagyott még neki néhány évet. S ahogy fogyott a kiszabott idő, fogyott az erő is; jött a betegség, hervadt a jókedv, vele együtt kopott, öregedett körülötte minden.
Megnyomorodott a vízcsap, nehezen
záródik az ajtó, imitt-amott
leszakad alattad az ágy. Minden
mindenféle, ami körülvesz, véled
öregszik, akár állandó, leghűbb
szeretőd, az árvaság...
Ezek már nem a régi, az életbe szerelmes, az élelt-italt harsány hangon dicsérő, a természetet magasztaló költő sorai. Árvának, elhagyatottnak érzi magát, jóllehet több barátja volt, mint a környezetében bárkinek. A végső búcsú után azonban a forró júliusi napon a temetőhöz közel eső vendéglő kerthelyiségében csaknem százan ürítettük emlékére a söröspoharat, s versben, prózában évről évre még most is elsiratja egy-egy régi barát.
Szűkebb hazája, Újpest, halála után azzal adózott hű fiának, hogy a századeleji külváros szegénységének emlékét őrző Gellért utcát róla nevezte el, s emléktáblával jelölte meg a házat, ahol egy emberöltőn át lakott. A sors iróniája, s Berdához illő fordulat, hogy a városrész rendezése során a markológépek áldozata lett és a többi földszintes épülettel együtt eltűnt a néhány évvel előbb megjelölt lakóház is. Nemrégiben, amikor ismét ott jártam, hatalmas betonkeverő állt a helyén. Vele szemben tízemeletes modern háztömbök magasodtak, s a bejáratok fölött az új utcatáblákon örömmel olvastam ismét a nevét.
Berda József halála után olyasmit kapott, amire alighanem soha nem számított. Egy egész utcát. Ha életében szóba hoztuk volna, bizonyosan tréfának véli, legyint, dörmögve elhárítja még a gondolatot is, mit ér a megbecsülés, ha már semmi haszna nincs belőle, és inkább olyasmit kér helyette, ami a mindennapok gondjain könnyít valamicskét, hogy elvonulhasson valahova „boldog remete módjára - dolgozni és pihenni”. Önéletrajzában - egyetlen prózai művében - írja: „Az alkotói vágyás nagy örömén kívül a legmagasztosabb öröm számomra: a turistáskodás, erdők, hegyek közt barangolni, gombát szedni, rákászni boldog gyermekként. Ezért szeretnék hosszú ideig, legalább száz évig élni, természetesen teljes egészségben, úgy, hogy mindennap megihassak legalább egy liter somlai bort, természetesen a hozzá való jó ételekkel: hagymás rostélyossal, gombapörkölttel, kacsasülttel, rántott csirkével és hasonló finomságokkal.” Nem száz év, hetven sem adatott meg neki, sem a szűkös napokat felváltó, egy életen át áhított bőség. Úgy hagyott itt, ahogyan sok évvel ezelőtt megismertem őt: koldusszegényen. Csak a lelke volt gazdag. S ajándékozó jókedvében de sokan és sokat kaptak tőle.
A Berda József utca egykori földszintes házainak lakói, akik még ismerték s naponta látták, ahogy tűnődve, lomhán végigbaktat a kicsorbult gránitkockákon, ki tudja, merre vetődtek a szétvert nyomortanyák falai közül. Az új házakba új lakók költöztek, s ugyan mit tudnak ők Berda Józsefről, a költőről. Tudják-e vajon, hogy mennyi nemes szándék, jobbító indulat feszítette, hogy élete végéig gyermeteg lelkű, jámbor kamasz maradt? Ugyanakkor nyersen, őszintén, kertelés nélkül mindig megmondta, amit gondolt. Gyűlölte az erőszakot, az embertelenséget, s elsírta magát egy oktalan állat szenvedése láttán. Hiányzik, nagyon hiányzik az az eltűnt emléktábla. Jó lenne, ha az újjászületett városrészben a megújhodott Berda József utca házainak valamelyikén újabb táblát helyeznének el, hogy mindenki leolvashassa róla: itt, ezen a tájon, a valahavolt szűk újpesti utcákon kóborolva élte le életét és írta sajátos hangú verseit Berda József. Hadd tudja meg, aki erre jár, ki volt ő nekünk, s kije a magyar irodalomnak.