http://www.oslovma.hu

Imrich Fuhl sa narodil 25. novembra 1961 v Mlynkoch. Maturoval na budapeštianskom slovenskom gymnáziu a absolvoval odbor žurnalistiky na Filozofickej fakulte Univerzity Komenského v Bratislave. Od roku 1983 do roku 2011 pracoval ako redaktor (v rokoch 1991-92, resp. v r. 2002-07 šéfredaktor) týždenníka Ľudové noviny. Osem rokov bol redaktorom prvého internetového portálu Slovákov v Maďarsku luno.hu, ktorý založil r. 2004. Od r. 2011 pôsobí ako zakladateľ, prevádzkovateľ a redaktor nezávislého slovenského portálu oslovma.hu a od r. 2015 pracuje ako konateľ neziskovej verejnoprospešnej s. r. o. SlovakUm.

alt http://www.oslovma.hu/XXX/FuhlSlov.pdf

https://www.oslovma.hu/Archiv/FuhlExtra.pdf

https://www.rtvs.sk/televizia/archiv/17400/271635

Básne a krátke prózy začal uverejňovať ako gymnazista, a to vo svojom slovenskom materinskom jazyku, aj v maďarčine. Je spoluautorom viacerých antológií a redaktorom mnohých publikácií, doteraz vydal tri samostatné dvojjazyčné zbierky básní. Prekvapujúco novým spôsobom spracúva také tradičné témy, ako napríklad demokracia, národnostné bytie, pravda a láska. Svoje myšlienky, city a pocity o súčasnom zložitom, protirečivom svete - nezastavujúc sa ani pred experimentovaním s umeleckými formami - snaží sa sprostredkovať bez pátosu a fráz. - Prinášame výber z jeho tvorby.

„Hoci v kalendári má už okrúhle číslo, ale duchom je mladý a neprestal byť búrlivák. Možno, že o ňom platí to, čo aj o víne hovoria, že čím je starší, tým je lepší. Cez neho som sa veľmi veľa dozvedel nielen o Mlynkoch, o Pilíši, o osudoch Slovákov v tomto regióne, ale aj v celom Maďarsku. Cez neho a cez jeho spory a publicistiku som sa všeličo dozvedel aj o tunajšej slovenskej komunite. Som naozaj úprimne rád, že Slováci v Maďarsku majú medzi sebou človeka (spolu s inými, ale keďže on má päťdesiatku, o ňom sa patrí hovoriť), ktorý sa skutočne vypracoval na to, čomu môžeme povedať intelektuál. Na človeka, ktorý je nositeľom vašej tunajšej slovenskej kultúry, ktorý odkedy si uvedomil svoju slovenskosť a zároveň ako dobrý občan Maďarskej republiky sa usiluje, aby slovenskosť vydržala, aby dostávala priestor, aby Slováci dostávali v Maďarsku v skutočnosti to, čo by na papieri mali dostať. Takíto ľudia sú pre každú menšinu kdekoľvek vo svete veľmi vzácni... Ale Imro presiahol horizont slovenskej národnostnej menšiny v Maďarsku, on sa dostal aj do povedomia celoslovenskej kultúrnej verejnosti a to, že niečo má za sebou a niečo dokázal, dosvedčuje aj fakt, že vedenie ÚSŽZ si ho vybralo ako jedného z externých poradcov, aby sa slovenská identita, slovenská kultúra a slovenčina ako jazyk osobitne na Dolnej zemi udržala, aby sa zastavil proces jej postupného vytrácania sa... Tento skromný človek, na ktorom si vážim, že má úžasný zmysel pre humor a že dokáže použiť aj sebairóniu, vie dôstojne ako chlap znášať aj to, keď niekedy utrpí porážku. Ani porážka ho nevedie k tomu, aby rezignoval, aby sa utiahol, ale nájde si svoj ďalší priestor a pokračuje po svojej rovnej ceste. Máte medzi sebou naozaj silnú osobnosť, ktorá neukazuje na seba, netrpí narcizmom, ale pracuje, produkuje a je schopná robiť aj drobnú organizátorskú činnosť: nasadzovať sa v niektorých sporoch, zápasoch nielen v rámci vašej komunity, ale aj navonok smerom k štátu…“

Veľvyslanec Peter Weiss (2011)

FuhlMixF

O sebe

Imrich Fuhl - takto sa volám a prevažne takto ma volajú aj iní (mnohí mi ale vravia aj Imro, Imiko, Imriško, pán Fuhl, atď...). Oficiálne sa však nazývam a v úradoch som evidovaný ako Fuhl Imre - už od roku 1961, teda odkedy som pod Pilíšom, celkom presne v domčeku na rohu Vyhoňu a Dolnej uličky v Mlynkoch (Pilisszentkereszt), uzrel svetlo sveta. Nebolo to nič mimoriadne. Ak neberieme do úvahy, že pôvodne sa počítalo s dvojčatami, teda ak nemyslíme na moju značnú nadváhu prejavujúcu sa už toho času (viac ako šesť kilogramov hneď pri narodení). Teda skoro nič zvláštneho, stalo sa to už aj iným, každý sa nejak narodil. Takto s odstupom času sa mi zdá, že som celkom (presnejšie: viac-menej) normálne /vy/rástol, rozvíjal som sa (aspoň navonok) ako každý z nás. Ani v tom nebolo nič výnimočné, že som chodil do škôlky a - keďže to už aj vtedy bolo povinné - aj do základnej školy. V druhej triede som z niektorých predmetov takmer prepadol (študijný priemer: 2,6), ale potom som sa pochlapil... - natoľko, že mi nerobilo príliš veľké problémy skončiť ani budapeštianske slovenské gymnázium a neskôr odbor žurnalistiky na bratislavskej univerzite. Síce nie “odmalička“ som chcel byť novinárom, ale stalo sa... Ani som sa nespamätal (vlastne ešte ani školu som celkom nedokončil) a už som začal robiť detskú a mládežnícku rubriku Ľudových novín, ktoré z času na čas som zvykol dokonca aj šéfredigovať, ale zato prevažne sa zaoberám kultúrou a politikou, no a... - vlastne aj ma to baví. „Lepšie aj tak nebude“ - hovorieva sa, ešteže neberiem veci až tak smrteľne vážne. A aby som celkom nezabudol, niektorí dobroprajní (odo mňa) nezávislí literárni kritici vo mne vidia aj “básnika, ktorý má pred sebou veľkú budúcnosť'. Či im je dobre/!/?/ Len sa nepýtajte, či sú inak úplne v poriadku...

Imrich Fuhl

Korene sú pod zemou

V poslednom čase si často spomínam na svoje detstvo. Snáď preto, lebo som prekročil nejaké nikým neurčené hranice dospelosti. Je to vlastne nezmysel, veď každým rokom, každým dňom niečo prekračujeme. Všetko sa stane minulosťou oveľa skôr, než si to uvedomíme. Veď náš život je iba okamihom od začiatku do konca. Ale nechajme to! Je to pre mňa tak isto hmlisté ako tie moje spomienky na nedávne detstvo.

Snívalo sa mi zase o samých starých veciach: starý domček, staré postele, staré obrazy svätých na stene a starí rodičia so starými starosťami. Neviem, či je to len náhoda (asi nie), ale tieto zlomkovité staré zábery z detstva sa točia v mojej hlave stále okolo postavy starého otca.

Ani neviem, v ktorom roku a ako zomrel. Pamätám sa však na hrmot hrúd, ktoré tak nemilosrdne padali na jeho rakvu. Každý plakal na tom pohrebe, len ja som nemohol. Ja som starého otca nikdy nepochoval. Pre mňa bude žiť, pokým sa budem pamätať na kytičku lesných jahôd, alebo na prvú cigaretu, čo som dostal od neho - pokiaľ ma niekam viaže jeho pamiatka. Viem, že kým sme nemali televízor, za dlhých večerov nám starý otec rozprával svoje pravdivé rozprávky o svojej mladosti, o talianskom fronte, o našej dedine a o horách. Rozprával nám aj o tom, „jak sa naučil uhersky“. Nerozumel som to posledné slovo. Ani to, že ten cigán, čo nám prišiel pod okno hrať na husliach, prečo hovorí tak čudne, inak ako ostatní v našej dedine. Mnohým veciam som nerozumel ani neskôr, keď ma v škole naučili po maďarsky lepšie ako po slovensky, a je ešte kopa vecí, ktoré nechápem dodnes.

Nerozumiem napríklad, prečo si bol starý otec taký istý v tom, že to, čo zasadil, aj vyrastie. Pamätám sa, ako starostlivo vyberal miesto na dvore, aby každému z nás zasadil jeden stromček, na ktorý sme časom aj zabudli. Až nedávno som si pripomenul aj tie naše stromčeky. Pozrel som si ich. Naozaj vyrástli. Niečo ma predsa len trápi: nevidím korene.

Prvý sneh

Už dvadsať minút sme čakali na autobus. Ako každé ráno, i vtedy som sa opieral o stenu budovy. Zrazu, nečakane začal padať sneh. Najprv sme ani nechceli tomu veriť, že je to ozajstný sneh, ale hustnúce chumáčiky nás presvedčili. Ľudia si začali hľadať miesto, kde by sa skryli. Našli ho pri mne v podstení. Už som ani nedbal, že neprichádza autobus. Čím viac snežilo, tým viac ľudí sa hrnulo na „moje miesto”, a tým bližšie sa dostávali ku mne. Prichádzali mi na myseľ sviatočné myšlienky. Na plátne svojej fantázie som si premietal nikdy nenakrúcaný film o čistote lásky, o večnom priateľstve, o rodine a o Vianociach. Bol to prekrásny film. Škoda, že na druhý deň sa sneh roztopil.

Imrich Fuhl

Pilíš

už zďaleka vidíš
tú
svetlozelenú farbu hory
v búrke času a potom keď mrholí
tu
tá kvapkavá radosť a večne ľadový smútok
na povrchu prastarej zemi zhurta sa zleje kruto
do
teplého prúdu pomaly vytriezvujúcich kmitajúcich sa snov
a od
ružovobelasého úsvitu nového dňa na čistých vozoch sa vyváža hnoj

alt alt

Neprebudíme sa

nepočuť už tikot
hodiniek prírody
zahlušené hluky
naše hlasy onemené
v hĺbke podstaty
darmo boli časy boli
nebolí nás už ani to
že aj teraz sú iné
iní s inými inak
a my sme aj nie sme
tu sem tam stratení
v bezradných snoch
zostávame spať nespiaci
s učičíkaným zajtrajškom
oklamaní a sklamaní
sami sebe neverní
nepomôže ani hromobitie
pod našim Pilíšom
môže sa divo blýskať
hromozvod necitlivosti
je v nás ak sme to ešte my
svoje si vôbec nevnímame
len omamný spánok nás teší
nanútené klamstvá a nič
iné už ani nechceme
vlastné hniezdo predkov
prepúšťame cudzím vtákom
v tom bláznivom uletení
oni sa nestratia a čo my
naše duše tie už neožijú
nevzlietame už ani v mysli
nemáme nič len tie sny
zastavený tikot zrkadlo
zakryté vyhasnutými túžbami
kráti sa čas strápňuje sa
každý miznúci okamih
slnko možno ešte vyjde
ale v nás zostáva tma
púčky zakvitnú iným
naša jar už pominula
nespasí svet ani seba
zahryzneme si do jazyka
v dobrovoľnom väzení
umelého spánku
za svojich ani za boha
neprebudíme sa

Čoajkeďakotakakeďnech

Slovná hnačka volebnej kampane

                            slová plynú
                            ako rieky
                            do mora

rečníci sa
len po sľuby
ponoria

                          povznesený
                          do tej hĺbky
                         prázdnych fráz

čo nám to tu
vyspevuje
každý vták

?

bude ako nebolo
nebolo tak bude
bude aj keď nebolo
nebolo nech bude
bude bude a bude
bolo ako bolo
keď nebolo nech bude
nech bude čo bolo
ako bolo nebude
bude bolo bude
čo aj keď ako tak a keď nech
nech keď a tak ako keď aj čo
čoajkeďakotakakeďnech
nechkeďatakakokeďajčo

!

Slová, ktoré bolia

pozrime sa do zrkadla času
privykajme na boľavú stratu
ešte sme a predsa nie sme to my
prečo si nosíme na trh slová
naše slová ktoré nás tak bolia

minulosť plače o pomoc volá
srdce zranené duša je chorá
stráca sa zmysel vykrváca žiaľ
prečo si nosíme na trh slová
naše slová ktoré nás tak bolia

zaslepovaním nám ukradli niť
učili nás nevlastný život žiť
ľahostajne nás hltá labyrint
prečo si nosíme na trh slová
naše slová ktoré nás tak bolia

keď nás len ticho spája s predkami
a hluché mlčanie je pred nami
prečo si chceme vlastnú smrť prežiť
prečo si nosíme na trh slová
naše slová ktoré nás tak bolia

Čiernobiela mozaika

alt z prameňov rozumu
z naivnej hry citov
skladám mozaiku minulosti
a budúcnosti nášho (ne)bytia
a dvoch stranách plátna
maľujem osudy
nevinných picassovských holubíc
ktoré padajú z neba do blata
voľným rytmom reči
kráčam po podstatu
a spájam torzovité detaily
v dvojitý celok krásnej nekrásy
tak ako je čierna
na bielom svedomí
dusí ma slovné zbrojenie dneška
útok obrana sebapoprenie
chudobná paleta
premárnených farieb
naše podvedomie sa vedome
hlási k odmlčaniu jazyka
a ja predsa spievam
naraz na dvoch miestach
dvojhlasne milujem a nadávam
nenávidím a zbožňujem ľudí
dvojmo žijem - píšem
svoj rozbitý život
do zdvojnásobenej černe noci
sa vkráda žiara - nádej úsvitu

Poézia

obesená visí v koši
moja posledná
nedokončená báseň
pamäť vyhodila verše
ako nesprávne kódy
v nezmeniteľnom
programe mozgu-počítača
to je poézia

slovo: najmenší (po)tok
do oceánu poézie
veta: rieka ktorá tečie
do strofy bez vypotených rýmov
rytmom amorfnej formy
transfúziou krvavého obsahu
všetko voda vzduch pevnina
to je poézia

paradox starých a nových myšlienok
večná a vecná hra citov
v nereálnej realite spievajúcej duše
sny ktoré nič nezmenia
iba odhalia tajomstvá podstaty
zhustenie celého sveta
v koncentrát pravdy života a krásy
to je poézia

žalostné piesne našich predkov
na plti ktorá ich sem priviezla
cez kozmický priestor a pozemský čas
nepretržitosť žiaľu a radosti
predĺženie nášho robinsonovského bytia
hľadanie seba samého a strateného rodu
život smrť vzkriesenie nedá sa napísať
čím všetkým je p o é z i a

Spolu

alt čakám na to čo nikdy nebude
túžim po tom čo sa nestane
polievam dávno zvädnuté kvety
hľadám korene zmysel vecí

túlam sa po lesoch falošných slov
na každom chodníku trpký bôľ
v našej hlbokej prekliatej noci
každý si len vlastný kríž nosí

ťažko je takto vytvárať mosty
zničiť každý predsudok sprostý
medzi nami kto zbúra steny
kto bude stavať keď nie my

otvorme priestory srdca duše
zabudnime zlozvyky tupé
sebeckých škriepok bolo už dosť
vyhoďme zo seba šedú zlosť

znovu sa naučme ľudskej reči
buďme zase naivné deti
držme sa za ruku v jednom kole
spevmi a tancami zmiznú bôle

Sám

zostal som sám
sám proti samote
do voľnosti
uväznený

nádej mám len
na beznádejnosť
smejú sa mi
prázdne steny

zhasnem svetlá
duše a tela
slepý ťa hľadám
v temnotách snov

celú noc spomínam
len a len na teba
modlím sa k láske
počuješ poď

Keby som ťa našiel

alt z tisícich bývalých
dievčenských tvárí
vykladám mozaiku
tvojej krásy
tisíckrát sa na kúsky
rozbíjaš vo mne
no vždy sa poskladáš
na tisíciprvýkrát
nikdy neviem
či si to ozaj ty
pre ktorú mám zhorieť
na vatre čo sme si sami
rozložili na našej
zdvojenej samote
dal by som ti svoje
nevyznané vyznania
chalanské tiesne
a večný strach zo života
priniesol by som ti späť
svoju prvú lásku
aby si zbadala
medzi taktikami citov
moju naivnú čistotu
hodil by som ti pred nohy
všetko môjho ničoho
keby som našiel tvoje nohy

keby som ťa našiel

Ticho so slovami

tak čo si počneme
so slovami
keď sme vraj už všetko
povedali

a čo s tichom
(keď) škoda hovoriť

tak čo s tichom
a čo so slovami
keď (sme) raz a navždy
dokonali

Vyjadriť sa písmom alebo skôr fotografiou?

Pri čítaní veršov Imricha Fuhla človek má dojem, akoby autora nútil k písaniu akýsi pesimizmus, s ktorým sa narodil. Zatiaľ jeho fotografie, napospol zrodené v optimistickom duchu a s umeleckou náročnosťou, sú celkom iné než jeho literárne a publicistické práce, a to nielen z hľadiska sebavyjadrenia, ale aj z hľadiska obsahu a výpovede. Fuhlove fotografie považujem z odborného hľadiska za svojho druhu ojedinelé, keďže sú zhotovené digitálnym fotoaparátom. Neviem o tom, že by pred prvou výstavou 100 digitálnych snímok I. Fuhla v Maďarsku usporiadali výstavu umeleckých záberov zhotovených touto najnovšou technikou a technológiou. V odborných kruhoch umeleckej fotografie sa diskutuje o tom, nakoľko je prijateľný digitálny - nepochybne ľahšie manipulovateľný - obraz v porovnaní s tradičnou snímkou zhotovenou metódou filmového záberu. Fuhlove fotografie považujem zo svojho odborného hľadiska za jednoznačne dobré. Môžem ho iba ubezpečiť, aby pokračoval v tejto činnosti, i keď bude možno neraz postavený pred otázku, či sa má vyjadriť písmom alebo skôr fotografiou.

Ferenc Nika

Írjon-e vagy inkább fotózzon?

Fuhl Imre verseit olvasva az embernek az a benyomása, mintha alapvetően valamiféle veleszületett pesszimizmusa késztetné őt versírásra. Többnyire optimista szellemben fogant művészi igényességgel készített fotói tehát nemcsak az önkifejezés formáját, hanem azok tartalmát, mondanivalóját tekintve is egészen mások, mint a szerző eddigi irodalmi és publicisztikai munkái. Fuhl Imre fotóit szakmai szempontból nem utolsó sorban azért tartom egyedülállóknak a maguk nemében, mert mind digitális fényképezőgéppel készültek. Nincs róla tudomásom, hogy Magyarországon Fuhl Imre első, száz fotóját bemutató kiállítása előtt rendeztek volna olyan fotókiállítást, ahol a képek ezzel a legújabb technikával és technológiával készültek volna. A fotóművészet szakmai berkein belül nagy vita folyik arról, hogy elfogadható-e a - kétségtelenül könnyebben manipulálható - digitális úton készült kép vagy csak a hagyományos, filmes eljárással készített felvétel. Fuhl Imre fotóit én fotós szemmel, szakmai szempontból is egyértelműen jóknak tartom. Csak biztatni tudom, hogy folytassa ezt a tevékenységet, mégha talán esetleg időnként gondban is lesz, hogyan fejezze ki magát - írjon-e vagy inkább fotózzon.

Nika Ferenc

Prizma, többféle fénytörésben

Fuhl Imre fotóihoz

Fuhl Imre fotói egy többféle identitással rendelkező művészember nevéhez fűződnek. Szlovák anyanyelvén keresztül elszakíthatatlanul kötődik a szlovák kulturális hagyományhoz, magyarországi élete, s a magyar nyelv egyben a magyar kultúrához rendeli. Ezen megállapítás természetesen egyértelmű és magától értetődő. Én a magam részéről mindig is úgy tekintettem a kettős nemzeti identitással rendelkező emberekre - lett légyen egyik vagy másik kötődés erősebb, meghatározóbb - mint akiknek kivételes ajándékot, gazdagító, különleges körülményt juttatott a sors. Persze nem tudok eleget, - legalábbis közvetlen tapasztalatok mentén nem - ezen kettős kötődés nehézségeiről, néha talán szorongató voltáról. Ehhez kevés a könyvekből megtanulható történelmi ismeret. De abban biztos vagyok, hogy ez a kettős identitás egy alkotó ember számára kimeríthetetlenül gazdag arzenálja az élményeknek, tapasztalásoknak, páratlan lehetősége a kultúrák közötti átjárásnak, reflekszióknak.

Fuhl Imre esetében a többféle identitáshoz kapcsolhatjuk a többműfajúságot is. Szépíró és közíró, fényképész és valamennyire zenész is. A műfajok között is szabadon közlekedik, tehát mindenképpen hajthatja valami szenvedély, hogy megmutasson, láttasson, kifejezzen. Talán valami hiány motiválja, készteti arra, hogy más és más formában fürkéssze a dolgok állását, lényegét, valódi természetét. Merthogy nem könnyen megragadható bármelyik is.

„…Már csak néha vagyunk önmagunk / és csak néha találunk egymásra / ilyenkor egy pillanatra meglátjuk / hogy az elhasznált szavak függönye mit takar…“ - írja Fuhl Imre a Magunkról című versében. Fotóin keresztül is a szavak függönye mögé pillanthatunk be, úgy, ahogy azt a fényképész láttatni akarja, ahogy elénk tárja. Egyik ételmezője szerint Fuhl Imre versei inkább szomorúak, pesszimisták, és lám a képei mennyire derűsebb világot tükröznek. Végigjárva kiállítását én arra a következtetésre jutottam, hogy a képeken egyaránt jelen van a kissé archaizáló melankólia, az életöröm, a vidámság, de ott a pusztulás szépsége is. A régi, rozsdás óra azt a pillanatot mutatja, amikor egyszer - valamikor - megállt, a kinyitott kalendárium imádságos szövege még őrzi a lapozgató, sorvezető ujjak nyomait. A rozsdás, régi tárgyak, a korhadt kereszt, az avar, az omladozó pajta, előtte a súlyos tarackos föld, a hatalmas, meseszerű, indázó gyökerű életfa - egy rezignáltabb, melankolikusabb regiszteren játszanak.

Visszafogott, lírai hangulatot áraszt a hegedülő férfi gyönyörű kompozíciója az árkádos várudvaron. Talán ugyanabban a környezetben, az archív szobor vagy relief mellett egy megejtő lányalak. Figyeljük meg - a képek mögött ott bujkálhat egy történet vagy egy vers. Csakúgy, mint a kissé groteszk, drótkerítésen fennakadt bumfordi babafigurás kompozíció mögött. Lakótelepi archaikus torzó. Fuhl Imre, a fotós, természetesen szeret arcokat, közeliket fényképezni. Kiket vesz észre? Milyen részletek ragadják meg? Apa és fia - bár lehet, csak cimborák - a számomra talán legszebb portrén: a fiatal fiú kedves, hibátlan arca és az idősebb radikális nyíltsággal vállalt amorfsága. A kisfiú önfeledt, kissé pimasz öröme. Zsigeri pillanat. A cigarettázásba belefeledkezett férfi kezén a körmök. Ahogy a népviseletbe öltözött kislányra ráadták a rózsaszínű pulóvert. Ahogy az ugyancsak népviseletbe öltözött fiatal nő lovagló ülésben fagyit nyalogat, ridikülje lóg mellette. Kicsit ironikus, ám nagyon is meghitt, kedves kép, telitalálat. Pátosz és frázis nélkül.

Nem vagyok fotóművészeti szakértő, de azt azért látom, a komponálás tudatos, a képkivágásoknak látványszervezési és jelentésbefolyásoló funkciójuk van. Nézzünk csak a folyón horgászó férfi fotójára, ahol valamiféle fabordázat - egymás mellett sorjázó ladikok? - osztja vertikálisan a teret. Egy másik képen a villanypóznák szürreálisan sejtelmes, ágaskodó alakja mögött a gömbölyödő dombok, s éppen a legjobb pozícióban egy távoli kereszt… A kukoricacsövek mögül kipillantó parasztház. A zsúfolt festményfal előtt létrán egyensúlyozó kiállítás rendező. Vagy a testfestéses képen - a szép formájú kar és láb rafinált kompozíciója…

Irgalmatlanul zsúfolt képi világban élünk, olyannyira megterhelten vizuális ingerekkel, hogy már-már farkasvakságban szenvedünk. Éppen ezért nyúlnak talán egyre többen fényképezőgéphez, hogy maguk teremthessenek látványt, adjanak értelmet a maguk választotta képeknek. Bekeretezni a világ egy kicsiny részletét, formát adni a kiválasztott vagy megtalált pillanatnak - megörökíteni. S hogy miért digitális? Miért is ne? Hiszen a digitálisan elkészített fotográfiák nem olyan hosszú idő múlva szintén archív képek lesznek. Bevonulnak az örökkévalóságba a szlovák öregasszonyok, ahogyan a róluk fényképet készítő ember felé tekintenek. Tekintetükben és tartásukban valami régi tudás méltósága és készségesség - bíznak az őket megörökítőben. Ajánlom szíves figyelmükbe Fuhl Imre képeit.

Erdélyi Ágnes

K fotografiám Imricha Fuhl

„Hľadám korene, zmysel vecí...“

Imrich Fuhl sa svojou materčinou nerozlučne viaže k slovenským kultúrnym tradíciám a maďarčinou k maďarskej kultúre. Táto dvojitá identita je pre tvorivého človeka nevyčerpateľným arzenálom zážitkov a skúseností, jedinečnou možnosťou na reflektovanie oboch kultúr. K viacerým identitám môžeme v tomto prípade pripojiť aj viaceré umelecké žánre. Imrich Fuhl je publicista, fotograf a trochu aj hudobník. Voľne sa pohybuje medzi žánrami, poháňaný vášňou mnohorakým spôsobom vyjadriť, ukázať, zviditeľniť veci a javy.

Imricha Fuhla snáď akýsi nedostatok motivuje k tomu, aby v rôznych podobách pátral po podstate a skutočnej prirodzenosti vecí. Lebo nie je ľahké uchopiť ktorúkoľvek. Prostredníctvom jeho digitálnych fotografií môžeme nazrieť za oponu slov, tak, ako to chce zviditeľniť a ako nám to predkladá fotograf. Podľa jedného interpretátora Fuhlove básne vyjadrujú skôr smútok a pesimizmus, zato o koľko optimistickejší svet odzrkadľujú jeho obrazy, na ktorých sú paralelne prítomné trochu archaizujúca melanchólia, radosť zo života a veselosť, ale aj svojská krása záhuby.

Starobylé hodinky ukazujú okamih, keď sa práve zastavili, text modlitby v otvorenom kalendári zachytáva stopy prstov, pohybujúcich sa po riadkoch. Hrdzavé predmety, spráchnivený kríž, opadané lístie, rozpadávajúca sa stodola, ozrutný, rozprávkový strom život s rozvetvenými plazivými koreňmi vyznievajú rezignovanejšie a melancholickejšie. Zdržanlivú a lyrickú náladu vyžaruje obraz huslistu na hradnom nádvorí. A v podobnom prostredí, pri starobylej soche dojímavá postava dievčaťa. Za obrazmi akoby sa ukrývali príbeh či báseň. Samozrejme, fotograf I. Fuhl rád fotografuje tváre. Ktorú z nich si všimne? Aké detaily ho zaujmú? Napríklad milá, dokonalá obličaj chlapca a radikálna amorfnosť starca. Trochu bezočivá očarenosť chlapčaťa. Okamih inšpirácie. Zafajčené nechty na mužskej ruke. Dievčatko s ružovým pulóvrom na ľudovom kroji. Mladá žena v kroji v sede obkročmo líže zmrzlinu, po boku jej visí kabelka. Trochu ironické, ale výstižné. Bez pátosu a frázy.

Komponovanie obrazov je vedomé, obrazové výseky majú svoju funkciu pokiaľ ide o usporiadanie pohľadu a vplyv na ich výpoveď. Len sa pozrime na fotku rybára pri rieke, kde časti plte vertikálne rozdeľujú priestor. Na inom obrázku za surrealisticky tajuplne sa týčiacim elektrickým stĺpom sa rysujú zaoblené vrchy a v najlepšej pozícii kdesi v diaľke kríž. Sedliacky dom vykukujúci spoza kukuričných šúľkov. Pred stenou plnou obrazov balancuje na rebríku kurátor výstavy.

Žijeme v nemilosrdne preplnenom svete obrazov, natoľko zaťaženom vizuálnymi podnetmi, že takmer trpíme vlčou tmou. Snáď práve preto je stále viac takých, ktorí siahnu po fotoaparáte, aby si sami vytvorili obraz a sami mu dali zmysel. Ohradiť čiastočku sveta a dať formu zvolenému alebo nájdenému okamihu. A prečo digitálnemu? A prečo nie? Veď aj digitálne zhotovené fotografie sa zanedlho dostanú do obrazového archívu. Do večnosti sa odoberú staré slovenské ženy, ako sa pozerajú na človeka, ktorý zachytil ich podobu. V ich pohľadoch a pózach je akási dôstojnosť tradícií a tradičná ochota - spoliehajú sa na svojho zvečňovateľa.

Ágnes Erdélyiová

Básne / Versek

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/ZdruSSUM/fuhl_imre_nema_szavak.doc

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/ZdruSSUM/imrich_fuhl_ciernobiela.doc

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/ZdruSSUM/imrich_fuhl_vyzliect.doc

Hudba / Zene

alt

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr1statalebolietat.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/negativ1spasitelancikrist.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr2slovaktorebolia.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr3spravy.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr4spolu.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr5steboubezteba.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr6cosastalo.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/negativ2samprotisamote.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/negativ3koniechry.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr-erzemaze.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr-farkasok.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr-feketeej.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr-jatszani.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr-nemaaszo.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr-numero2.mp3

www.oslovma.hu/01-Imro-Ment/AGR-MP3/agr-veledese.mp3

alt alt

Fuhl Imre 1961. november 25-én született Pilisszentkereszten. A budapesti szlovák gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának újságíró szakát. 1983-tól 2011-ig a Budapesten megjelenő Ľudové noviny, szlovák nemzetiségi hetilap szerkesztőjeként dolgozott (1991-92-ben, illetve 2002 és 2007 között főszerkesztőként). Nyolc éven át a luno.hu internetes portál szerkesztője is volt, amelyet 2004-ben alapított. 2011 óta üzemelteti és szerkeszti az oslovma.hu - Magyarországi Szlovák c. független portált, 2015-től a SlovakUm Non-profit Közhasznú Kft. ügyvezető igazgatójaként tevékenykedik.

Szlovák anyanyelvén és magyarul 16 éves kora óta jelennek meg versei, rövid prózái és egyéb írásai. Több antológia társszerzője, számtalan kiadvány szerkesztője, eddig három önálló kétnyelvű verskötete jelent meg. Meglepő újszerűséggel dolgoz fel olyan hagyományos témákat, mint például a nemzetiségi lét, demokrácia, igazság és a szerelem. Gondolatait, érzéseit és benyomásait a mai bonyolult, ellentmondásokkal terhes világról - a művészi formákkal való kísérletezéstől sem visszariadva - igyekszik pátosz- és frázismentesen közölnii.

Fuhl Imre

Ez a szabadság?

gondolj
amire csak akarsz figyelünk

tedd
bátran tedd
amit csak akarsz figyelünk

mondd
mondd csak
mondd amit akarsz figyelünk

de ne legyenek illúzióid figyelünk

FIGYELÜNK FIGYELÜNK FIGYELÜNK

Jelenlét

örökké lépteket hallok
a múltból a jövőbe
ez bizonyítja
hogy jelen vagyok
a jelenben

Érzem az éjjelt

Álmaim kergetve rám talál az este.
A sötétség elől nem menekülhetek.
Műfények égnek a bevakolt égen,
de én már látom, oh, én már érzem
a reménytelen, fekete éjjelt.

Még emberek járnak az aszfaltutakon.
Köztük a nagy célt keresem, kutatom.
Szemünkben még ott él a nappalok fénye,
de én már látom, oh, én már érzem
a reménytelen, fekete éjjelt.

Vannak, kik hiszik a sötét éjszakát,
s vannak, kik tudják, hogyan kell tovább.
Én semmit sem tudok, és mindentől félek,
mert én már látom, oh, én már érzem
a reménytelen, fekete éjjelt.

Nem tudom, az Ember még hány évig élhet.
Mikor lesz vége, oh, a mesének?
A hétfejű sárkány álmomból felébreszt,
és újra látom, oh, újra érzem
a reménytelen, fekete éjjelt.

Hozzád térek vissza

alt te megszelídült vers
erőért koldulva
hozzád térek vissza
te altató-halk zene
rossz tranzisztorokkal
hozzád térek vissza
te ezeréves friss patak
kicserepesedett szájjal
hozzád térek vissza
te napfelkelte-illat
várost magamba szíva
hozzád térek vissza
te melegölű kályha
napsütésben is fázva
hozzád térek vissza
te elernyedt ölelés
hozzád térek vissza
hófehér szerelmedért

Deficit

szép vagy
akár az első tavaszi
kabátbúcsúztató napsütés
és ronda vagy
akár a mesék vasorrú bábája
te vagy ezer álmom
lebbenő ideálja
és te vagy a realitás
földönjáró elérhetetlensége
hiányod tölti ki meddő óráim
terméketlen éveit
és ha végül rád találok
mindennél jobban
hiányzik hiányod

Szerelem

értelmetlen értelmed keresem
a világtalan világban
mely a saját képére teremtett
hogy a két pólus vonzza
és taszítsa egymást
vergődöm a végletek között
mert hiába tavaszodtunk ki
csendesen
az ősz költözött
lelkünk kirabolt fészkeibe
s a magányos együttléttel
húsdarálóba dobtuk
szívünket

Együtt-egyedül

magányos éjszakáimon
lehúzza redőnyét az ég
s kialszanak a csillagok
magamban is
veled vagyok

Kettős magány

összeházasodtunk
már ketten vagyunk
egyedül

Staféta

a csend szült minket
egy gyönyörű éjjelen
kézből kaptuk kézbe
mi is az életet

csodálkozva vettük át
a nagy stafétát
nem vagyunk hősök
istenek vagy próféták

a készen kapott semmit
mi is átadnánk
nem kérdeznénk semmit
meg se szólalnánk

tovább adnánk életünk
egy szép éjszakán
tovább adnánk mindent
ha valaki várna rá

Befalazva

kinek mondjam el
hogy a falon túl
túl messze van
hogy magányomra
omlanak a falak
ha visszapofázik a semmi
ha körberöhög a csend
kinek mondjam el

Állatkert

körülálljátok ketrecem
röhögve etettek
piszkáltok hogyha lefekszem
csodáltok szerettek
csak egyvalamit feledtek
ti vagytok bezárva
a ketrec-fonákba

A levert nyuszika

alt régen gyáva kis nyuszika voltam
ha jött a farkas egy szót se szóltam
meghúztam magam a zöld fű alatt
mégis én lettem a legjobb falat

később egy félős kis ember lettem
a kocsmában bátorságot vettem
elkezdtem élni mások életét
de a mesének nincsen vége még

egyszer aztán már nem bírtam tovább
és megtettem a legnagyobb csodát
kinyitottam a szám az ám a szám
kinyitottam a szám ó a pofám

de belém fojtották a szót (a dögök)

Visszajövök

nem bírtam tovább
a hallgatásban rejlő lázadást
a szónoklással való megbékélést
a közeputak kompromisszumát
becsaptam az ajtót magam mögött
de azért holnap még visszajövök

Hiába

alt nem forgathatod vissza
egyetlen percedet sem
az idő nem filmtekercs
hiába futsz
sohasem éred utol
a lényeget
falak nőnek utadba
szürke mélységekbe
süllyedsz
hiába sietsz
későn érkezel
hiába minden
korán távozol
és az utolsó eső
úgyis elmossa nyomodat

Csönd-szó

mi legyen hát a szavakkal
hogyha mindent elmondtunk már
s mihez kezdünk a csenddel
/ha/ kár már a szóért

mivé lesz így a csend s mivé a szavak
ha már egyszer s mindörökre bevégeztük

Imrich Fuhl: A magyarországi szlovák irodalom, mint csoda

Széllel szemben nem lehet… Vagy mégis?

Magyarországi szlovák irodalomról beszélni vagy írni egyre nehezebb. Évtizedekkel a nemzetiségi létünket alapjaiban megrengető, de reményeink szerint végérvényesen soha be nem fejeződő nyelvváltás korszaka után, s egyben emberöltőnyivel túl irodalmunk aranykorán egyre jobban fáj minden őszinte önreflexió. A lehúzott redőnyök szimbolikája mögött lelkünkben halk rekviemek szólnak, pedig nem is olyan régen még mennyire tiltakoztunk az élő halott, eleve(nen) eltemetett státuszunk ellen. A miértekre és hogyanokra persze már akkor nagyban kerestük a válaszokat, amikor maroknyi hazai szlovák irodalmárunk kollektív alkotói válságáról még szó sem volt. A felgyorsult nyelv- és identitásvesztés fagypontja idején tavaszi fecskerajnak képzeltük magunkat; szembeszegülve az elemekkel és áramlatokkal szárnyaszegett vergődésünk rémképe csak valami valószínűtlen szürreális kísértetnek tűnt. Pedig tudhattuk /volna/: Széllel szemben nem lehet… Vagy mégis?

A hálátlan utókor sok rosszat elmondhat rólunk, titulálhat minket álmodozó őrülteknek, a realitás talajáról elrugaszkodott, finom-lelkű firkászoknak, vagy akár izmusokkal nem eléggé beoltott, a korszellem hyper-szuper-post-poszt-pózoló modernitását meg sem közelítő, lelkes-jóhiszemű amatőröknek is, de azért azt, hogy mi legalább megpróbáltuk, nem vitathatja senki. Mint ahogyan azt sem, hogy messze túlmutattunk a kirakat-politikás majom-parádén, a túlpúderozott, minden-nagyon-jó - minden-nagyon-szép nemzetiség-képen, és hogy a lényegre fókuszáltunk, ráirányítottuk a figyelmet minden nemzetiség megmaradásának alfájára és ómegájára: a nyelvre. Mindezt oly korban, amikor hamis próféták hada harsogta saját korlátoltságának, önfeladásának, beszariságának és árulásainak önfelmentő igéjét: „Magyarul is lehetünk szlovákok, nem is igazán fontos, hogy tudjunk szlovákul, elég az, ha szlováknak érezzük magunkat, ha kötődünk a gyökereinkhez…“ Persze, hogyne, naná, hogy ne/m/…, bizonyos szempontból, ha úgy vesszük… bizony, ők, sőt az elkövetők is áldozatok…

Ragozhatnánk tovább is a témát, a makro- és mikro társadalmi közeget, ecsetelhetnénk még a hazai szlovákok általános állapotát, közben okkal-joggal szidhatnánk az elmúlt évszázad politikai, oktatási és egyéb rendszereit, mai magyarországi szlovák irodalmunkkal kapcsolatban azonban a legfontosabb, hogy minden eddig felemlegetett (és jó sok egyéb) nehézség ellenére létezik. Mondhatnánk csodával határos módon, ami persze nem lenne teljesen igaz, mert a hazai szlovák irodalom puszta léte is maga a csoda.