Franyó R.: A névtelen ló - Itt, a pilisi erdő alján...
Valahol Németországban még javában tartott a front, de itt, a pilisi erdő alján egy szlovák anyanyelvű magyar meg egy Szovjetunióhoz tartozó ukránul beszélő katona összenézett, összekacsintott... - Bizony ez is történelem, csak ezt nem tanítják az iskolákban, pedig e nélkül nem kerek a világ…
Kint a ködös, télvégi rideg időben alacsonyan kúsztak a fellegek, s emiatt kora reggeli homály bujkált a vert falas döngölt agyagpadlós házban. Kevés fény szűrődött a domboldalba kapaszkodó ház kicsi ablakú konyhájába. A ház gazdája Géza, miután kitárta a konyhaajtó külső deszkaborítású szárnyát, spórolván a petróleummal visszahúzta a petróleumlámpa kanócát. Ezt követően nagyot nyújtózva kilépett a faoszlopos nyitott tornácra. Elővette az ősszel készített vesszősöprűt, s nekiállt az éjszaka leesett csekélyke hó eltakarításához.
Az asszony a csikótűzhely melletti sámlin ülve kukoricát morzsolgatott.
Férje elsöpörte a havat és hozott a tűzhely alatt lévő ládába az összeaprított száraz gallyakból. Felszította a tüzet.
- Láss neki, ha úgy gondolod - mondta az asszony, s egy pillanatra felnézett a kukoricamorzsolásból.
Férje kihúzta a konyhában lévő ágy alatti kosárból az üveg pálinkát és megjegyezte:
- A szomszéd János szerint már akár egy üveg pálinkáért is lehet lovat szerezni az oroszoktól.
- Van még a dézsában elég szilvából készült cefre, a mai napon főzd ki az összest, nehogy hiába járd meg Pilisszentkeresztet. Géza visszatette az üveget a vesszőből font kosárba, majd rakott a tűzre és nekiállt a pálinkafőzéshez.
Mire a két leánygyermek megérkezett az iskolából, sikerült végeznie. Miután megebédeltek, megkóstolgatta néhányszor a kifőzött pálinkát. A holnapi napra gondolván, na meg tán az italtól is apró barna szemei riadtan pislogtak. Bizony nem kis dologra indul.
- Egyedül akarsz odamenni? - kérdezte felesége.
- Nem is csapatostul.
- Mondtam én, hogy csapatostul?
- Ne rágd mán a fülemet Róza, majd tudom én, mit csinálok - mondta indulatosan Géza.
- Azt nem viszed? - Az asszony az ágy alá visszarejtett régebben kifőzött pálinkát tartalmazó üvegre intett az állával.
- Hagyjál mán engemet! Majd tudom én, mit teszek… - Dühöngött Géza, bosszantotta az asszony kérdezősködése, meg aztán a nagy vállalkozás miatt is izgult.
Hiába próbálta leplezni izgalmát az asszony előtt: „Majd tudom én…” Bizony nem tudott Géza semmit sem. Fegyveres őrség is őrizheti azokat az összegyűjtött lovakat. Bizony könnyen ráereszthetik akár az egész dobtárnyi lőszert. Akkor aztán mi lesz?
Előbb úgy gondolta, baltát is visz. De talán mégsem. Inkább megy anélkül. Baltával úgysem menne semmire a géppisztolyos katonákkal szemben. Maga sem tudta, mire számíthat.
- Idegesíted csak az embert! - Kidübörgött a konyhából.
A ház előtt megállt, nézte az esti sötétségbe boruló eget, majd némi duzzogás után visszatért a házba. Nekiállt csomagolni a reggeli induláshoz szükséges dolgokat. Lámpását feltöltötte petróleummal, majd éjszakai nyugovóra tért családjával.
Reggel korán ébredt, gyorsan felkelt a szalmazsákos ágyból. Ivott a csikóstűzhely szélén álló fazékban lévő cikória kávéból, azután leülvén az ágy szélére felhúzta foltozottabb, elnyűttebb nadrágját, majd csizma helyett az elnyűtt bakancsát.
Felesége kissé megdöbbent.
- Na, mit nézel? - kérdezte mosolyogva.
- Azért, hogy te is tanuljál valamit, elárulom neked: Az oroszok a szegény embert szeretik.
Mielőtt elindult volna, még egyszer megjegyezte:
- Nem értesz te az ilyenekhez.
Valósággal felvidulva, teli önbizalommal indult útjára. Meg volt elégedve magával. Jó gondolatnak tartotta a szegényesnél is szegényebb öltözetet. A szegényes öltözet már magában is fél siker. Mire kivilágosodott, érezni lehetett már a közelgő tavasz illatát. Lassan lehet majd szántani, ha lesz mivel.
Ha úgy lesz, ahogy szeretné, ha minden sikerül, holnap már lesz lova. Kiérvén az erdőből füttyszóra támadt kedve. Egyszer már csak sikerül neki is lovat szereznie. Mennyit próbált már, mennyit ment már ló után. Azt ki sem lehet mondani.
Némelyeknek olyan szerencséjük van… de neki? Idősebb nővérének fia, István Pilisszentkeresztről hazafelé bandukolt Pilisszentlászlóra, a falu feletti erdei ösvényen. Egyszer csak szembe jött vele egy ló. Olyan volt az, mint a mesében. István elrévülve nézte a közeledő lovat. A ló odaért Istvánhoz. Megállt előtte… Egymásra néztek. Jött valami sugallat, nem ész, hanem ösztön sugallata, István megragadta a ló sörényét, megfordította, és a ló követte. De sajnos nem volt szerencséje. Már közel a falujához, a második hegyi patak feletti keskeny rönkhídon a ló megcsúszott és beleesett a sziklás patak medrébe, az egyik kiálló sziklához ütötte a fejét és elpusztult.
Istvántól tudta meg, hogy az oroszok a második majorban tartják az összegyűjtött lovakat. Mire a major fölé ért, már annyira kivilágosodott, hogy tisztán látta a lovakat. Hátizsákjából előszedte az előző nap saját részére megtöltött lapos pálinkás üveget. Bátorságot meríteni meghúzta néhányszor. Ezután meggyorsította lépteit. Igen ám, de hogy fog velük beszélni? Összeszedte a fronton szerzett orosz tudását, azt szlovák tudásával kiegészítve megérteti magát velük. Így nyugtatva magát már közel ért a majorhoz vezető úthoz.
Mekkora hatalmas gazdagság! De most olyan, mintha minden szaladna benne. Nyüzsgés, lárma, katonai tábor. Gézához a kutya sem szólt, úgy mehetett a majorba. Az is feltűnő volt neki, hogy a kutyák sem ugatják meg, hiszen azelőtt nem lehetett csak úgy besétálni a komondorokkal őrzött major területére.
Az egyik kazal tetején szálás termetű orosz katona dúrja a szénát. Géza halad előre, már az udvaron megy, magabiztosan, tétovázni nem szabad, csak úgy, mintha otthon lenne. Bátran, nehogy feltűnjön ideges téblábolása.
Meglátott egy fiatal katonát, aki rongyokkal körbetekert fülű lábossal igyekezett valahová. Intett neki: Tovaris, sztoj! - de az elsietett. - Biztos égeti a kezét a lábos füle - vigasztalta magát Géza - azért nem állt meg. Meg kéne keresni valamelyik szolgalegényt, hátha azoktól megtud egyet-mást.
Benézett a nyitott konyhaajtón. Bent a tűzhely előtti farönkön üllő összekuporodott orosz katona hátát látta. Amint szemeivel a konyhát vizsgálgatta, egy lógó bajszú katona ölében két fej káposztát tartva ellökte őt az ajtónyílásból. Miután letette a két fej káposztát az asztalra, az idősebb szolgálóasszonyhoz lépett. Megölelte és szüntelenül nevetett.
- Magyarom, k…. magyarom… - de mondott még rondább dolgokat is.
- Így akar kedveskedni magának kedves néném, hogy főzné meg neki ezt a káposztát - szólalt meg Géza.
- Nem elég, hogy minden befőttet megettek, még azokat is, amiket a kazlakba dugdostunk el, oszt ráfogták a lovakra. Nem tudom, hogyan bírták kibontani és megenni a lovak - mondta egy szuszra dühösen az idős szolgáló nénike.
- Nem baj néném, de ezt jól megtanították magyarul. Nem tudom, ki volt a tanító mestere, de jó nagy bitang lehetett.
Ezt követően Géza a bajszos orosz katonára fordította tekintetét.
Megfogta karját, bizalmasan kacsintott rá, s hívta magával.
- Gyere csak testvér, van „magyar vodkám” - súgta neki oroszul - mivel nem találta a pálinka orosz megfelelőjét.
- Kicsalogatta a katonát a konyhából az oszlopos verandára, ott közölte vele, hogy ad neki magyar vodkát. Ő meg cserébe adjon neki lovat.
- Spekulant! … Spekulant! - mondta az orosz, megfenyegette az ujjával Gézát és otthagyta.
Na, jó, evvel nem sikerült. Most ahogy mondani szokás: Isten ne segíts, csak nézd, hogy mit csinálok.
Fölbátorodva, határozottan elindult át az udvaron az istálló felé. Szakadt bakancsban, rongyos nadrágban, szőrös ábrázatával, a derekán egy kötél, leginkább a hideg ellen fogja össze kabátját, meg aztán hátha akad rá hamar egy ló. Szeme állandóan a karámban lévő lovakon legelészett. Hej, micsoda lovak: itt ez a sárga, amott az a pej, vagy a kerítésnél az a fekete? Géza gyönyörűnek, kedvesnek találta valamennyit.
Pedig elcsigázottak, soványak voltak ezek a jószágok. Amíg így elmerengve lépdelt, a karám sarkánál három fiatal katonába ütközött. Ültek a földre terített szénán, s ettek valamit az előttük lévő befőttes üvegből. Géza, ahogy fordult a saroknál, szinte beléjük botlott. Egyikük a géppisztolyához nyúlt, majd fölugrott és Géza mellének szorította.
Bizony, minden orosz tudását össze kellet szednie, amíg sikerült megmagyaráznia, hogy ő szegény ember, akinek öt gyereke van (nem volt neki csak három), miért bántanák őt. Közben rángatta szegényes öltözetét, mutatta elnyűtt bakancsát. Hozzátette, hogy magyar vodkája is van neki. Így már jobban hatott a könyörgés. A katona hátára vágta a veszedelmes fegyvert. Vállig belenyúlt köpenyének feneketlen zsebébe, ott matatott valamit, kenyeret törhetett, mert kenyeret szorított markában, miután sikerült kiszabadítania kezét köpenye feneketlen zsebéből. Harapott belőle, majd teli szájjal kérdezte:
- Vodka? Hol a vodka?
Felvidult erre Géza. Miután megkínálta őket a saját részére készített kisebb üvegből, már ő tette fel a kérdést:
- Adtok vodkáért cserébe lovat?
A géppisztolyos bizalmasan kacsintott. Valahol Németországban még javában tartott a front, de itt, a pilisi erdő alján egy szlovák anyanyelvű magyar meg egy Szovjetunióhoz tartozó ukránul beszélő katona összenézett, összekacsintott. Bizony ez is történelem, csak ezt nem tanítják az iskolákban, pedig e nélkül nem kerek a világ.
Megegyeztek, hogy alkonyatkor visszajön, hozza a vételárat, ők meg a karám erdő felőli oldalához hozzák a lovat. Egyezségüket kézfogással megpecsételve elbúcsúztak egymástól. Géza felesége szüleit meglátogatni elindult a faluba.
Azok nagy örömmel, de inkább meglepetéssel fogadták vejüket. A meglepetés oka az volt, hogy ők a pilisszentkereszti harcok miatt csak nemrég érkeztek vissza Pilisszentlászlóról. Rajtuk kívül nagyon sok pilisszentkereszti család keresett és kapott akkoriban menedéket a Pilisszentlászlón lakó rokonoknál, ismerősöknél.
Gézát megkínálták a különböző rejtekhelyekről már előszedett élelemmel, itallal. Evés, ivás közben Géza elmesélte, mi járatban érkezett. Apósát nem lepte meg beszédjével. Pilisszentkereszten is az volt a helyzet, hogy sokan a front elől igyekeztek elmenekíteni jószágaikat, akinek mégis eltűnt vagy elrabolták, azok hasonló módon igyekeztek lovakat szerezni.
- Előfordult olyan is, hogy saját lovát vásárolta vissza pálinkáért vagy borért annak gazdája - mesélte Stefán, Géza sógora.
- Mikor hazaértünk tőletek, rengeteg temetetlen orosz katona feküdt az utcákon, kertekben, udvarokban és a faluszéli mezőkön - folytatta a beszédet apósa.
- Háromszor cserélt gazdát a falunk. A templomból, illetve annak tornyából szó szerint kaszabolták a szerencsétlen orosz katonákat az ott fedezékben lévő németek. Szegény oroszoknak nem voltak ágyúik, így könnyű fegyvereikkel nem tudták kilőni a templomtoronyból a környéket uraló, mindenre elszánt német katonákat. Végül a Pilis-tetőre felvontatott ágyúval tudták szétlőni a tornyot. Addig viszont nagyon sok szovjet katona életébe került a falu végleges elfoglalása… - mesélte Stefán, aki mint népi német a „feketeruhásoknál” szolgált, akiktől sikerült elszöknie és elmenekülnie Pilisszentlászlón lakó nővéréhez.
Természetesen ott is keresték az oldalkocsival érkező németek, de az első kutatásukat felületesen végezték, így nem akadtak rá a kamrában az ágy alatt lévő krumplis veremben elbujt Stefánra. Miután elmentek, nővére kisegítette őt a veremből, majd azt mondta:
- Na, most már nyugodt lehetsz, mert elmentek az SS katonák.
Stefán azonban ismerte volt bajtársait, ezért megjegyezte:
- Elmentek, de nemsokára ismét visszajönnek. Ezért némi élelemmel kimászott a ház szomszéd udvar felőli ablakán és az erdővel határos udvarból kikúszott az oltalmat nyújtó erdőbe.
Nem lehetett még nagyon távol búvóhelyétől, mikor visszajöttek az őt kereső SS katonák. Ekkor már mindent fölforgattak. Az ágy alatti vermet is megnézték…
Nos, Stefán, mint képzet német katona mesélte el a Pilisszentkereszti véres harcokat a szintén katonaviselt sógorának.
Olyan mélyen merültek bele a beszélgetésbe, hogy Géza szinte megfeledkezett feladatáról. Így, hát gyorsan elbúcsúzott és elindult a major felé.
Időben odaért. Elhelyezkedett a megbeszélt helyen. Nem kellett sokáig várnia. A szovjet katona betartotta ígéretét. Még kantárt is szerzett, így kantárszárral a kezében vezette oda a lovat. Géza odaadta az előre kialkudott három üveg saját főzésű szilvapálinkát.
Átvette a kantárszárat és boldogan indult hazafelé. Hazafelé menet a vizes erdei úton már nem csak a szántásra, de az erdei fuvarozásra is gondolt. Ha most kitisztulna az idő - mint ahogy a fellegek vonulásából látni lehet - a szél gyorsan szárítaná a nedvességet. Nemsokára be lehetne menni, fuvarozni a fát a vasráfos szekérrel.
Gondolataiba mélyedve elérte már a Pilisszentlászló felé vezető ösvényt. Géza jól ismervén minden zugát az erdőnek, így a sötétség ellenére is még éjfél előtt hazaért.
Otthon már minden elő volt készítve, már amennyire Géza anyagi helyzetéből kitelt. A hosszúkás ház kamra felőli végéhez három, sárba rakott terméskő kőfallal lekerített istállóban akár két lónak is jutott volna hely. A jászolban volt széna és répa. Miután Géza a jószágot a jászolhoz kikötötte, az asszony ott állt mellette a lámpással, s nézték a lovat. A petróleumlámpás fényénél már látni lehetett, hogy sárga szőrű. Az asszony meg akarta vizsgálni a derék lovacska homlokát, fejéhez tartotta a lámpást. A ló orrát bántotta a petróleumlámpás bűze. Füleit hegyezte, fújt, horkantott az asszonyra.
- Hej, Róza, így nehezen fog megbarátkozni veled ez a jámbor jószág… - jegyezte meg mosolyogva, de inkább némi kárörvendően halk nevetéssel Géza.
- Ne gúnyolódj olyan elégedetten, inkább mond meg a nevét! - Zsörtölődött az asszonya. Géza csodálkozva ránézett:
- Ezt bizony igazán elfelejtettem megkérdezni.
- Nos, ezt is jól elrontottad, most mihez kezdünk vele.
- Hej, Rózika, nem a váci vásárban voltam. Ott világosban meg lehet nézegetni a tartását, járását, megvizsgálni lábait, fogait. Megállapítani korát. Ha tetszik, lehet alkudozni, vagy más lovak körül érdeklődni.
- A nevét akkor is megkérdezhetted volna.
- Miket gondolsz? Nem értesz te ahhoz. Nem volt ott már sem szó, sem beszéd, sietni kellett. Mit bánom én, mi a neve. Majd adok én neki.
- Ahogy én ismerlek, gondolom, azt sem kérdezted meg, milyen nyelven ért ez a jószág - feleselt vissza az asszony.
- Bizony azt is elfelejtettem megkérdezni. Majd megtanítom őt magyarul, téged meg móresre, ha nem hagyod abba. - Igyekezett mosolyogva véget vetni a társalgásnak a napi küzdelmében elfáradt Géza.
- Mivel sárga színű, legyen a neve is Sárga. - Javasolta felesége, szintén békés mosollyal.
Géza fáradtsága ellenére még megcsutakolta, igazgatta sörényét, mintha szüreti felvonulásra készülne vele…
Sajnos nem sokáig maradhatott új gazdájánál a most már Sárga névre hallgató ló. A háborút követően az állami szektornak is nagy szüksége volt a lovakra. Néhány év múlva rendelet jött a tanácsházára, mely szerint a községből bizonyos számú lovat át kell adni az Államnak. A tanácselnök elvtárs összeírta névsorát azoknak, akik kötelesek voltak lovukat, vagy lovaikat kocsistul, szerszámostul levinni a budakalászi gyűjtőhelyre.