Hazai szlovák kortárs írók (szemelvények)
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.587304214701892.1073741893.147596498672668&;type=3
https://www.facebook.com/events/1392422804311583/
A magyarországi szlovák próza kontúrjai - Bevezető gondolatok
Új aspektusok és összefüggések felismerése - „Szlovák alföldiség” - Az alföldi szlovák hagyományokhoz való viszony és az írói stratégia
http://www.oslovma.hu/index.php/sk/magyarul/170-magyarul1-magyarul1/1145-a-magyarorszagi-szlovak-proza-konturjai
Pavol Kondač: Útban hazafelé (részlet)
Az emlékek egyre szaporodtak Juraj fejében, akár a Mercédesz által megtett kilométerek. A gyerekkorára, a maga életsorsára gondolt.
Nagyon jól emlékszik mindenre. A napjai egyformán teltek. Csakúgy, mint a többi tanyasi gyereknek. Négy-ötéves korában már rábízták a libákat. Legeltetni kellett őket, hogy kevesebb gabona fogyjon a zsákból. Épp elég a drága aranysárga kukorica, amit ősszel beléjük tömnek. Weismannék jól fizettek a hízott libákért. A májért. Tudták, hogy Majron néni májlibákat hizlal.
Milyen elevenen él benne! Mintha csak tegnap történt volna. Már akkoriban is nagyon szeretett énekelni. Meglehet, nem is azért, hogy a maga énekét hallgassa, hanem sokkal inkább azért, hogy elűzze vele a napi keserűségeit, meg a fáradtságot. A búzatarlón általában kevés volt a fű, a libák nemigen szerettek ott legelni. A zöld kukorica tábla csábította őket.
Történt egyszer, hogy elbóbiskolt a tarló szélén. A libák meg, uzsgyi, be a kukoricásba, és pillanatok alatt degeszre tömték a begyüket. Akár a sáskák, letaroltak mindent, ami az útjukba került.
Ám ez még csak hagyján. De a szerencséje is elhagyta. Ugyanis az apja a tanyáról állandóan figyelte a fiát, és most is szemmel tartotta a pásztort. Csakhogy nem látta sehol. Rosszat sejtett. Nem szólt senkinek egy szót sem. Kiszaladt a libákhoz. Megkeresni őket. Meg a fiát is. Nem történt-e valami bajuk.
Az eléje táruló látvány letaglózta.
Égnek meredő, lecsupaszított kukoricaszárak fogadták. Mintha egy kiadós jégeső söpört volna végig rajtuk, csupán néhány megtépázott levél lengedezett bánatosan a forró szélben, mintha a rövid földi élettől búcsúzna egy pusztító vihar után. A parasztembernek semmi más nem okoz akkora fájdalmat, mint a teljes pusztulás látványa, amikor égi vagy földi hatalom néhány perc alatt elpusztítja mindazt, amit ő egész évi szorgalmas munkájával megteremtett. És hányszor, de hányszor jut osztályrészül ez a keserű fájdalom.
Feldúltan ordibált, s a bezabált libákat egy kitépett kukoricaszárral csépelte, terelte a letarolt helyszínről.
A nagy lárma felriasztotta álmából a kiskondást. Elég volt egy futó pillantás, hogy felmérje kilátástalan helyzetét. Tudta, mi fog következni. Nagyon jól ismerte az apját. (…...)
Amit akkor az elalvás miatt kapott, azt nem fogja soha elfelejteni. A verés nyomai máig is ott vannak. A testén, de még inkább a lelke mélyén.
Mégsem haragszik ezért a verésért. Talán furcsán hangzik, de szinte hálás érte. Megtanulta ebből, az ember csakis erős akarattal éri el a célját, ha megdolgozik érte és az elért eredményre úgy vigyáz, mint a szeme fényére. Ha megbecsüli mindazt, amit nagy nehezen elért. Ez a számára oly fontos tanulság egész életútján elkísérte, akár az árnyék a fényt.
Fordította: Árgyelán Erzsébet Katalin
Pavol Kondač: Elkésett visszatérés (Regényrészlet)
http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_07/075.htm
Michal Hrivnák: Aktkép (részlet)
A történet a műteremben éri el tetőfokát. A mester majdnem végiggondolta a teljes kompozíciót: a meztelen hölgy elfordított fejjel (a megfelelő testtartással) a tükör előtt. Azonban nem hagyományos tükörképet képzelt el, mert a gondolataiban élő elképzelés szerint az csak éppen hogy hasonlít az eredetire - vonzó tigrisként, fél arca asszonyként. A kompozíciós háromszög harmadik oldalára, pont a két alak figyelmének középpontjába álmodta meg a festő alakját ecsettel a kezében az állvány előtt; elhelyezését a további két kompozíciós elem tekintetében még végiggondolja... de meg is van! Ez az, ami hetek óta jár az agyában! Az, amit barátja szalonjának falára szánt! Hogy a női alakot a tükör előtt álló 
vagy ülő helyzetben festi-e meg, illetve, hogy a tigris nyugalmi állapotban lesz vagy éppen ugrani készül, még nem tudta (lehet, hogy mindkettőt mindkét módon - a biztonság kedvéért a vállalkozónak legyen választási lehetősége. Mellesleg lehetne ez két külön mű is, variációk egy témára! - gondolkodott). Amikor mindkét lehetőséget végiggondolta, a tervek megvalósítására fókuszált, megfontolta az alakok megjelenítésének művészi technikai fortélyait. A meztelen nőt álló és ülő helyzetben a tükör előtt kitekeredett nyakkal, izomzatának reakcióit az anatómia szempontjából gondolta végig. Hogyan reagálnak az egyes mozdulatokra a nyak, a derék és a fenék izmai. Majd elképzelte, a megfelelő testrészek elmozdulását az egyes mozdulatok közben, a kerekded női formák, a mellek és a fenék, valamint a gerinc vonalát ebben a testhelyzetben. Eszébe ötlött, hogy mindezt nem tudja vakon, modell nélkül megfesteni. Angelának tehát le kellene vetkőznie! - tudatosult benne először és a gondolat annyira sokkolta, mint egy megkésett, váratlan felfedezés. Valami ellenállt benne legbelül. Bizonytalanság és szorongás vett rajta erőt. Más modellt kellene találnia... de ez nem lenne sportszerű! Hiszen lényegében nem is tudja, miért nem akarja Angelát... Mindent tökéletesen csinál... Kezdjen mindent elölről?.. Futkározzon a modellek után.... Nincs hozzá semmi kedve sem ideje... Ráadásul hajtja a becsvágy, a vágy, hogy végre teljesítse kötelezettségeit, itt az ideje kiakasztani a barátja szalonjában a régóta várt festményt. Hiszen már minden megvan hozzá! Csak el ne rontsa!... A cél pedig már karnyújtásnyira van... Alkotó türelmetlenség vett rajta erőt. Sietne, de fél, hogy valamiről lemarad, bárcsak ne lenne bizonytalan Angelával kapcsolatban. Tétovázott, hogyan tovább. Majd meglátja...
A nap végén megint úgy búcsúzott a modelltől el, hogy nem beszéltek meg újabb időpontot. De Angela mintha csak olvasott volna a festő gondolataiban, megérezte dilemmáját. Tisztában volt a munkafolyamatok sorrendjével, tudta, mi következik. Nem tűrte a bizonytalanságot, ebben a helyzetben főleg nem, nem bírná sokáig... Nem hagyta magát, szemtől-szemben megkérdezte, hogy aktra készüljön-e? Szemrehányóan kérdezte a küszöböt elhagyva. A férfi maga sem tudta, hogy zavarában vagy a tolakodó modell váratlan reakciója miatt, vagy az eddigi sikeres együttműködés miatt vagy más okból, de igent mondott.
Fordította: Fábián Éva
A magyarországi szlovák irodalom
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/altalanos/kortanc_sorozat/magyarorszagi_szlovakok/pages/012_mo_szlov_irodalma.htm
Zoltán B. Valkán: Almafa (részlet)
Tavaly, egy kora őszi napon, Jozef Makovič portája előtt egy elegánsan öltözött idős házaspár állt meg, szemmel láthatóan ismeretlenek voltak ezen a vidéken.
- Bocsásson meg, uram - szólt a gazdához csendes, félénk hangon az ismeretlen asszony. - Szabadna megnéznünk a maga szép kertjét? Karol, vagyis a férjem, nagyon szeretné látni...
Jozef Makovič, apró főhajtás kíséretében, habozás nélkül kitárta előttük a kertkaput. Alighogy kezet fogtak és futólag bemutatkoztak egymásnak, 
az ismeretlen férfi nyomban iparkodott az almafához.
- Túlságosan közel építette a házat... - mondta tüstént, hangjában enyhe rosszallással. - Ezért fordította el a koronáját a másik irányba...
Néma csend követte az elhangzott igaz szavakat.
- Merem állítani, ugyanis ezt a fát az édesapám meg én, mi ketten ültettük ide, - fűzte hozzá az elhangzottakhoz a látogató csendesen, szerényen, hogy szavait ne holmi jöttment üres fecsegésének, hanem baráti megjegyzésnek tekintsék.
- Réges-rég történt ez.... Abban az évben eresztett gyökeret ez az almafa, amikor én elsőáldozó voltam, - folytatta csendesen, majd elhallgatott.
Egy szóval sem említette a gazdának, hogy ez a fa, az örök ifjúság és szeretet bibliai jelképének emlékeként, elkísérte őket új hazájukba, ahová egy boldogabb élet reményében költöztek.
- Bizony, így igaz, belátom magam is, hibáztam, amikor ilyen közel építettem a házat a fához... - bólogatott egyetértőleg, sértődöttség és kételkedés nélkül az öreg Makovič, őszinte örömmel fogadva annak a férfinak a véleményét, akinek - mint most megtudta - köszönheti a sok örömöt, amit hű, néma társától sok éven át kapott.
- Ugyan, miben hibázott volna? Felejtse el, - szakította meg tapintatosan a zavart csendet a látogató.
A halk, szerény megjegyzés mintegy megfejtette a rejtélyt, megvilágította az öreg Makovič előtt, miért is nőtt ferdén ez a rendkívüli, az egész falu szemében oly becses almafa. Csakhogy ezer dicsérő szó sem ér fel azzal a gyönyörűséggel, amit az ég édes ajándékának egyetlen falatkája ad, hisz ennek még maga Ádám sem tudott ellenállni az Édenkertben, gondolta magában a kerttulajdonos. Még ennél is erősebben bántotta azonban, hogy a becses látogatókat nem tudja megkínálni legalább egy kosár friss almával. Pedig hát tudja ő, mi a hála, és mit kíván az illem.
- Szívesen szednék maguknak útravalóul, meg az otthon maradt családtagjaik számára egy kosárnyi friss almát, de hiába, láthatja bárki, hogy az almafa pihenőt tart az idén, nem hozott termést ebben az évben.
Fürkésző tekintettel vizsgálja egyik gallyat a másik után a férfi, akinek jóvoltából az almafa ott áll Makovič portáján, de bizony csak csupasz ágakat lát. Mintha csak holmi szupermarket üres polcai között sétálgatna. Mígnem pillantása megállapodik a félre hajló koronacsúcs sűrű ágain, s mint akit villám sújtott, felkiált:
- Hej, Makovič úr, várjon csak! Megvan! Eszembe jutott, hogy annak idején, volt amott fönt a túloldalon egy gally, amely minden áldott évben termett, s öt-hat gyönyörű, egészséges és páratlanul nagy almát hozott, még a meddő esztendőkben is. Nini... nézze csak... megleltem!
Fordította: Árgyelán Erzsébet Katalin
Zoltán B. Valkán: Gyere, fiam, hazamegyünk!
http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_07/070.htm
Ildika Fúziková: Kikötő (részlet)
Ezen a kemény télen annyi hó esett, hogy az emberek derékig gázoltak benne. A Pilis hegy lábánál meghúzódó falucskát teljesen belepte a hó, mely a hópaplan alatt álmodta téli álmát. Nyugodt pihenését csak itt-ott zavarta meg a kutyák ugatása. Később elkukorékolta magát egy bátrabb 
kakas, jelezvén a hajnal közeledtét. A kéményekből lusta füstfelhő emelkedett a magasba.
Mara néni parasztházába a tenyérnyi ablakon keresztül utat törtek a nap sugarai. Fényükkel bearanyozták a parányi barátságos konyhát és a gazdasszonyt. Az apró, törékeny, de azért még fürge nénike éppen tüzet rakott. A kályhában fellobbant a láng, melyet mosolyogva nyugtázott. A tűz vagy a kíváncsiskodó nap, ki tudja, pírt csalt az arcára. Mintha teljesen megfiatalodott volna. Tekintetét a falra emelte, ahol a régi óra ingája himbálózott. Nyolc órát mutatott. Elkezdődött számára az új nap. Hetvenöt éves és ki tudja, mennyi van még neki hátra. De ez a mai nap más, mint a többi. Közeledik a Karácsony és vele együtt a gyerekei és az unokái látogatása is. Valamilyen ajándékot kell nekik készítenie.
És nem akármilyet. Abroszt és szalvétákat fog nekik hímezni. Gyengéden elmosolyodott, a szekrényhez lépett, melyben a házi szilvapálinkát tartotta.
- Oh,- húzta meg az üveget és élvezettel ízlelgette az italt,- így mindjárt vidámabb lesz!- gondolta és szelt egy darabot a kenyérből, mert a pálinka íze a kenyérrel együtt érvényesül! - mondogatta folyton. A vendégeknek is így kínálta.
Aztán feltette a szemüvegét. Az asztalkát az ablakhoz húzta és hímezni kezdett. Még kislánykorában tanulta meg az öltéseket a nagyanyjától, valamikor még az első világháború előtt. A kézügyességét is tőle örökölte. Emlékszik, milyen büszke volt rá nagyanyja, amikor vasárnap a saját maga hímezte ünneplőjébe öltözött. (…)
Mara néni, így hívták őt a gyerekek és az idős emberek, munka közben gyakran dalra fakadt. Régi szép, kesztölci népdalokra. És ezt a jó szokását bizony máig megtartotta. Most is énekelni kezdte a legkedvesebbet: „Az a kesztölci torony de nagyon magast” ….csak úgy magának. A hangja még most is zeng, csak egy kicsit remeg. Közben gondolatban a múltba révedt.
Fordította: Maruzsné Sebó Katalin
Hazai szlovák prózaírók
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/altalanos/kortanc_sorozat/magyarorszagi_szlovakok/pages/014_proza.htm
Oldřich Kníchal: Tavaszelő (részlet)
Ebben az évben nem volt szeszélyes a tél. Minden lelkesedés nélkül, dermesztően barátságtalanul uralkodott. És ahogy jött, úgy is ment el - uralkodása alatt hol a hó, hol az eső esett.
Egy-két hét múlva elköltöznek innen, ez egészen biztos, csak az nem biztos, hogy hová. Tavaszra már a sajátjukban kellene berendezkedniük. Vajon hányszor lesz még addig eső és hó? Reggel némán főzték a kávét, napközben távol voltak egymástól, este pedig a lehúzott roló mögött melengették gémberedett ujjaikat a hőt alig kibocsájtó radiátor felett, és inkább olyan dolgokról beszélgettek, melyek elterelték figyelmüket a 
fagyos valóságról.
Mindhiába. A hideg átjárta a kis szobát, ezért inkább ágyba bújtak, magukra húzták a takarót és ebből a meleg kuckóból bámulták a hűvös falon kúszó árnyakat. Nem olyan borzasztó ez az állapot. Azelőtt még rosszabb is volt. És régebben, amikor nem volt hová menniük, amikor még könyvekkel és füzetekkel teli táskával járt? Élénken éltek emlékezetében azok az idők, amikor anyjával és apjával hetekig élt egy kaszárnya szobájában. Valamikor azt gondolta, hogy ezek az emlékképek örökre eltűnnek tudatából és nem idéződnek fel benne soha többé. És most felbukkan a múlt, ami mintha nem akarna ködbe veszni, folyton előre tolakszik gondolataiban.
A kaszárnyai szoba óriási volt, akár egy kisebb város tere. Olyan magas volt, hogy amikor a tekintetüket a plafonra szegezték, az az érzésük támadt, mintha egészen az égig nyúlna. Számolgatták a hátralévő napokat.
Muszáj kibírnunk még legalább egy hétig, mondta akkor apám. Közeledtek a karácsonyi ünnepek.
Ebben az időszakban elviselhetőbb lesz a várakozás, karácsonyra már talán otthon lesznek. A házuk felett már fel lesz húzva a tető. Bárcsak vége lenne már ezeknek a heteknek és megfékezné magát végre a tél is.
Valóban kilátástalan helyzetben voltak akkor, amikor a háború kiűzte őket az erdőbe, és amikor visszatértek jéghideg szobájukba, ami már nem is volt szobának nevezhető.
Rosszabbul is végződhetett volna, ha nem menekültek volna a hegyekbe. Mások is követték őket. Evakuálás. Milyen furcsa ez a szó.
Fordította: Maruzsné Sebó Katalin
Karol Wlachovský: Rekviem a magyarországi szlovák irodalomért
avagy (pontosabban): bánkódás a magyarországi szlovák irodalom sorsán
http://www.napkut.hu/naput_2007/2007_07/142.htm
Imrich Fuhl: A gyökerek a föld alatt vannak
Az utóbbi időben gyakran gondolok gyermekkoromra. Talán azért, mert átléptem a felnőtté válás senki által biztonsággal meg nem határozható küszöbét. Valójában értelmetlen ilyenféle határról beszélni, hiszen minden magunk mögött hagyott évvel és nappal valamit átlépünk. Minden sokkal előbb válik múlttá, mint ahogy azt gondolnánk. De hagyjuk ezt! Mindez számomra olyan átláthatatlannak tűnik, mint közeli 
gyermekkorom emlékei.
Álmomban ugyanakkor csupa régi dolog bukkan fel: a nagyszülői ház, a régi ágy, a szentképek a falon és maguk a nagyszülők, az ő mindennapi gondjaikkal. Nem tudom, hogy ez csak a véletlen műve-e (talán nem), de gyermekkorom emléktöredékeinek pillanatfelvételén leginkább nagyapám alakja jelenik meg.
Azt sem tudom, melyik évben és hogyan halt meg. A koporsójára zúduló föld rettenetes dübörgésére viszont emlékszem. Mindenki sírt a temetésén, csak én voltam képtelen rá. Nagyapámat én soha nem temettem el. Bennem addig fog élni, amíg képes leszek emlékezni a kabátomra kitűzött erdei szamóca csokorra, vagy az első cigarettára, amivel ő kínált meg, vagyis amíg valamilyen ténylegesen megélt pillanathoz tudom kötni alakját.
Emlékszem, amíg nem volt otthon tévénk, nagyapám a hosszú estéken igaz történeteket mesélt nekünk az ifjúságáról, az olasz frontról, a falunkról és a hegyekről. Arról is mesélt (persze pilisi szlovákul), hogyan tanult meg magyarul, azaz „uhersky”. Ezt az utolsó szót nem értettem. Mint ahogy azt sem, hogy az a cigány, aki az ablakunk alatt játszott hegedűjén, mért beszél olyan furcsán, másképp, mint ahogy mi. Sok mindent később sem értettem. Például azt, amikor az iskolában jobban megtanítottak a magyarra, mint a szlovákra, és még van egy sor dolog, amit máig sem értek.
Például azt sem értem, mért volt nagyapám olyan biztos abban, hogy az, amit elültet, ki is fog hajtani. Emlékszem, milyen gondosan választotta ki a helyet az udvaron, ahová mindnyájunknak ültetett egy-egy fát. Ezekről idővel teljesen elfeledkeztünk. Nekem is csak nemrégiben jutottak eszembe. Megnéztem őket. Tényleg nagyra nőttek. Valami azonban mégis nyugtalanít: nem látom a gyökereket.
Fordította: Maruzsné Sebó Katalin
Imrich Fuhl: Széllel szemben nem lehet… Vagy mégis?
A magyarországi szlovák irodalom, mint csoda
http://www.oslovma.hu/index.php/sk/archiv/185-archiv-nazory-archiv-nazory/482-a-magyarorszagi-szlovak-irodalom-mint-csoda
Závada Pál: Milota (részlet)
1994. január 3.
Ma behurcolkodott két kis dundi öregasszony, akik közös szobába kérték magukat, mert ők nemcsak unokatestvérek, hanem jó barátnők is. Ahogy mondani szeretik: „Nyi len szeszternyice, ale kamarátke!” Özvegyen maradva együtt határozták el, hogy Karácsony után, amit még hazalátogató gyerekeikkel és unokáikkal akartak eltölteni, beköltöznek hozzánk (az öregek otthonába). Azóta karonfogva mászkálnak és nagyokat kacagva 
Bencsik-lányoknak mondják magukat, mert ez visszaidézi, úgymond, a lánykorukat.
Már a két ünnep között is vendégeskedtek itt, amikor a Jánosokat és az Istvánokat köszöntöttük a társalgóban, ők pedig pogácsát hoztak, meg vagy háromféle rétest. De úgy együk ám, hogy ez volt az utolsó, többé nem lesz már hol rétest nyújtani.
Dehogyisnem, Anka néni, beszólunk a konyhára, mondom, és átvehetik az uralmat, amikor csak akarják!
Kóstolja csak meg, Erka, ezt a mákosat!, ült oda mellém csámcsogva Milota Gyurka bácsi. Na lássa, ez az, ami páratlan! És tudja miért? Mert sehol sem csinálják így, ahogy mifelénk: Hogy nem egykupacos sávba hordják föl, mint a többi tölteléket, ami aztán összetekerve a közepébe kerül, hanem szétszórják a mákot az egész nagyasztalra kinyújtott, hártyavékony tésztán, jó bőven megcsurgatják mézzel, és úgy sodorják össze! Ezt aztán kizárólag így, és közben mutatta is, ollóval illik darabokra nyírni!
Szemben a bánatos Szentestével, amikor engem is hasonlóan rémes gondolatok kerülgettek, mint azt az itt felejtett öt-hat öreget, igen jó hangulatú volt ez a névnapozás. Vagyis az „ismerkedési est”, ahogy az unokanővérek kuncogva nevezték. Később jöttem csak rá, hogy persze jól ismernek ők itt majdnem mindenkit. A mulatság fénypontját a szlovák dalcsokor jelentette, amit a Bencsik-lányok szép tisztán, tercelve énekeltek, de az ismertebb dallamokhoz a többiek is csatlakoztak. Majd Kuruncziékra való tekintettel Gyurka bácsi magyar nótákra gyújtott rá, és innentől el is magyarosodott aztán a dalolás. Eközben nevetgélve, egymás szavába vágva, ki tudja, milyen régi esetekre célozgatva ugratták egymást, amiben persze megint az öreg Milota vitte a prímet.
