P11222024

Posledná aktualizáciaV, 10 nov. 2024 3am

1946-48 - Magyar-szlovák lakosságcsere Kesztölcön

barklac1Bárkányi Valkán Zoltán írása - A toborzó (lelkesítő) kampány - 108 ezer jelentkező - Kesztölc: 368 áttelepülő - Az áttelepült felnőttek többsége már nem él. - „Keserves idők voltak azok” - A szlovákokat sorsukra hagyták - „Mikor Szlovákiába vittek, mindent ígértek / aztán nagy szart adtak...”

„Történelmi tény, hogy a benesi emigrációs kormány köreiben született a német és magyar kisebbség kollektív felelősségének elmélete, és az a gondolat, hogy az új (csehszlovák) köztársaságnak meg kell szabadulnia kisebbségeitől.” (Juraj Zvara szlovák történész).

„A népcserének akkor van helye, amikor bizonyos területeken a néprajzi határt fizikailag nem lehet követni… A kötelező lakosságcsere embertelen, az önrendelkezési jog szellemével mélyen ellenkező…” (Bibó István magyar filozófus, történész).

Már a két idézetben foglalt ellentétes nézetek alapján is nyilvánvaló, hogy a Magyarország és Csehszlovákia közötti 1946-48-as lakosságcsere objektív megítélése rendkívül bonyolult és szinte lehetetlen. Ahány család, ahány egyén, annyiféle sors kötődik a lakosságcseréhez. A szétesett családok tragédiája, a szülőföld, a szülőház, a hozzátartozók sírjainak és mindannak az elhagyása, ami az áttelepülőt szülőhelyén eddigi életéhez kötötte. Ezzel szemben ott volt a kemény nemzetiségi elnyomástól való megszabadulás lehetősége, a jobb sors, a szabad élet reménye egy szabadabb országban, az ősök nyelvének megőrzésére való törekvés, az a vágy, hogy ezen a nyelven imádkozhassanak és taníttathassák gyerekeiket. Én személy szerint meg sem kísérlem értékelni ezeket a megrázó eseményeket, már csak azért sem, mert magam is érintett vagyok érzelmileg: apai oldalról nagyszüleim és két nagybátyám a családjával, anyai oldalról pedig nagynéném - tehát unokatestvéreim is - elhagyták akkor pilisi szülőfalujukat, Kesztölcöt, és áttelepültek Szlovákiába. A dokumentumok, Kugler József és Ortutay András történészek tanulmányai, Radovics Istvánné forrásfeldolgozása, továbbá korabeli szlovák és magyar sajtó, valamint levéltári anyagok és főképp áttelepült földijeim visszaemlékezései alapján szeretném felvázolni a kesztölciek Szlovákiába való áttelepülésének körülményeit.

barklac2Számos európai történész a népvándorlás korának nevezi az 1944-49-es éveket: önként vagy kényszer hatására sokmillió ember hagyta el szülőföldjét. Ez a korszak, pontosabban az 1946-48-as évek sorsdöntőek voltak a magyarországi szlovákok történetében, és mély nyomot hagytak sorsukon. l945 nyarán a potsdami konferencián megállapodás született a német kisebbség kitelepítéséről az európai országokból, valamint a megoldás kereséséről a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcserére. A nagyhatalmak ugyanis a több mint 3 milliós szudétanémet kitelepítésével egyetértettek, de a szlovákiai magyarok erőszakos kitelepítésével nem. A kérdés rendezését rábízták a két ország kormányára. Már ugyanennek az évnek a végén Magyarország és Csehszlovákia képviselői meg is kezdték a tárgyalásokat a kérdésről. Magyarország a háború utáni hátrányos politikai helyzete miatt 1946. február 27-én kénytelen volt aláírni a lakosságcseréről szóló egyezményt a Csehszlovák Köztársasággal, ahol a nacionalista körök így akartak megszabadulni a dél-szlovákiai magyar nemzetiségtől, és a németek kitelepítésével együtt létre akarták hozni a csehek és szlovákok egységes államát. (Ezeket a nemzetiségeket kollektíven bűnösnek tekintették a Csehszlovák Köztársaság szétverésében.)

A magyar országgyűlés csak heves vita után ratifikálta a Magyarország, de főképp a csehszlovákiai magyar kisebbség számára rendkívül előnytelen egyezményt, amely a törvény tizenöt cikkében rögzíti a lakosságcsere csaknem valamennyi lényeges pontját a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepülésétől kezdve egészen addig, hogy a csehszlovák kormány jelöli ki a magyar nemzetiségnek azon tagjait, akiknek el kell hagyniuk Csehszlovákiát. Magyarországon az áttelepülés tehát önkéntes volt, Csehszlovákiában erőszakos. Az egyezmény azonos számú állampolgár cseréjét irányozta elő, de a magyar félnek kötelezettséget kellett vállalnia, hogy befogadja területére a szlovákiai magyar nemzetiségű ún. „háborús bűnösöket”. Az egyezmény pontosan meghatározta a vagyoni feltételeket is, amelyek értelmében az áttelepülők magukkal vihették minden ingó vagyonukat, és hátrahagyott ingatlanjaikért kártérítést kellett kapniuk. Az egyezmény cikkei arról is rendelkeztek, hogy bizottságokat és hivatalokat lehet létrehozni a lakosságcsere gyakorlati lebonyolítására. Így alakult meg a Magyar-Csehszlovák Vegyesbizottság (Zmiešaná maďarsko-československá komisia) valamint a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (Československá pesídlovacia komisia) a magyarországi szlovákok mozgósítására és az áttelepülés népszerűsítésére körükben.

barklac3Dr. Daniel Okáli csehszlovák kormánybiztos, a bizottság elnöke, a szlovákiai közélet, politikai, kulturális és vallási élet négyszáz lelkes és buzgó képviselőjét hívta meg a ebbe a bizottságba. A bizottság vezetése budapesti központtal 18 körzetre osztotta Magyarországot. Az olyan nagyobb lélekszámú szlovák lakossággal rendelkező városokban és községekben, mint Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós, önálló területi hivatal működött, de önálló területi hivatal volt néhány kis faluban, például a Nógrád megyei Felsőpetényben vagy a zempléni Forrón is. Természetesen legalább egy területi hivatal volt minden olyan megyében, ahol szlovákok is éltek.

A toborzó (lelkesítő) kampány

A hazai szlovákság mozgósítása 1946. március 4-én kezdődött és hivatalosan május végéig tartott. „Nem hivatalosan” azonban a toborzó akciót másfél évvel meghosszabbították, és ez alatt az idő alatt az áttelepítési bizottság tagjai akár többször is eljutottak mindenkihez még a legtávolabbi kis falvakban, sőt az alföldi tanyákon is. Ez azt jelenti, hogy az áttelepülés lehetőségéről minden felnőtt szlovák nemzetiségű állampolgár tudott. Élő szóval, a rádió segítségével, plakátokkal és röpcédulákkal folyt a toborzás. Az egyezmény értelmében a bizottság tagjai két-két nyilvános gyűlésen is találkozhattak a lakossággal, amelyeket rendszerint a kultúrházakban vagy a templomokban tartottak.

Az áttelepítési akcióba - főként az alföldi szlovákok körében - bekapcsolódott az újonnan alakult szervezet, a Szlávok Antifasiszta Frontja is (Antifašistickẏ front Slovanov). Hetilapja, a Sloboda ebben az időben szinte kizárólag a hazai szlovákok áttelepülésének népszerűsítésével foglalkozott.

Az áttelepítési bizottság tagjainak lelkes toborzó kampányát erősítették a szlovákiai politikai és kulturális élet kiemelkedő képviselőinek látogatásai is, amelyek célja az alföldi „nagy szlovák sziget” szlovák lakosainak a megnyerése volt. A látogatók között volt Dr. Daniel Okáli, az áttelepítési bizottság elnöke, Viliam Širokẏ, a csehszlovák kormány alelnöke, Jozef Lettrich, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, Karol Šmidke miniszter, a Szlovák Kommunista párt alelnöke és Laco Novomeský neves költő, oktatási kormánymegbízott. A szlovák evangélikus és római katolikus egyház képviselői is bekapcsolódtak az áttelepítési akcióba.

A Magyarországon tevékenykedő szlovák agitátorok elsősorban a potenciális áttelepülők érzelmeire igyekeztek hatni. Az áttelepítési akció jelszavának megfelelően „Matka vlasť volá!” („Az anyanemzet hív!”), „Vráťte sa domov, prídete k svojim!” („Térjetek haza, a sajátjaikhoz jöttök!”) - szenvedélyes szavakkal hívták fel a figyelmet a történelmi lehetőségre, hogy a szlovákok megszabadulhatnak nemzetiségi sérelmeiktől, és saját hazájukban valóban szabad szlovákoknak érezhetik majd magukat. A szónokok természetesen soha nem feledkeztek meg arról, hogy hangsúlyozzák, mennyivel jobb a gazdasági helyzet az új hazában, amely munkát, házat, földet, vállalkozási lehetőséget és főképp nagyobb szelet kenyeret, gyermekeiknek anyanyelvükön iskolát és képzést kínál. A sok ígérgetésről később népdal is született, katonadal variációja, melyet a pilisi szlovák falvakban ma is énekelnek: „Keď nás do Slovenskej brali, všetko nám sľubovali, sto korún na týždeň a dievča každý deň, potom nám hovno dali…” (Mikor Szlovákiába vittek, mindent ígértek, száz koronát hetente, leányt naponta, aztán nagy szart adtak…)

A magyarországi szlovákok többsége érdeklődéssel fogadta a bizottság tagjait és aktívan részt vett a toborzó gyűléseken, amelyeken gyakran kiváló szlovák művészek, színházi és táncegyüttesek, zenekarok is felléptek. Az agitátorok, hogy bizonyítsák, valóban jólét van az új hazában, cipőt és ruhát osztottak az áttelepülés iránt érdeklődő legszegényebbeknek. Ezen kívül mintegy ezerötszáz magyarországi szlovák gyermek tölthetett négy-hat hetet valamelyik szlovákiai hegyvidéki üdülőhelyen, hogy megerősödjön, és gyakorolja a szlovák nyelvet. (Az én Gábor bátyám, aki akkor tizenkét éves volt, élete végéig nem felejtette el az egyhónapos üdülést a Magas-Tátrában. Új ruhában és cipőben jött meg, s még csokoládét és cukorkát is hozott, ami itt Kesztölcön akkor elképzelhetetlen nyalánkság volt).

barklac4A meggyőző érvek sorából nem hiányoztak a szlovákiai meghívások, pontosabban az sem, hogy az érdeklődők megnézhették jövendő lakhelyüket valamelyik dél-szlovákiai magyar faluban. A Sloboda című hetilap rendszeresen közölt kis térképeket és fényképeket az áttelepülők jövendő lakhelyéről.

Bizony nem volt könnyű döntés, hogy valaki itt hagyja szülőhelyét, rokonait, barátait és mindazt, ami az itteni élethez kötötte. Sok bizonytalant, ingadozót, akik még csak gondolkodtak az áttelepülésen, végül talán azok a rémhírek győztek meg, amelyeket a magyar hatóságok szerint az áttelepítési bizottság és a Szlávok Antifasiszta Frontjának tagjai terjesztettek. Ezek szerint azokat, akik a kitűzött időben, vagyis 1946-47-ben önként nem települnek át, később a magyar kormány fogja az ország elhagyására kényszeríteni, de akkor már minden ingóságuk nélkül.

Az áttelepítési bizottság kampányán kívül több más körülmény is befolyásolta a szlovák települések lakóinak döntését, menjenek-e vagy maradjanak. Elsősorban azokról a két világháború közötti alapvető társadalmi viszonyokról van szó, amelyek sok magyarországi szlovákban azt az érzést keltették, hogy szegénységük oka éppen nemzetiségi hovatartozásuk. Ezért aztán a szegényebb rétegekhez tartozó hazai szlovákok közül sokan életkörülményeik javulását várták az áttelepüléstől. Nem szabad megfeledkeznünk az agitációs kampány lélektani hatásáról sem, amely a nemzeti érzelmek érősítésére irányult. Egyszer csak sokan úgy érezhették, hogy anyaországuk érdeklődik irántuk, aggódik értük, kíváncsi az életükre, számít rájuk, és saját állampolgáraiként kész minden feltételt biztosítani nekik a tisztes emberi élethez. Ehhez mindössze egyetlen aláírás kellett a kétnyelvű áttelepülési kérelemre.

108 ezer jelentkező

A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság buzgó agitációs tevékenységének köszönhetően az egyezmény által megszabott időben (február 27-étől május 27-éig), és az ezt követő egy hónap alatt 108,6 ezer szlovák nemzetiségű állampolgár jelentkezett áttelepülésre. A jelentkezést minden 18 éven felüli felnőttnek alá kellett írnia. Egy nyomtatványon csak a házaspárok és kiskorú gyermekeik szerepelhettek. A jelentkezési lapon a személyes adatokon kívül a jelentkezők vagyoni helyzetére vonatkozó kérdések is szerepeltek, sőt az áttelepülők jövendő lakhelyüket is megjelölhették.

Az áttelepülők első csoportjai 1946 nyarán indultak. Ezek vagyontalan családok, főképp bányászok és ipari munkások voltak, akiket a szlovák kormány városokba telepített, vagy alföldi földművesek, akik a németek által elhagyott csehországi és morvaországi falvakba kerültek. A tényleges lakosságcsere csaknem egy évvel később, 1947 tavaszán kezdődött.

A magyar kormány, ahogy csak tudta, akadályozta az államközi egyezmény végrehajtását. „A lakosságcseréről szóló 1946. február 27-ikei egyezményt, amely az egyik legfontosabb lépés a Magyarországgal való jó kapcsolatok megteremtésében, magyart részről kezdettől fogva megsértették” idézi keserűen Dr. Vlado Clementis csehszlovák külügyi államtitkár szavait a budapesti Sloboda c. hetilap. „Hosszú és kimerítő tárgyalások után végül (1947. április 12-én) sor került az első transzportok cseréjére. Havonta 2000 családot kellett volna kicserélni, de kiderült, hogy a magyar kormány, amely nem is számított rá, hogy valaha is sor kerül az egyezmény végrehajtására, „nincs felkészülve”. „Ez a baj gyökere”, kommentálja V. Clementis szavait a hetilap. A hetilap Dr. Daniel Okáli szavaival bíztatja a türelmetlenek, az események miatt csalódott, az áttelepülésre reménytelenül váró szlovákokat. „Biztosítunk Benneteket, hogy mindannyiotokat áttelepítünk, mert nincs a világon olyan hatalom, amely ebben megakadályozhatna minket, nincs erő, amely Benneteket itt tarthatna.” Nem is lehet csodálni, hogy a Sloboda legolvasottabb rovata azoknak a szerencséseknek a névsora volt, akik rövid időn belül áttelepülhetnek.

A politikai pártok és hivatalok ellenpropagandája, a lebeszélés, sőt megfélemlítés eszközével a magyar fél elérte, hogy az áttelepülésre jelentkezettek közül mintegy 40 ezer itteni szlovák elállt a szándékától.

barklac5A lakosságcserét a mindkét országban lezajlott szocialista átalakulás után 1948. június 28-án leállították. Eddig az időpontig 73.273 szlovák települt át Magyarországról, Csehszlovákiát pedig megközelítőleg 100.000 magyar nemzetiségű állampolgára hagyta el. A mi áttelepülőink legnagyobb csoportját - mintegy harminc százalékát - a nincstelen napszámosok tették ki, körülbelül tíz százalékuk kisbirtokos, másik tíz százalékuk középbirtokos földműves volt. A Dunántúlról sok száz bányász, kisiparos, kézműves, vállalkozó és földműves talált új otthonra Szlovákiában. Figyelemre méltó - mintegy négyezer - az értelmiségiek és állami alkalmazottak száma is, akik a jobb jövő reményében hagyták el szülőföldjüket. Döntésüket a szociális indítékokon kívül minden bizonnyal befolyásolta erős nemzetségi öntudatuk is, s az, hogy egyetértettek az agitátorokkal, akik szerint csak Szlovákiában érezhetik majd magukat valóban Szlováknak, és lehetnek egyenjogú állampolgárok nemzetiségi szempontból is.

Az áttelepítési akció nem váltotta be a politikusok reményeit. A párizsi békekonferencián az USA megvétózta további 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését Csehszlovákiából, Magyarországról pedig a csehszlovák politikusok várakozásával ellentétben sokkal kevesebb szlovák települt önként át. Az áttelepítés gyakorlata nem váltotta be az áttelepülők azon reményét sem, hogy szlovák etnikai környezetben élhetnek majd, mert a bányászok és kevés munkás kivételével jószerivel magyar környezetbe kerültek Dél-Szlovákiában. Ismét kisebbségi helyzetbe kerültek tehát - de ezúttal már saját anyaországukban. A lakosságcsere érthető módon jelentősen meggyengítette a magyarországi szlovákságot, hiszen 73 ezer főt veszített, méghozzá főként a legöntudatosabbak soraiból. Hozzá kell itt tennünk, hogy a szlovákok megfogyatkozása meggyorsította asszimilációjukat, amit csak fokozott a Csehszlovákiából érkező magyarok betelepítése korábban az itteni szinte tiszta szlovák településekre.

Kesztölc: 368 áttelepülő

A Komárom-Esztergom megyei helyi sajtó és a Sloboda c. hetilap szerint a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság esztergomi irodájának munkatársai a lakosságcserét népszerűsítő propagandakampány keretében többször is ellátogattak a megye minden egyes szlovákok lakta községébe. Nem véletlenül, hiszen olyan, akkoriban viszonylag nagynak számító településekről volt szó, mint Dág, Sárisáp, Bánhida, Piliscsév, Kesztölc, Oroszlány és Vértesszőlős, amelyeket akkoriban többségükben szlovákok laktak. Az 1930-as népszámláláskor Kesztölc 2265 lakosából 2085 vallotta magát szlovák anyanyelvűnek. Ez az arány 1941-re lényegében nem változott az erős magyar nacionalista nyomás ellenére sem. A 2664 lakosból a túlnyomó többség, vagyis 1991 vallotta magát szlováknak. A község szlovák jellege tehát vitathatatlan. Ahhoz azonban, hogy megmagyarázhassuk a Szlovákiába áttelepülők viszonylag nagy számát, beszélnünk kell egy rendkívüli eseményről, arról a traumáról, amely a II. világháború alatt sújtotta a falut. A megye egyetlen községét sem érték olyan veszteségek anyagiakban, és legfőképpen emberéletekben mint Kesztölcöt. A szovjet parancsnokság 1944. december 25-én, karácsony első napján Kesztölcöt hadműveleti területté nyilvánította és mindenkit kitelepített a szomszédos Piliscsévre. A házak ugyan épen maradtak, de a Csévről hazatérők szinte semmi élelmet sem találtak otthon. A katonák kivétel nélkül minden házat kifosztottak, és nemcsak az élelmet és a háziállatokat vitték el, hanem különféle használati tárgyakat, szerszámokat és bútorokat is. Még kegyetlenebb sebet ejtett a falun, amikor 1944. december 30-án a „malenkij robot” jegyében 400-450 munkaképes férfit elhurcoltak. Az elhurcoltak számáról különféle adatok keringenek. Rózsa Béla kesztölci jegyző 1946. március 18-án kelt jelentésében a következőket írja: „Anyagi veszteségét a község lakossága kiheverheti, sokkal szomorúbb azonban az a körülmény, hogy 1944. december 30-án az orosz katonaság több mint 480 munkabíró férfit vitt el munkaszolgálatra, ezek közül közel 300 még mindig oda van, akikről a mai napig semmi hír nincs. Akik haza is jöttek, azok testileg is úgy tönkrementek, hogy hosszabb ideig való nagyon gondos ápolás és pihenés hozhatná csak vissza erejüket, de erre sajnos egyelőre lehetőség nincs, mert amikor hazajöttek, családjaikat nagy nincstelenségben találták és egy pár napi pihenés után rá voltak kényszerülve arra, hogy a bányába újból eljárjanak dolgozni, miáltal családjaik megélhetését némileg biztosítani kívánták. Az elhurcoltak közt legnagyobb részt családapa, vagy családfenntartó volt, ami a községben uralkodó nagy nyomort csak növelte”.

Csaknem minden kesztölci család elveszített valakit: apát, férjet, fiút, testvért. A szovjet fogságot az elhurcoltak fele sem élte túl. A 30 évnél idősebbek és a 20 évesnél fiatalabbak csaknem mind odavesztek a szibériai gulágokban. A névsoruk olvasható a község főtéri emlékművének talpazatán. Amikor a kesztölci jegyző levele született, a magyar és szlovák sajtó és rádió már foglalkozott a lakosságcserével. Az egyik legfontosabb nem hivatalos érv Kesztölcön pont az volt, hogy a csehszlovák állampolgárságú hadifoglyok hamarabb haza fognak jönni, mint a magyar állampolgárok.

barklac6A propaganda és a végtelen nyomorúság hatására sok asszony kénytelen volt maga dönteni arról, áttelepül-e vagy sem. Az áttelepült családok névsorában 18 háztartásbeli asszony szerepel családfőként, akik gyermekeikkel új életet próbáltak kezdeni az új hazában.

Az áttelepülők első csoportja 1946. június 13-án hagyta el Kesztölcöt. Az eseményt rögzíti a kesztölci képviselőtestület jegyzőkönyve is: „A csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény alapján az önként jelentkezett szlovákok Szlovákiába való áttelepítése június 13-án megkezdődött. Kesztölcről, Csévről, Dágról, Sárisápról szlovák teherautókon szállították el az áttelepülőket. Az áttelepülők minden ingóságukat magukkal vihették, sőt még állatállományukat is. Az áttelepítést magyar részről rendőrbiztosságok ellenőrizték. Az áttelepülőket a komáromi hídon vitték át Szlovákiába”.

Az első transzport távozása zavart okozott a falu közigazgatásában: Szlovákiába ment a bíró és a falu vezetésének néhány tagja, többek között a kommunista és szociáldemokrata párt képviselői is. A falu 1946. szeptember 12-ikei rendkívüli közgyűlésén jelent volt a járási főjegyző is, mivel új bírót kellett választani.

A három jelölt - Nagykúti János, Navratil István és Simonek Lukács - közül a képviselők Nagykúti Jánost választották. Ezen a gyűlésen a testület kijelölt egy elhagyott házat az első Szlovákiából, Ebedről érkező magyar család számára. Kesztölcre összesen hat család költözött a Párkány közelében fekvő Ebedről és Köbölkútról. Ma már közülük egy sem él a faluban, idővel kihaltak vagy elköltöztek. Közülük a faluban a legismertebb a köbölkúti Kőhalmi Károly fuvaros volt.

A lakosságcsere nagy visszhangot keltett a megyei sajtóban is. A Szabad Esztergom Vármegyei Híradó c. hetilap 1946. augusztusi első számának vezércikke a kesztölci és más családok távozásával foglalkozik. A következőket olvashatjuk: „Teherautók hosszú sora áll a Hősök terén megrakodva bútorral, ruhával, állatokkal és… emberekkel. Néhány óra múlva már indul az autókaraván, viszi az önként jelentkezett magyarországi szlovákokat Csehszlovákiába. Meggyötört arcú, kérges tenyerű munkásemberek szoronganak az autókon, akik most új hazába mennek, itt hagyják a régit, mely nem a legjobb, de jó volt nekik évszázadokon keresztül… Most annak a reményével mennek el innen, hogy ahova mennek, ott nagyobb darab jut nekik a kenyérből”. A vezércikkből azonban a magyarok Szlovákiából való erőszakos kitelepítése miatt érzett aggodalom árad, amiről a cikk végén olvasható kérdés is tanúskodik: „Értük ki küld teherautókat?”

A magyar hatóságok által támasztott akadályok, a lebeszélés és az elrettentés ellenére Kesztölcről összesen 368 fő települt át; 123-an írták alá családfőként a jelentkezést. Közülük legtöbben a bányászok voltak, pontosan 50-en. A munkások száma 29 volt, 18 fő volt - mint már említettük - háztartásbeli (özvegyek és olyan asszonyok, akiknek a férje szovjet hadifogságban volt), az iparosok száma 8, a földműveseké mindössze 5 volt. Az áttelepülők névsorában találunk még plébánost, csendőrt, fényképészt, óvónőt és más szakmák képviselőit is. A legtöbb kesztölci család a pilisi szülőhelyétől alig 40 kilométerre, a Párkány közelében lévő Búcsra (Búč) került. Összesen 40 család telepedett itt le, többségükben iparosok, földművesek és néhány bányászcsalád. A bányászok többségét természetesen két bányavárosban, Handlovában és Novákiban telepítették le. (Sokan nem bírták ott sokáig, amiről később még szó lesz.) A Kesztölcről áttelepült családok közül még ma is több él Marcelházán (Marcelová) (mintegy 18 család), Szőgyényben (Svodín), Ebeden (Obid), Bátorkeszin (Bátorové Kosihy, akkor Vojnice), Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda), Nyitrán és Dél-Szlovákia más településein.

Az áttelepülők viszonylag magas száma ellenére Kesztölc nemzetiségi arculata alapvetően nem változott meg. A 76 megürült házból - mint említettük - csak hatot foglaltak el ide költöztetett szlovákiai magyar családok. A többi házat, az újonnan létesített óvoda és a kommunista pártklub épületének kivételével, az áttelepült családok rokonainak utalták ki.

A lakosságcsere keretében Kesztölcöt lakosságának nem egész 14 százaléka hagyta el, ami lényegesen kisebb, mint a 30 és 80 százalék közötti arány az alföldi falvak esetében. Ha azonban figyelembe vesszük a közvetlenül a háború után bekövetkezett emberveszteségeket is, Kesztölc lényegesen meggyengült, és sebei a mai napig sem gyógyultak be.

Nekünk, az áttelepült és át nem települt szlovákok utódainak nem marad más, mint hogy elgondolkodjunk a lakosságcserével kapcsolatban Štefan Šutaj kiváló szlovák történész véleményén, amelyet a magyarországi szlovákságról 1993-ban Békéscsabán rendezett szimpóziumon fejtett ki: „Ezután a lépés (a lakosságcsere) után, amely Szlovákia érdeklődését bizonyította a magyarországi szlovákok iránt, a szlovák és csehszlovák hivatalos szervek hosszú időn át negativista politikát folytattak a magyarországi szlováksággal kapcsolatban. Vége lett a lakosságcserének, vége lett az érdeklődésnek is. A szlovákokat sorsukra hagyták…”

A két ország közötti lakosságcsere óta 70 év telt el. Az áttelepült felnőttek többsége már nem él. Többnyire csak gyermekeik emlékezhetnek arra, mi várt rájuk az új hazában, hogyan alakult a sorsuk, teljesültek-e reményeik. Adatközlőink közül Búcson volt alkalmunk találkozni olyan kedves földinkkel, Kara Vilmosnéval, aki már felnőttként hagyta el Kesztölcöt, és elevenen emlékezett a hetven évvel ezelőtti eseményekre. Alább az ő visszaemlékezéseit közöljük.

barklac7X             X             X

Kara Vilmosné, született Bujna Ilona olyan kedvesen mosolyogva köszöntött, ahogy csak a földiek tudják üdvözölni egymást, még ha korábban soha nem is találkoztak. Se vége, se hossza nem volt a közös ismerősök felemlegetésének, emlékeinek szülőfalujáról. De elkomolyodott, amikor az áttelepülésről kezdett beszélni.

„Emlékszem, soha nem volt a falu még úgy felbolydulva, mint negyvenhatban, amikor elkezdtek minket Szlovákiába hívni - meséli Ilcsa néni, ahogy Búcson hívják. - A kerítéseken, a házak falán mindenütt plakátok voltak, olyan szép színesek, amilyeneket a kesztölciek eddig alig láttak. Rajtuk feliratok: „Az anyanemzet hív!” „Térjetek haza, a sajátjaitokhoz jöttök!” és más hasonlók. Röpcédulákat is osztogattak, a munkásotthonban is agitálták az embereket, hogy települjenek át. Mi jelentkeztünk.”

Ilcsa néni azt sem hallgatta el, hogy ő maga biztosan nem települt volna át, mert a szülei hallani sem akartak a költözésről. Apósa és anyósa éppen ellenkezőleg, őket semmi sem tarthatta vissza, habozás nélkül aláírták az áttelepülési nyomtatványt. Minden áron Szlovákiába akartak menni, még ha romlik is a vagyoni helyzetük. Fiúk, vagyis az ő férje is követte a példájukat.

„Húsz éves voltam, és még csak hat hónapja voltam férjnél”, folytatja Kara Vilmosné. „Mit tehettem volna? Az asszony helye a férje mellett van, hát én is beleegyeztem. Az első transzporttal jöttünk el negyvenhat nyarán. Egy hatalmas szlovák teherautó jött értünk és a komáromi hídon átvittek Szlovákiába. Amikor Handlovába érkeztünk, olyan házat utaltak ki nekünk, amitől szörnyen megrémültem. Ez ház? - kérdeztem a körülöttem levőktől. Az ablakai picik, a bejárati ajtó vasból volt. Jézus Mária, ez olyan, mint a börtön! Én nem maradok itt, mondtam és elsírtam magam. Ne sírjon, kedves, nyugtatgatott egy úr, valószínűleg az ottani Áttelepítési Hivatal munkatársa. Szemben van egy kitelepített német család háza. Azt kapják meg. Így is történt, de az a ház is inkább házikó volt, egy szoba-konyha, pincével. Bizony szerény lakás volt.”

A Kara család másfél évig maradt Handlovában. Akkor Ilcsa néni férje súlyos fejsérülést szenvedett a helyi szénbányában, és beszállították a túrócszentmártoni kórházba..

„Meglátogattam ott Vilmost, és könyörögve kértem, ígérje meg, ha meggyógyul, elmegyünk Handlovából. Hogy a bánya nagyon veszélyes munkahely, azt már Kesztölcről is tudtuk. Így is történt. Ebben az időben, negyvennyolcban, megérkezett Kesztölcről Búcsra az apósom és az anyósom, és a szüleim tehenet, disznót és jó kesztölci bort küldtek velük nekünk. Akkor Handlovából leköltöztünk ide Búcsra, apósomékhoz egy szobába. Nem egész két évig laktunk ott, és aztán nekiálltunk saját házat építeni. Megvettük a telket és megépítettük ezt a házat, ahol most ülünk. Ötvenben, vályogból. Akkoriban itt mindenki abból építkezett.”

A Kara család, miután a többi áttelepülthöz hasonlóan földet kapott, gazdálkodni kezdett Búcson, de ez nem tartott sokáig, mert itt is megkezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása. A férjével együtt ő is belépett a szövetkezetbe, de a gyerekek miatt nem tudott sokáig dolgozni, otthon kellett velük maradnia. A négy gyerekkel otthon is volt bőven elég munkája. Egymás után múltak az évek, és elkezdtek érkezni az unokák. A lányai kérték, hogy ne menjen vissza a szövetkezetbe, hanem inkább gondozza az unokákat, így segítsen nekik. Amikor már az unokák is iskolába mentek, és visszamehetett volna a szövetkezetbe dolgozni, megbetegedett.

„A betegség miatt vége lett a munkámnak”, mondja Kara néni. „Megöregedtünk, rengeteget küszködtünk, különösen, amíg építkeztünk. Valamilyen adminisztrációs hiba miatt semmi segítséget nem kaptunk, még kölcsönt sem. De hál’ Istennek kölcsön nélkül is felépítettük a házat, itt éltünk, itt neveltük fel a gyerekeinket. Küszködtünk, de a gyerekekre mindig figyeltünk. Azt akartuk, hogy szlovák iskolába járjanak. Mivel Búcson csak magyar iskola volt, át kellett járniuk a szomszédos Bátorkeszire. A fiam autószerelő lett, az egyik lányom közművelődési dolgozó, ők elköltöztek Búcsról, a másik két lányom itt maradt dolgozni a szövetkezetben. Egyikük, a legidősebb, legnagyobb bánatomra évekkel ezelőtt súlyos betegségben meghalt.

Az áttelepülés miatt Kara néninek ma már nincs keserűség a szívében. De nem felejti, hosszú éveken keresztül milyen mérhetetlen nehézségekkel kellett megküzdenie, amikor a gyerekei nevelésében szinte semmi segítsége nem volt. Mégis az bántotta a legjobban, hogy kilenc éven keresztül nem engedték, hogy meglátogassa a szüleit és a rokonait Kesztölcön. Még az esküvőkre és temetésekre sem kaptak útlevelet.

„Keserves idők voltak azok, még gondolni is rossz rájuk” - mondja. „Ma már egész másképp van. Megvan már a híd Párkány és Esztergom között, látogathatjuk egymást. Csak az a baj, hogy a rokonaim egyre kevesebben vannak. Régen megbékéltem már ezzel is, és alázattal elviselem, hogy a férjem halála után egyes-egyedül maradtam ebben a nagy házban. A gyerekeim jelenléte azonban melegséggel tölti el a szívemet, amikor meglátogatnak, és sok örömöm telik tíz unokámban is.”

Amikor elbúcsúzom beszélgetőtársamtól, vendéglátómtól, kedvesen mosolyogva vörös bort tölt a pohárba, és megjegyzi: „Egészségére! Éppen olyan, mint a kesztölci bor.”

Bárkányi Valkán Zoltán
(2007. január)

Irodalom:

Kugler József: Szlovákok áttelepítése Magyarországról. História 2002/2

Ortutay András: Szlovák lakosságcsere Kesztölcön. Limes, 1992. 1. szám.

Kesztölc története. Forrásfeldolgozás és bibliográfia. Szerk.: Radovics Istvánné. Kesztölc, 2001.

Sloboda. 1946, 1947, 1948 évfolyamok.

Slovenskẏ kalendár na rok 1948. Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége kiadványa.