Koncom 17. a začiatkom 18. storočia Menyhért Sándor usadzoval tu hlavne slovenských želiarov z Trenčianskej stolice. V roku 1809 obyvateľstvo dediny zdecimovala cholera. Gróf Vince Sándor znovu doplnil obyvateľstvo so slovenskými, českými a moravskými kolonistami. Prichádzali v malom počte aj Nemci. V 19. storočí dovtedy hlavne poľnohospodárska dedina sa úplne zmenila, v chotári osady rad radom sa otvárali kamennouhoľné bane. Odvtedy dodnes je v živote dediny rozhodujúce baníctvo.
V súčasnosti v obci po slovensky sa rozprávajú najmä starší obyvatelia. Výučba národnostného jazyka prebieha aj v materskej aj v základnej škole. Polovica žiakov sa učí slovenčinu. Obyvateľstvo dediny si zachovalo a aj dnes pestuje slovenské národnostné ľudové tradície. Ako výsledok dlhoročnej zberateľskej činnosti v miestnom Domu kultúry bola otvorená miestnohistorická výstava, ktorá okrem dejín obce predstavuje aj miestne kroje, nástroje, nábytok.
Šarišáp v archíve Ľudových novín:
http://www.luno.hu/index.php/component/search/?searchword=%C5%A0%C3%A1ri%C5%A1%C3%A1p&searchphrase=all&Itemid=9999
Sárisáp
A község és környéke igen gazdag Árpád-kor előtti régészeti leletekben. A Paulina majorban őskori cserepeket és rézkori edényeket egyaránt találtak. Késő kelta fazéktöredékekre is bukkantak. A bronzkori kultúra legtöbb lelete az újtelepen került elő A tokodi kultúrához tartozó mészbetétes edényeket, Élesháton rézkori és késő bronzkori edényeket tártak fel. A leggazdagabb leletanyag a római korhoz kapcsolódik. A Sápi völgyben, római település nyomai kerültek elő. Villák, épületek, cserepek, tálak, korsók, fazekak, fibulák, terra sigillaták, sírkövek és pénzek viszonylag nagy száma mind arra utal, hogy e területen római kori település volt. A középkori Sárisáp /Saphy, Saph/ első okleveles említése 1181-ből származik. Ebben az oklevélben Tokod déli szomszédjaként említik. 1389-bóI való az az oklevél, ahol már, mint Sárisápot írták. Korábbi birtokosai nem ismeretesek. 1453-ban Újlaki Miklós erdélyi vajda szerezte meg. Esztergom 1543-as török elfoglalása után Sárisáp is elpusztult, lakói elmenekültek. Az 1570-es összeírásban, mint lakatlan helyet említik. 1647-ben a Sándor család volt a birtokosa, s ekkor 7 portájáról tesznek említést. A törökök elleni felszabadító harcok sarán ismét elnéptelenedett. csak a Rákóczi szabadságharc után kezdett benépesülni. 1715-ben mar 20 magyar és 13 szlovák család lakta, akiket Sándor Mihály birtokos Nyitra megyéből költöztetett ide. Az 1701-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint még állt a Szent Imréről elnevezett középkori eredetű temploma. Új templomát a kegyúr 1766-ban állíttatta. A XVIII. század végen, a népszámlálás szerint Sándor Antal birtokán 579 fő élt, 117 házban, 131 családban. E század végén patakját felduzzasztották, s az így keletkezett tóra fürdőházat építettek, timsós vizét gyógyvízként használták. Dombos, vízfolyásokkal öntözött határában 1056 hold szántón, 216 kaszás réten. 380 kapás szőlőn gazdálkodtak. Új lehetőségek nyíltak a község lakói előtt, amikor Annavölgyön kőszénre bukkantak, s 1833-tól szén kitermelése. Új telepek létesültek, s a vegyes ajkú magyar, szlovák és német lakosság a bányánál talált megélhetést magának. Szántóin búzát, rozst, zabot, árpát egyformán termeltek. Rétjein jó minőségű szénát kaszálta. Bora sem tartozott a rosszabbak közé. A patakon több malom is őrölt. A XX. század elejére már 2595 lakos volt, 348 házzal. A lakosok nemzetiségi megoszlása; 854 magyar, 200 német és 1330 szlovák. 3180 holdas határában a Sándor-Metternich család jóvoltából mintagazdaság született. A juhászat és tehenészet egyformán kiemelkedő volt, s még szeszgyárat is létesítettek. A kiváló gazdaság mellett a társadalmi, kulturális élet is kiemelkedő volt. Már a XIX. század végén megalakult az annavölgyi bányász fúvószenekar, s az oktatás is kétnyelvű volt. E lendületet csupán háború törte meg, amikor százhúsz főnek a harctérre kellett mennie. Az I. világháború után a község kereskedelmi életét az 1918-ban megalakult Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet bonyolította. A bánya miatt a kisipar nem mondható jelentősnek. Jelentős volt viszont az újabban alakult egyesületek száma. Megalakult az Önkéntes Tűzoltó Egyesület, a Polgári Lövészegylet. Megépült a Községi Kultúrház, a Bányamunkások Otthona, az iskolai és a Népkönyvtár. Annavölgyön is új egyesületek alakultak. A Bányász Ifjak Olvasóköre, a Polgári Lövészegylet. Egyéb községhez viszonyítva az oktatásról is kiemelten kell szólni. A két világháború között két óvoda is volt. Egy állami óvoda 2 tanerővel s egy bánya óvoda 1 tanerővel. A sárisápi állami kisdedóvoda 1926-ban épült fel. A római katolikus Iskola 1903-ban lett állami elemi népiskola. hat tanteremben 8 tanítóval folyt az oktatás. Az állami iskola mellett egy bányavállalati 4 tanteres, 4 tanerős iskola is szolgálta a bányászok gyermekeit. II. világháború idején heves harcok folytak a község területén. Többször cserélt gazdát, végül 1945. március 21-én befejeződtek a harcok. A települést e mellett érzékenyen érintette az a tény is, hogy lakóinak kb. 20 %-a kitelepült a szlovákiai Hadlovára. Először a szénbánya, majd a kaolinbánya adott munkát az itt lakóknak. Mezőgazdasági munkából is sokan éltek, mivel 1959-ben megalakult az Új Élet Mgtsz, majd 1964 után a környező tsz-ek szinte valamennyiét magába olvasztotta. Számtalan melléküzemága foglalkoztatta a környék lakóit. Ebből legkiemelkedőbb az Alugrafika, amely a megszüntetett téglagyárat vette birtokba. Közigazgatásilag 1871 -től a csolnoki körjegyzőséghez tartozott. A szocialista korban először önálló, majd 1984-88 között Dorog vonzáskörzetéhez tartozott. A demokratikus választások után 1990-ben megalakult a község új képviselőtestülete. 1997 februárjában Annavölgy levált és önálló Sárisáptól és önálló községgé alakult.
Túraajánlat: Műemlék jellegű épülete a Szent Imre tiszteletére 1766-ban emelt barokk templom, amely a középkori eredetű templom alapjaira épült. A második világháborúban a templom súlyosan megrongálódott, s 1964-re renoválták teljesen. Az építés évéből származik ezüstkelyhe, s műemléknek számít XVIII. századi rokokó főoltára és keresztelőkútja. Plébániaépülete is említésre méltó, amelyet 1750-ben egy kocsmaépületből alakítottak át. Az öregárok hídjánál áll a Nepomuki Szent János szobor, amelyhez a körmeneteket vezetnek. Feltétlenül említést érdemel a IV. századból származó ókeresztény sírkápolna, amelyet még az 1920-as években tártak fel, s ma már csak habarcsos kőtörmelékek és freskótöredékek őrzik emlékét.
Pamätný dom v Šarišápe
Podľa archeologických nálezov obec Šarišáp a okolie boli obývané už v dobe kamennej a bronzovej. Počas tureckého panstva sa územie vyľudnilo. Znovuosídlenie obce, ktorá patrila Sándorovi Menyhértovi, sa začalo roku 1696, keď sem prichádzali slovenskí kolonisti z Nitrianskej a Trenčianskej stolice.
V historických písomnostiach sa o Šarišápe píše: „... jazyk omší je dve nedele za sebou slovenčina a jednu nedeľu maďarčina!“, podľa čoho môžeme predpokladať, že väčšinu obyvateľov tvorili v tom čase Slováci. Živili sa prevažne obrábaním pôdy, popri tom od roku 1781 sa zamestnávali v uhoľných baniach. V roku 1785 tu žilo 570 obyvateľov. Po revolúcii a boji za slobodu (1848 - 1849), až do roku 1897, bola jazykom používaným v kostole i v škole slovenčina. Medzi dvoma svetovými vojnami význam baníctva klesal, preto sa z osady značná časť baníckych rodín vysťahovala do západnej Európy. Po druhej svetovej vojne, počas výmeny obyvateľstva, sa vysťahovalo na Slovensko približne päťsto ľudí. Usadili sa hlavne v Handlovej. V období rozkvetu baníctva, v rokoch 1949
1960, mal Šarišáp viac ako 4 000 obyvateľov. Od 70. rokov pod vplyvom zatvorenia baní postupne klesal na približne 3000 osôb. V chotári obce dodnes ťažia kaolín, ktorý sa používa na priemyselné účely.
V záujme zachovania slovenských tradícií v roku 1972 vznikol v obci páví krúžok pod vedením Jána Malárika, ktorý úspešne pôsobí dodnes. V záujme zachovania slovenského jazyka a miestnych slovenských tradícií tu 18. októbra 1998 založili slovenskú menšinovú samosprávu. Dodnes tu pestujú slovenské ľudové tradície a udržiavajú priateľské styky s Handlovou. Najcennejšie pozoruhodnosti obce sú kalvária pochádzajúca z konca 18. storočia (rekonštruovaná v rokoch 2001 - 2003) a rímskokatolícky kostol svätého Imricha z roku 1776. V osvetovom dome je zriadené banícke múzeum.
Pamätný dom predstavuje návštevníkom život tunajších slovenských rodín. Má tri miestnosti (prednú izbu, pitvor, zadnú izbu) a bočnú pavlač, „gang“. Zariadenie predstavuje kultúru bývania z druhej polovice 19. stor. do 30. - 40. rokov 20. storočia. Prvá izba sa používala len na sviatočné a smútočné príležitosti. Izba je zariadená nábytkom vyrobeným v obci - v dedine pracovali dvaja stolári. V každej izbe sa nachádza toľko „šifonov“, koľko mali dcér (v nich ukladali výbavu), na vnútornú stranu dvier zaznamenávali dôležité rodinné udalosti. V pitvore sa nachádza náradie používané v kuchyni, tu malo svoje miesto i „almárium“ s datovaním 1903, kde ukladali dôležité dokumenty a pálenku. Zaujímavosťou kuchyne je „naťahačka“, t. j. stôl, ktorého dolná časť bola vyťahovacia a slúžila ako posteľ pre deti. V obytnej časti domu sú vystavené figuríny oblečené do tradičného miestneho kroja. Táto izba slúžila ako miesto každodenného pobytu. V komore sú uložené rôzne nástroje, náradie potrebné pre hospodárstvo, pozoruhodné je rastlinným motívom zdobené jarmo. Na konci pavlače je lis na víno dokazujúci, že pestovanie viniča tu tiež zohrávalo dôležitú úlohu. Z pôvodných hospodárskych stavieb stojí už len drevený chliev, za ktorým boli kuríny. Na konci pozemku postavená kôlňa slúži na predstavenie poľnohospodárskeho náradia. Zbieranie vystavených národopisných predmetov začali v roku 1985 Klára Szabová Viblingová a Katarína Huberová Kisgyőriová. Prvá výstava bola otvorená v kultúrnom dome, v súčasnosti je zbierka umiestnená v Pamätnom dome, ktorý odovzdali verejnosti v roku 2000.
