Amikor már felismerte a bútorok körvonalait a szobában, és már látta a szentképet a falon, hirtelen ledobta magáról a nehéz dunyhát.
A konyhában a gáztűzhelyen melegített a kutyának a tegnapi maradékból, a macskának pedig egy kis tejet langyosított. Aztán kiment az étellel a tornácra hűséges társaihoz.
- Itt van, egyetek! - mondta hangosan. Igen, hangosan. És nem véletlenül, hiszen a kutyán és a macskán kívül a házban nem volt más élő teremtmény, akihez szólhatott volna. Már négy éve annak, hogy a Kaszás eljött hű társáért, feleségéért, azóta bizony így van ez. Azon az elátkozott napon úgy érezte, hogy a fájdalom szétveti a lelkét. Amióta egyedül maradt, a napok egyformán telnek. Egyik olyan, mint a másik, nincs köztük különbség. A napok múlnak, de a fájdalom megmaradt, és mardossa a szívét.
Amikor ott a tornácon álldogálva meggyőződött róla, hogy barátai jóllaktak, és hálás tekintettel ott sündörögtek a lába körül, visszament a konyhába, hogy ő is megreggelizzen. Tegnap nagy ünnep volt, Jézus Krisztus feltámadásának napja. Ő nem érzett semmilyen ünnepi hangulatot, semmilyen fennköltséget, sem meghatottságot. Egy kicsit bántotta is, hogy a lelke olyan üres, közömbös a feltámadás ünnepe ellenére. Lassan aztán megnyugodott, hiszen a húsvétról nem feledkezett meg, készült is rá. Még tegnap megfőzte a boltban vett darab füstölt sonkát és hozzá a kemény tojást. Amióta az eszét tudja, ahogy illik ezt eszi húsvét hétfőn reggelire. Ezt fogja enni most is. Az igaz, hogy bolti kenyérrel, ami nem olyan ropogós és finom, mint amilyet, míg élt, a felesége sütött a ház mögött épített kemencében. Megtiszteli ő ezt az ünnepet. Bizony megtiszteli! Szilárdan elhatározta, hogy reggeli után elmegy a templomba imádkozni.Ján Čižmár sötét ünneplő ruhában, kalappal a fején, ösztönös mozdulattal nyitotta ki a kaput, amit éjszakára mindig kulcsra zárt. Ahogy kilépett a ház elé a járdára, élénk zsivajra figyelt fel; a vidám kiabálás és nevetgélés a kocsma és a bolt felől jött. A hang irányába fordította a fejét és rögtön tudta, miről is van szó: fiúk gyülekeznek ott, jókedvű sihederek. Tudta azt is, mit terveznek, hova készülnek. A fiúk ugyanis fel voltak szerelkezve. Némelyikük vizes vödröt hozott magával, mások szódásüveget, s egyiknél-másiknál fonott korbács is volt, amelynek végét színes szalagok díszítették.
- Helyes, fiúk! Csak így tovább, így kell ezt csinálni! - kiáltott fel hangosan az öreg Čižmár. - Legyetek vidámak, hiszen ez örömteli ünnep. Különben is, hogy nézne ki, ha szomorú képpel locsolkodnátok és korbácsolnátok meg a lányokat?
Az öreget meghatotta a vidám társaság látványa. Akarva-akaratlan megelevenedtek számára a régmúlt locsolkodások és korbácsolások emlékei. Elmerült az emlékek mély kútjában: az orrában már érezte is a hajdani húsvétok mámorító kölni illatát. Gyöngyöm, gyöngyvirágom, hol a tojás, piros tojás? Tarisznyámba várom… mormolta félhangosan. Még a verset sem felejtette el, örvendezett. És abban a pillanatban valami csoda történt, valamiféle változás a lelkében: keményen elhatározta, hogy négy év után újra elmegy locsolkodni. Határozott léptekkel visszament a házba, a tisztaszobába, egyenesen a szekrényhez. Négy évvel ezelőtt oda rejtette a kölnivizes üvegét, amellyel utoljára a felesége haját illatosította meg. Kivette hát az ágynemű alól és a zsebébe dugta.
- Indulás locsolkodni! - vezényelt magának hangosan.
A kapu előtt rémülten megállt. A döntés, hogy cselekedni fog, gyorsan elszállt, mint a füst. Eszébe jutott, hogy a legfontosabbra nem gondolt: kit locsoljon meg? Azok a gyönyörű lányok, szépséges asszonyok, akik réges-rég készségesen meghajtották a fejüket, hogy megillatosítsa őket, már mind odaát vannak, az örökkévalóságba költöztek. Mind az osztálytársai voltak, egy osztályba jártak. Már nem élnek. De egy még biztosan él, Anka Hájniková, lánykori nevén Michalovičová, ő nem halt meg. Ebben egész biztos volt. Ő az egyetlen élő osztálytársa. Semmi nincs veszve. Elmegy hozzá, biztosan örülni fog a látogatásának. Annyi év után ismét a szemébe néz, meglocsolja őt. Újból összerezzent, hisz Anka már nem is ott lakik, ahol megboldogult férjével élt. Csak annyit tudott róla, hogy valahol a falu végén, a lányánál lakik, de hogy pontosan melyik házban, arról fogalma sem volt.
Lassan, nehézkesen lépkedett az új házsorok között. Pár méterenként megállt, tanácstalanul nézelődött, olyan érzése volt, mintha idegen lenne ezen a környéken, és segítségre szorulna. Be-bekukkantott az udvarokba, valamit keresett, ami útbaigazítaná. Semmi ilyesmit nem talált. Olyannyira nem, hogy már az utca utolsó házáig ért, ahonnan fáradt szemével már csak a rétet és a távolban húzódó fiatal erdőt láthatta. Tanácstalanul széttárta a karját. Már lélekben le is mondott a szándékáról, hogy meglátogassa Ankát.
Megfordult és visszafelé indult azon az úton, amelyen jött, csak kicsit gyorsabban. Abban a pillanatban egy fiatal férfi fordult elé biciklin. Az öreg Čižmár magasra emelte a jobb karját és megszólította:
- Várj csak, fiam! Segítenél nekem? - kérdezte udvariasan. - Tudod, ilyen szégyen még nem esett meg velem. Képzeld, a saját falumban nem találom azt a személyt, akit világ életemben ismertem.
- Hogyhogy nem találja? - kérdezte a kerékpáros csodálkozva.
- Úgy, ahogy mondom, nem tudom megtalálni.- De kit keres, bátyám?
- Anna Hájnikovát, az özvegyet, lánykori neve Michalovičová.
A fiatal férfi mélyen elgondolkodott, arca elkomorult, szinte ijesztően megdermedt. Hosszan gondolkodott, majd megszólalt:
- Azt mondja Anna Hájnikovát, született Michalovičovát?
- Úgy, ahogy mondod - bólintott az öreg.
- És... megtudhatnám, miért keresi?
- Hát, ünnep van ma, szent ünnep. Krisztus Urunk feltámadására emlékezünk, és a régi szép szokás szerin locsolkodni járunk. Illene meglocsolnom egyetlen osztálytársnőmet, Ankát. …Hogy ne hervadjon el, hogy egészséges maradjon.- Bátyám, Anna Hájnikovát már ne keresse, elment.
- Hogyhogy elment, és hova? - kérdezte az öreg rosszat sejtve.
- Oda, ahová mindenki, minden halandó…
- Csak nem halt meg?- szakadt ki az öregből. - Nem jutott el hozzám a híre.
- Nem is juthatott, bátyám, - próbálta megnyugtatni a férfi az öreget, - hiszen tegnap délután halt meg a kórházban… Én is ma reggel tudtam meg a lányától, amikor átmentem hozzájuk locsolkodni.
Az öreg megrendülve kereste a részvét szavait. Lassan keresztet vetett, remegő hangon mondta:
- Legyen neki könnyű a föld.
A fiatalember szó nélkül nyújtotta búcsúzásra a kezét.
- Utolsó vagyok az osztályunkból, már csak egyes-egyedül én maradtam -mormogta az orra alatt.
Ján Čižmár lehajtott fejjel lépdelt a járdán. Senkire sem volt kíváncsi, a köszönéseket sem fogadta. Egyenesen haza igyekezett. Az első szobában megállt a szekrény előtt. A zsebében lévő kölni attól a pillanattól nyomasztotta, amint rájött, hogy fölöslegessé vált számára. Gondolkodás nélkül visszatette oda, ahonnan a vidám locsolkodásra készülve elővette.
- Rád már ezen a földön nem lesz szükségem - mondta hangosan, és fájdalmasan felsóhajtott. A tekintetét a falon lévő szentképre emelte. Sokáig nézte. Szemében aggodalom és félelem tükröződött.
Nagy Tamás, Gimesiné Szokol Emese és Kohan Magdolna a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Szlovák Nyelv és Irodalom Tanszék mesterszakos hallgatóinak fordítása Maruzsné Sebó Katalin főiskolai tanár vezetésével. Az elbeszélés eredeti címe: Veľkonočná oblievačka, mely a szerző Jabloň (Almafa) című kötetében jelent meg 2013-ban.
Zoltán Bárkányi Valkán: Veľkonočná oblievačka
Je svätý Veľkonočný pondelok. Báčik Čižmár už od skorého rána je na nohách. Aj túto noc spal preveľmi málo. Staroba ho necháva hore, oči mu otvára. Dusilo ho, pokašliaval, prehadzoval sa na posteli a túžobne čakal, kedy príde po nekonečnej noci svitanie a sa rozodní, aby bol už koniec jeho nočným útrapám.
Keď v izbe už rozoznal obrysy nábytku a dovidel aj na svätý obraz na stene, prudko zhodil zo seba ťažkú duchnu.
V kuchyni ohrial na plynovom sporáku pre psa zvyšky z včerajšieho jedla a pre mačku aj trošku mlieka. S jedlom pre svojich jediných spoločníkov vyšiel na verandu:
- Tu máte, najedzte sa, - riekol nahlas. Áno nahlas. A nie náhodou, veď okrem svojho psa a mačky v dome niet živého tvora, ku ktorému by sa mohol prihovoriť. Už štyri roky, odkedy si Kosatá prišla po jeho vernú družku, je tomu takto. Vtedy, v ten prekliaty deň, tak cítil, že bolesť sa mu ani nezmestí do duše. Odvtedy, ako ostal sám samučký, mu dni plynú jednotvárne: jeden deň ako druhý, niet medzi nimi rozdiel. Dni sa mu míňajú, ale bolesť ostala a srdce mu kvári.
Keď po krátkom postávaní na verande sa presvedčil, že jeho spoločníci sa dobre nažrali a vďačnými pohľadmi sa obšmietajú okolo jeho nôh, vrátil sa do kuchyne, aby sa aj on mohol naraňajkovať. Vedel, že dnes sa zobudil na veľký sviatok, na deň Vzkriesenia Pána Ježiša Krista. On však nepociťoval v sebe žiadnu sviatočnú náladu, žiadnu vznešenosť ani dojatie. Trošku ho aj mrzelo, že má v duši akosi prázdno, že je ľahostajný voči sviatku zmŕtvychvstania. Po chvíľočke sa však upokojil: predsa on na Veľkú noc nezabudol, aj sa na ňu chystal. Ešte včera si uvaril v obchode zakúpený kúsok údenej šunky a k nej uvaril aj vajíčka na tvrdo. Od nepamäti, ako sa patrí, toto jedával na raňajky na Veľkonočný pondelok. A toto bude jesť aj teraz. Pravda, s chlebom tiež z obchodu a nie s takým chrumkavým, chutným, aký jeho manželka až do svojej smrti piekla v murovanej peci za domom. Uctí si on tento sviatok! Veruže si ho uctí! Pevne sa rozhodol: po raňajkách pôjde do kostola pomodliť sa.
Báčik Čižmár v tmavých sviatočných šatách, s klobúkom na hlave, už dobre nacvičeným pohybom otvoril bránku v noci zamknutú na kľúč. Keď vystúpil na chodník pred domom, jeho sluch zachytil akýsi džavot, veselé výkriky a smiech, ozývajúci sa od krčmy a obchodu. Obrátil hlavu tým smerom a ihneď mu došlo: schádzajú sa tam chlapčiská, rozjarení šarvanci. A jasné mu bolo aj to, že kam sa chystajú a čo zamýšľajú. Chalani boli ozbrojení. Podaktorí si niesli vedrá na vodu, iní sódové fľaše a ďalší aj pletené korbáče, na koncoch s farebnými stuhami.
- Správne, chlapci. Máte recht, tak sa to má robiť, - riekol nahlas báčik Čižmár. - Buďte veselí, veď aj sviatok je radostný. A potom, ako by to vyzeralo oblievať, šibať a mať pritom tvár zachmúrenú?
Starkého dojal pohľad na veselú chasu. Či chcel, či nie, tá v ňom oživila spomienky na predávne šibačky a oblievačky. Ponoril sa do hlbokej studni spomienok: v nose rozhodne už aj pocítil omamujúcu vôňu kolínskej vody zašlých veľkonočných šibačiek a oblievačiek. Šibi ryby, mastné ryby, kus koláča od korbáča, mrmlal si polohlasne. Nezabudol na tento vinš, rozradostil sa. A vzápätí sa s ním stal akýsi zázrak, akási premena: pevne sa rozhodol, že po štyroch rokoch bude opäť oblievať.
Rázne vykročil naspäť do domu, do prednej izby rovno ku skrini. Pred štyrmi rokmi do nej schoval fľaštičku kolínskej vody, ktorou poslednýkrát ovoňavkoval manželkine vlasy. Vybral ju spod posteľnej bielizne a strčil do vrecka.
- Ide sa oblievať! - zavelil hlasito.
Pred bránkou sa potom zarazene zastavil. Jeho rozhodnutie konať rýchlo sa vyparilo ako dym. Napadlo ho, že na to najdôležitejšie nemyslel: predsa koho má oblievať? Tie prekrásne dievky, tie prenádherné ženy, ktoré kedysi ešte za dávna predávna oddane skláňali svoje hlavy, aby ich ovoňavkoval, tie sú veru už všetky preč, odišli do večnosti. Všetky boli jeho spolužiačky, chodil s nimi do jednej triedy. Tie už nežijú. Ale jedna z nich ešte naisto žije, blyslo mu mysľou. Predsa Anka Hájniková, rodená Michalovičová ešte nezomrela. Jediná zo spolužiačok. Čiže nič nie je stratené. Pôjde za ňou, iste sa mu poteší. Po toľkých dlhých rokoch sa jej opäť pozrie do tvári a ju tiež ovoňavkuje. Ibaže, opäť strnul báčik Čižmár, nebýva predsa už tam, kde žila so svojím už nebohým mužom. Vedel o nej vari len toľko, že žije s dcérou niekde konča dediny. Ale že presne kde, v ktorom dome, nemal ani tušenia.
Pomaly, váhavo kráčal k radu nových rodinných domov. Každých pár metrov sa bezradne zastavil, poobzeral sa vôkol a budil dojem, že je tu cudzí a je utisnutý na dajakú pomoc. Nazeral do dvorov, hľadal niečo, čo by ho usmernilo, ukázalo správnu cestu. Na nič také však nenatrafil. Natoľko nie, že sa ocitol už pred posledným domom novej ulice. Jeho starobou zakalené oči tu dovideli už iba na lúku a v diaľke po mladý lesík. Mávol bezradne rukou. V duchu sa už aj vzdal svojho úmyslu: okolnosti mu bránia, aby navštívil Anku Michalovičovú.
Zvrtol sa a vykročil naspäť tou istou cestou, ibaže trochu rýchlejšie. V tom momente sa pred ním vynoril mladý muž na bicykli. Báčik Čižmár zdvihol pred ním dovysoka pravú ruku:
- Počkaj, synak! Poradil by si mi? - opýtal sa zdvorilo. - Vieš, takú hanbu som ešte nezažil! Predstav si, vo vlastnej rodnej dedine nemôžem nájsť osobu, ktorú odjakživa poznám.
- Akože nemôžete nájsť? - začudoval sa bicyklista.
- Tak ako vravím. Nie a nie ju nájsť.
- A koho to hľadáte, báčik?
- Vdovu Annu Hájnikovú, rodenú Michalovičovú.
Mladík sa hlboko zamyslel, jeho tvár zvážnela, až priam hrozivo meravela. Dobrú chvíľku rozmýšľal, kým sa ozval:
- Hovoríte, že Anna Hájniková, rodená Michalovičová?
- Tak ako hovoríš, - prikývol starký.
- A... ak smiem vedieť, prečo ju vlastne hľadáte?
- Nuž, predsa dnes máme sviatok, svätý deň, oslavujeme pripomienku vzkriesenia Pána, a potom, je predsa deň pekného starého zvyku, veľkonočnej oblievačky. A patrilo by sa mi obliať jedinú moju spolužiačku, Anku… Aby nevyschla, aby bola zdravá…
- Báčik, no tú Annu Hájnikovú nehľadajte, tá už odišla…
- Akože odišla? A kam? - opýtal sa starký v zlej predtuche bolestínsky.
- Ta, kam sa poberieme všetci, všetci sme smrteľníci…
- Vari umrela? - vyhŕklo zo starca. - Nič také sa ku mne nedonieslo...
- Ani ste nemohli počuť, báčik, - pokúsil sa muž upokojiť starkého. - Zomrela včera popoludní v nemocnici… Aj ja som sa to dozvedel od jej dcéry iba teraz ráno, keď som k ním zašiel oblievať…
Starký hlboko dojatý hľadal slová účasti. Nezmohol sa na viac, než pomalým pohybom sa prežehnať a trasľavým hlasom riecť:
- Nech jej je zem ľahká.
Mladý muž bez slovíčka podal starkému ruku na rozlúčku.
- Som posledný, z našej triedy som ostal už iba ja, sám samučký, - zamrmlal si pod nos.
Báčik Čižmár so sklonenou hlavou kráčal po chodníku. Nebol zvedavý na nikoho, ani na pozdravy neodpovedal. Trielil rovno domov a zastavil sa až v prednej izbe pred skriňou. Fľaštička kolínskej vo vrecku ho omínala od chvíle, keď si uvedomil, že sa pre neho stala zbytočnou vecičkou. Bez otáľania ju vrátil preto na miesto, odkiaľ si ju vybral vtedy ešte naladený na veselú oblievačku.
- Teba, voňavka, už nikdy viacej v živote nebudem potrebovať, - riekol si nahlas. - Ak len nie na druhom svete, - vzdychol bolestne.
Zdvihol zrak na svätý obraz na stene. Dlho mlčky pozeral naň. Bol celý vyľakaný.