A választási ciklusok elején, az eskütételkor Magyarország-szerte több száz szlovák nemzetiségi önkormányzati képviselő tesz ünnepélyes fogadalmat: képviselni fogja a magyarországi szlovákság érdekeit. Ez nem puszta formai elem – alapdokumentumaink egyik legfontosabb mondata. Kimondani könnyű. A mindennapokban érvényt szerezni neki viszont már sokkal nehezebb. Különösen akkor, ha nem látjuk tisztán a 
lényeget: közösségünk legfontosabb érdeke az, hogy szlovákként – lehetőség szerint minél tovább – megmaradjunk egy nem szlovák nyelvi és kulturális közegben, és fennmaradjon szlovák identitásunk. Ennek tartalmáról lehet vitatkozni, de van egy alaptétel, amelyet nehéz megcáfolni: „magyarul nem lehetünk szlovákok”, és „nemcsak a nemzet, hanem a nemzetiség is a nyelvében él”.
Akár tetszik, akár nem, a nyelv minden nemzet és nemzetiség lényegi ismérve. Ha tehát komolyan vesszük eskünket és közéleti szerepünket, akkor törekvéseink középpontjában egyértelműen a szlovák nyelvnek kell állnia. Minden más – bármennyire fontos is – csak ezután következhet. A helyzet azonban korántsem biztató. Azokon a településeken, ahol ma 
még számottevő szlovák közösség él, a nyelv látványosan visszaszorul. Ma már sok helyen annak is örülni kell, ha az iskolákban egyáltalán tantárgyként oktatják a szlovák nyelvet. Egynyelvű vagy valóban kétnyelvű oktatásról alig merünk beszélni, és életünk más területein sem kedvezőbb a kép.
Épp ezért érthetetlen, hogy miért nem élünk legalább a meglévő lehetőségekkel. Miért nem követeljük azt, ami törvény szerint is megillet bennünket? Talán azért, mert félünk határozottan fellépni, problémákat megfogalmazni, netán – „Isten ments!” – politizálni. Sokszor megégettük magunkat, és gyakran halljuk: ne vigyük túlzásba a szlovákságunkat. Ráadásul nemcsak a környezetünkkel és egyes politikusokkal kell megküzdenünk, hanem sokszor a saját közösségünkön belül is – azokkal, akik „még valahogy, de azért nem egészen” érzik magukat szlováknak, akik szerint nem is annyira a nyelv a fontos, hanem 
az érzés, akik szerint nem is szükséges szlovákul beszélnünk, elegendő, ha annak érezzük magunkat.
Saját tapasztalataim is azt igazolják, hogy időnként igenis határozottan kell fellépnünk: a papíron létező jogainkat a gyakorlatban leginkább akkor tudjuk érvényesíteni, ha teszünk is értük. Alig harmincévesen, a rendszerváltás utáni első szabad önkormányzati választásokon választottak meg szülőfalumban, Pilisszentkereszten a községi önkormányzat szlovák nemzetiségi képviselőjének. Akkoriban a ma nemzetiségi önkormányzatoknak nevezett testületek – amelyeket akkor még kisebbségi önkormányzatokként emlegettünk – nem léteztek. Később több mint harminc éven át a Pilisszentkereszti Szlovák Önkormányzat tagja voltam, de közéleti pályafutásom már akkor egy jelképes üggyel kezdődött: a szlovák feliratokért folytatott küzdelemmel.
A faluban akkoriban az utcanevek kizárólag magyarul voltak feltüntetve, noha az ország egyik leginkább szlovák jellegű települése voltunk. A lakosság többsége szlovák volt, amit a népszámlálási adatok is megerősítettek. Első lépéseim egyikeként kezdeményeztem az utcanévtáblák kétnyelvűvé tételét – nem fordításokkal, hanem a hagyományos helyi szlovák elnevezések feltüntetésével. Például: Béke utca – Dolná ulička, Petőfi utca – Šelpice, és így tovább. A törekvés sokáig falakba ütközött. A döntéshozók nem mutattak nyitottságot. Végül váratlan segítség érkezett: egy szlovákiai magyar politikusokból álló delegáció látogatása során elmondtam nekik a problémát. Ők pedig egyértelművé tették: addig nem távoznak, amíg a település vezetése nem kötelezi el magát a kérés teljesítése mellett. Így valósult meg végül a kétnyelvű táblarendszer.
Azt gondolhatnánk, hogy ez a kérdés mára lezárt ügy. Nem az. Nemrég, még a helyi szlovák önkormányzat tagjaként, hasonló helyzettel szembesültem. Egy új középület homlokzatára kizárólag magyar felirat került: „Malmocskák Bölcsőde”. Többször kértem, hogy ugyanilyen formában jelenjen meg mellette a szlovák megnevezés is: „Jasle Mlynky”. A törvény erre egyértelmű lehetőséget biztosít, mégsem történt semmi. Hónapok teltek el kifogásokkal, ellenérvekkel. Sőt, ellenállással még a saját közösségünkön belülről is. Volt, aki attól tartott, hogy fölösleges feszültséget keltenénk.
Végül ismét a nyilvánossághoz fordultam. A közösségi médiában tettem közzé az ügyet, és ennek hatására – talán nem meglepő módon – megmozdultak az események. Idővel a szlovák felirat is felkerült a helyére. A tanulság világos. Számomra soha nem volt kérdés, hogy kell-e képviselni a szlovákok érdekeit – és az sem, hogyan. Eszközeink sokfélék lehetnek. De igen, néha a táblákon keresztül is. Ha kell, politikai támogatással. Ha kell, a nyilvánosság erejével.
Fuhl Imre / A szerző felvételei
6. § (1)* Azokon a településeken, ahol valamely nemzetiségnek a legutóbbi népszámlálás során regisztrált aránya eléri a tíz százalékot, a helyi önkormányzat az illetékességi területén működő érintett települési nemzetiségi önkormányzat kérésére köteles biztosítani, hogy c) a közhivatalok, közszolgáltatást végző szervek elnevezését feltüntető táblák feliratai vagy ezek működésére vonatkozó közlemények – a magyar nyelvű szövegezés és írásmód mellett, azzal azonos tartalommal és formában – a nemzetiség anyanyelvén is olvashatóak legyenek. (Törvény a nemzetiségek jogairól - https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100179.tv)
