Lesznek-e nemzetiségek a parlamentben?
Lásztity Péró (komment.hu): - A nemzetiségek parlamenti képviselete rendeződni látszik. ● Magyarországon a nemzetiségi közösségek egy része több évszázadon át rendelkezett országgyűlési képviselettel. Például a szerbek az egyházi főméltóságaik (metropoliták, püspökök) révén 1792-től jelen voltak az országgyűlés felső házában.
Az 1861-től beinduló magyarországi parlamenti életben jelentős szerepet játszottak az itteni nemzetiségek képviselői akkor is, ha a dualizmus korában különböző választási praktikákkal (politikai vezetők perbefogása, bebörtönzése, választókerületek átrajzolása...) minimálisra csökkentették a számukat, s a lakosság mintegy felét kitevő nemzetiségiek mélyen alulreprezentáltak voltak a magyar parlamentben.
A Kádár-korszak pártállamában is jelen volt a parlamentben (az országos lista révén) az akkor elismert négy nemzetiségi közösség, a „délszlávok” (horvátok, szerbek és szlovének), a németek, a románok és a szlovákok egy-egy képviselője.
A rendszerváltáskor a nemzetiségi parlamenti képviseletet a pártállami nemzetiségi szövetségekhez kötődő kooptálási megoldással igyekezték átmenteni (1989-1990), amit az első szabadon választott országgyűlés eltörölt (1990-1991), így az új, demokratikus rendszerben a nemzetiségek parlamenti képviselet nélkül maradtak. Az új parlament először tévesen, a nem képviseleti funkciót betöltő kisebbségi jogi ombudsmannal kívánta helyettesíteni az autentikus nemzetiségi képviseletet, majd 1993-ban, a nemzetiségi törvény elfogadásakor magában a törvényben tett ígéretet a probléma megoldására. Az akkor érvényes Alkotmány szerint is a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek a néphatalom részesei, államalkotó tényezők voltak.
Hamarosan világossá vált, hogy a többségi pártpolitikai elit képtelen meghaladni a 19. századi magyar politikai nemzetfelfogáson alapuló nézeteit, s az ígéret, még ha törvénybe is foglalták, csak ígéret maradt.
A nemzetiségek - két évtizede szégyenszemre megoldatlan - parlamenti képviselete rendeződni látszik.
A Fidesz-KDNP kormány 2011-ben, az országgyűlési választásokról szóló törvényben rendelkezett a nemzetiségi képviselet külön szabályairól. Ám az új alkotmányból kihagyta, mint valami szocialista csökevényt, a megfogalmazást, hogy a magyarországi nemzetiségek a néphatalom részesei. Majd a formálódó új nemzetiségi törvényből is kikerült a rendelkezés, hogy a nemzetiségek parlamenti képviseletre jogosultak. Ezt időlegesen az a megfogalmazás váltotta fel, hogy a nemzetiségeknek joguk van részt venni az országgyűlés munkájában. Ez már egyértelműen nem azt jelenti, hogy a magyarországi nemzetiségek jogosultak lennének külön parlamenti képviselőket választani, így sikerült megágyazni annak a jogi megoldásnak, amely az új országgyűlési választási törvényben szerepel, és amelynek lényegét az alábbiakban foglalhatjuk össze.
Minden egyes, a törvényben felsorolt nemzetiség országos önkormányzata könnyített feltételekkel jogosult listát állítani, ha legalább 1500 fő előzetesen nemzetiségi választóként regisztrált. A zárt listákon legalább hárman szerepelhetnek, és több nemzetiség közös listát nem állíthat. Ha nem jön össze az 1500 ajánlás, és az adott nemzetiség országos listája nem indul, akkor a nemzetiségi parlamenti választási előzetes regisztráció törlődik. A sikeresen felállított és támogatott nemzetiségi listára (nem az egyes jelöltekre) az adott nemzetiség előzetesen regisztrált választópolgárai szavazhatnak. Akik pedig előzetesen nemzetiségi választóként regisztráltak, nem szavazhatnak országos pártlistákra, csak egyéni jelöltekre.
Amennyiben a nemzetiségi önkormányzat megszerzi a pártlistákról elnyerhető mandátumhoz szükséges szavazatszám legalább egynegyedét, a nemzetiségi lista első helyén szereplő kedvezményes mandátummal bejut a parlamentbe. Amennyiben a listára leadott szavazatok nem érik el ezt a küszöböt, a lista első helyén szereplő az adott nemzetiség szavazati jog nélküli parlamenti szószólója lesz. A szószóló és a „teljes jogú” nemzetiségi képviselők megalakíthatják a „nemzetiségeket képviselő” bizottságot, melynek elnökét a parlament elnöke erősíti meg. A szószólók és a bizottság tanácskozási joggal részt vehetnek az országgyűlés munkájában, azokban az ügyekben, amelyeket a parlamenti pártfrakciók vezetőiből álló házbizottság nemzetiségeket érintő kérdésnek ítél meg.
A rendszer gyengéje, hogy a rengeteg kedvezmény ellenére valójában nem biztosítja a nemzetiségek képviseletét, sőt a nemzetiségi választók hátrányos megkülönböztetését kodifikálja. Egyszerű számítással kimutatható, hogy a nemzetiségi kedvezményes mandátum elnyeréséhez egy szokásos részvételi arány esetén is legalább 12-13 ezer előzetesen regisztrált nemzetiségi választó szavazata szükséges, de reálisabbnak tűnik a 15-17 ezres küszöbszám.
Ha ezt összevetjük az egyes nemzetiségek lélekszámával, vagy a helyi nemzetiségi önkormányzati választásokon résztvevők számával, nyilvánvalóvá válik, hogy demográfiailag egyedül az egységesen fellépő német, illetve roma nemzetiségnek lehet jó esélye mandátum megszerzésére. A többiek csak a szavazati joggal nem rendelkező szószólóban reménykedhetnek. Így a tizenhárom nemzetiség közül tizenegy (!) választópolgárainak úgy kell regisztrálniuk, hogy előre tudják: szavazatukkal nem tudnak mandátumot eredményezni a parlamentben, s a többségi választókkal szemben csak az egyik szavazatuk (az egyéni jelöltre leadott) ér valamit. Ez nyilvánvaló hátrányos megkülönböztetés, sérti az egyenlő választójogot. Ennek következtében akár csökkenhet a nemzetiségiként regisztráló választópolgárok száma, hiszen többen a hatékonyabb pártlistára való szavazást választhatják, amivel tovább romlik a nemzetiségi képviselő 
megválasztásának esélye.
További probléma, hogy nemzetiségenként csak egy lista állítható, ami kizárja a választás lehetőségét a nemzetiségi választópolgárok számára, azaz az ő dolguk az 1985 előttről ismert, szocialista típusú szavazás, jobb esetben egyfajta delegálás. Ez a korporatív megoldás nem egyeztethető össze egy demokratikus berendezkedéssel.
Első ránézésre a nemzetiségi parlamenti képviselet ügye akár politikai sikertörténetté is válhat a kormányzat számára. Húsz év után ez a kormány mutat fel valamilyen konkrét eredményt ezen a téren. A legnépesebb nemzetiségek (romák, németek) esélyt kapnak a parlamenti képviseletre, ami nem befolyásolja lényegesen a parlamenti aritmetikát (1 %). Az egészen kis létszámú nemzetiségek is kapnak valamit (szószólót), ami előrelépés a jelenlegi helyzetükhöz képest.
Mégis, nem árt az óvatosság. Először is nem szabad alábecsülnünk annak azon nemzetiségek csalódottságát és sértettségét, amelyeknek az ígéretek ellenére valójában nincs esélye mandátumhoz jutni, miközben elveszik pártlistás szavazatukat, sőt megalázó módon korlátozzák szószólójuk hozzászólási jogát a parlamentben, amivel politikailag másodrendűvé degradálódnak. Anyaországaik is csalódottak lesznek, hiszen Horvátország, Szlovénia és Szerbia jelentősebb kedvezményekkel biztosítanak képviseletet az ottani magyar kisebbségnek (Romániában és Szlovákiában a magyarság természetes módon, nagyjából arányosan vesz részt a parlament munkájában). Valószínűsíthető, hogy a magyarországi demokrácia-deficittel elfoglalt európai intézményeknek is feltűnik a pozitív diszkrimináció mögött megbújó valódi hátrányos megkülönböztetés.
Mi lehetne a korrekt jogi megoldás? Kettő is lehetséges: fél lépés hátra, vagy fél lépés előre.
A fél lépés előre azt jelentené, hogy mind a tizenhárom taxált nemzetiség számára reális lehetőséget biztosítanának az országgyűlési mandátum megszerzéséhez. Ehhez az kellene, hogy esetükben az eredményességi küszöböt elég alacsonyra állítsák be (például ezer szavazat, ami megfelel a nemzetiségi közösségként való elismerés mennyiségi feltételének a nemzetiségi törvényben). A delegálást valódi választásnak kellene felváltania. Egy ilyen, valóban erősen kedvezményezett megoldás esetén indokolható maradna a nemzetiségi választók külön regisztrációja, s megszűnne a hátrányos megkülönböztetés, hiszen a nemzetiségiek szavazata reálisan eredményezhetne mandátumot.
Téves felfogáson alapul az a „rémkép”, hogy a mintegy 6 százaléknyi nemzetiségi képviselő a költségvetés elfogadását vagy akár a kormányalakítást is eldöntheti. Ezt nem támasztják alá más országok tapasztalatai. A környező államok tapasztalatai szerint a nemzetiségi képviselők mindig kiegyensúlyozó, mérsékelt álláspontot foglaltak el, és a kormánnyal való kiegyezésre, együttműködésre törekedtek pragmatikus napi céljaik elérése érdekében.
A fél lépés hátra - a jelenlegi hibrid és ellentmondásos megoldáshoz képest - az lenne, ha minden nemzetiség országos önkormányzatának közgyűlése egyformán egy-egy szószólót delegálhatna az országgyűlésbe, aki korlátozás nélkül hozzászólhatna, kérdezhetne és kezdeményezhetne minden, a nemzetiségét érintő kérdésben. Ez ugyan nem oldaná meg a nemzetiségek parlamenti képviseletet, de előrelépést jelentene az eddigi állapotokhoz képest. Megszűnne a nemzetiségek közötti különbségtétel, nem keletkeznének zavarok a parlamenti aritmetikában, rendeződne az országos önkormányzatok és az országgyűlés viszonya, nem lenne szükség bonyolult regisztrációra, jelölésre. Ami a legfontosabb: megszűnne a nemzetiségi választók hátrányos megkülönböztetése, azaz visszanyernék második (pártlistás) szavazatukat is.
Kétségtelen, hogy az előzetes regisztráció nehezítő tényező a nemzetiségek számára, azonban azt nem most fogják először alkalmazni Magyarországon, hiszen megtették már 2005-ben, a nemzetiségi önkormányzati választásokon is. Hiába javasoltak a nemzetiségi érdekvédők alternatív megoldásokat, hiába mutattak rá az ellenérvekre. Sem 2005-ben, sem 2011-ben a nemzetiségek képviselői nem kaptak támogatást egyetlen párttól, szakértőtől sem, így maradt az előzetes regisztráció a nemzetiségek számára. Ugyanígy nem értette meg senki sem, mi a problémája a nemzetiségeknek azzal, hogy jogaik gyakorlásának lehetőségét az új 2011. évi nemzetiségi törvény a szenzitív és kötelezően nem kérhető nemzetiségi népszámlálási adatokhoz, illetve az érintettek előzetes nyilatkozatához köti. Pedig talán van tanulsága az ő történetüknek is.