Tatai Mihály Tamás: Így éltek a mieink
A Budapesti Szlovák Iskola tanulója vagyok, kedvenc tantárgyam a szlovák népismeret. ● Honnan is származom valójában? ● Családom történetének kutatása élménnyé vált számomra. ● Büszke vagyok őseimre, akik 300 éven keresztül megőrizték szlovák identitásukat, kultúrájukat, vallásukat és nyelvüket.
Ebben a munkában be szeretném mutatni a családomat, és egy kicsit elgondolkodni azon, hol vannak a gyökereim, honnan is származom valójában. Családom történetének kutatása élménnyé vált számomra. Tatai Mihály Tamásnak hívnak, és a budapesti Szlovák Iskola tanulója vagyok. Kedvenc tantárgyam a szlovák népismeret és ennek a tantárgynak köszönhetően kezdtem el szlovák gyökereim után kutatni. Őseim életét édesanyám emlékei és megboldogult nagypapám írásos feljegyzései alapján próbáltam meg rekonstruálni. Segítségemre voltak a családi fotográfiák és azok a fényképek, térképek, melyeket Nagy 
Tamástól, Dunaegyháza polgármesterétől kaptam. Munkám írása során a dunaegyházai evangélikus anyakönyv adataira támaszkodtam. Ismereteim kibővítésére szolgáltak a dunaegyházai szlovákokról szóló tudományos munkák is.
Édesanyám, Szabados Jolán gyermekkorát Dunaegyházán élte. Dunaegyháza Bács-Kiskun Megyében fekszik, 84 kilométerre délre Budapesttől, a Duna keleti partján. A legközelebbi szlovákok lakta település Kiskőrös. „…első okleveles említése 1217-ből való…” (Tóth-Szőllős) A régi falut Tolvoynak hívták, Apostag és Dunaföldvár között terült el. A falu későbbi nevének /Egyházi/ jelentése Tóth-Szőllős Mihály szerint „…templom körüli település… 1848-tól szerepel az összetett név: Duna-Egyháza, de olykor még így is: Tót- Egyháza.” (Tóth-Szőllős) Szlovákul a „Dunaeďház” elnevezés használatos.
„Dunaegyháza újratelepítése 1701 és 1715 közé esik. A szlovák telepesek Árva, Nyitra, Nógrád, Zólyom és Hont vármegyéből jöttek… Az itteni szlovákok evangélikus hitvallásúak és középszlovák tájszólással beszélnek.” (Kustár in 2006, 1)
Bél Mátyás, mikor a 18. század harmincas éveiben meglátogatta Solt környékét, ezt írta: „…bár földje fekete és kövér, bármilyen vetés egy szántás után trágyázás nélkül kihajt, akkor is elveszíti dicsét a folyó károkozásai miatt, ha a legjobb termés mutatkozik… Ritkák itt az erdők, kivételek a főz- és égerszigetek, melyek a Duna partjain nőnek. Ezen kívül az áradás idején megesik, hogy a Dunától távoli földeket is hatalmas állóvizek borítják, … ezért emberi erővel való megmunkálásra nem nagyon alkalmas.” (Bél in 1982, 118)
Nincsenek feljegyzések arról, hogy mikor épült fel a régi templom, amely az Arany János utca környékén állt. „A lakosok 1774 és 1775 között új, nagy kőtemplomot emeltek… az új templom a település keleti szélén helyezkedett el, mely alacsonyabban fekszik, mint maga a 
falu.” (Kustár in 1995, 16)
Az első dunaegyházai iskolát 1805-ben alapították. Az oktatás kizárólag szlovák nyelven folyt. Az új iskola felépítésével 1840-ben megkezdődött a magyar oktatás, párhuzamosan a szlovák nyelvű tanítással. Édesanyám gyermekként szívesen kutatott megsárgult papírok, fotográfiák, képeslapok vagy régi használati tárgyak után, hogy minél többet tudhasson meg családja múltjáról. Kutatásának eredményei magyar iratok, szlovák levelek és képeslapok, illetve német nyelvű újságcikk-kivágások voltak. Honnan a három nyelv használata? Ebben a munkában erre a kérdésre is megpróbálok választ adni.
Dédnagypapám, Szabados Mihály 1885-ben született. Szabados Mihály és Benko Erzsébet fia volt. „1880-ban a falunak 2224 lakosa volt, ebből 95,7 % szlovák.” (Sirácky 1963.b,223) Dédnagypapámat szódásként ismerték, vagyis szikvízgyártással foglalkozott. A szódavízhez szükséges vizet saját kútjából merítette. A legtöbb szódát lakodalmi mulatságokon, keresztelőkor, disznóvágáskor és hasonló alkalmakkor adta el. A szikvíz előállításához szükséges berendezés Jedlik István Ányos találmánya volt és az első szikvízgyárat 
Magyarországon 1841-ben alapították. Dédnagyapám a szódavízkészítés mellett növénytermesztéssel és állattartással is foglalkozott. A növények kapálása, a kaszálás, a lemérés, a kukorica törése és tisztítása, a cukorrépa betakarítása, a szénakaszálás, az aratás, a cséplés és az állatokról való gondoskodás elég munkát nyújtott neki tavasztól őszig. Mivelhogy Dunaegyházán sok Szabados élt, dédnagypapám a Szódás ragadványnevet kapta. A Szódás-Szabadosokon kívül volt még „Szabados Pál felső, Szabados Pál morgó mellett (kocsma a mai kultúrház helyén), Szabados Pál gajdos veje.” (Kustár in 1995,24)
Dédnagymamám, Benkovics Mária lány korában budapesti gazdag német családoknál dolgozott, mint cseléd. A német családok jól ismerték a dolgos dunaegyházai lányokat és 
tudták, kit kell felfogadni. A dédnagymama abban a környezetben jól megtanult németül. Ott tartózkodásáról tanúskodik az a fotográfia is, mely Kirschner Vince fotóműhelyében készült a Bécsi úton. Dédnagymamám testvére, Benkovics Ferenc molnár volt és saját malommal rendelkezett Dunaegyházán. Nagyszüleim még abba a malomba hordták a búzát a hatvanas és a hetvenes években. A gabonából lisztet őröltek. A lisztből készült étel családunknak mindennapi megélhetést jelentett. Dédszüleim, akik Dunaegyházáról származtak, házukat ebben a faluban kezdték el építeni, de átmenetileg Apostagon laktak. Az az apostagi ház, melyben dédszüleim két lánya, Mária (1911) és Jolán (1913) született, még mindig áll a főutca végén.
Dédnagypapám a saját házát Dunaegyházán a Sallai (ma Báthory) utcában építette. Az építkezési munkálatokat egyedül végezte, a legjobb tudása szerint igyekezett beszerezni az építőanyagot a legkedvezőbb áron. Az építőanyagot elsősorban a környező természet szolgáltatta, de a fát Felvidékről szerezte be. A fa szállításában segítségére volt a Duna közelsége. A ház gerendái még mindig jó állapotban vannak - annak ellenére, hogy dédnagypapánk pontosan száz éve építette be azokat a ház faszerkezetébe. A ház falai vertfal-technikával készültek. A „gang” oszlopai fából voltak. Elöl volt a nagyszoba, utána következett a konyha, a konyha után a 
hátsó szoba és a belső kamra. A ház padlója döngölt föld volt. Az agyagot dédnagypapám a faluvégi agyaggödrökből szerezte be. Mindkét szobát kemencék fűtötték. A konyhában volt a kiépített tűzhely, „sparhelt”, ami fűzésre és sütésre szolgált.
„Az agyag elszállításával létrejött a Jamiská, melyet funkcionálisan elkülönítettek. Az agyagot a fal veréséhez az Akcióból vették, a Nagy Jamiskán vályogot készítettek, lovak is fürödtek.” (Kustár in 2008, 4) A család 1913-ban költözött be az új házba. Itt született meg nagypapám, Szabados Mihály az első világháború kitörése előtt, 1914. május 24-én. Dédszüleim legfiatalabb gyermeke volt. Mihály három hónapos újszülöttként egy betegség következtében siketnéma lett. Dédnagypapámnak 1915 februárjában el kellett engednie családját, szódakészítő műhelyét s földjét és katonai szolgálatba lépett. Galíciában esett el 
június 4-én, ugyanabban az évben. Néma emléket állít családunk és más dunaegyházai családok tragédiájának az első világháború áldozatainak emléktáblája az evangélikus templom oldalfalában.
A dédnagymama egyedül maradt három kisgyermekkel, Máriával, Jolánnal és Mihállyal. Egyedül törlesztette a kölcsönt, melyet a dédnagypapával vettek fel a házra. Tavasztól őszig a mezőn dolgozott, burgonyát, kukoricát kapált. A mezőre magával vitte gyermekeit is, akik a fák árnyékában játszottak. Mikor már nagyobbak voltak, ők is dolgoztak. Dédnagymamám télen gazdagabb családoknál dolgozott, különböző házi munkákat végzett, amikért pénzt, ételt és gyermekruhákat kapott. Annak köszönhetően, hogy dédnagymamám gyermekeinek a szlovákon kívül a magyar és német nyelv ismeretét is átadta, két lánya, Mária és Jolán, mint 12-13 éves lányok, Svájcba jutottak, ahol dadákként dolgoztak. Nagypapám, Mihály a Siketnémák Államilag Segélyezett Intézetébe került Kecskemétre. Ott megtanították őt olvasni, írni és beszélni magyarul. Diákotthonban lakott és csak szünetekre utazott haza. Szlovákul csak pár szót tudott mondani. Az intézet elvégzése után susztertanonc 
lett Csabonyban. Miután hazament, cipészműhelyt rendezett be az apai házban. Mellette a mezőn dolgozott és állatokat tartott. Tavasztól őszig a határba járt, csak este tért haza. Télen napközben a műhelyében ült és javítgatta a falubeliek cipőit és csizmáit.
A takarmány, a liszt szállítására és az orvos-látogatáshoz lovas kocsit vagy lovas szánt használt, míg 1942. február 3-án szerencsétlenség nem történt. A nagy hófúvásban át akart menni a vasúti sínen. Mivelhogy nagypapa siketnéma volt és Kese ló a vonat érkezését nem vette észre, tragédia történt. Nagypapa ebben a balesetben elvesztette jobb keze kétharmadát. Ennek a napnak és az elkövetkező hetek eseményeit nagypapánk feljegyezte egy füzetbe. A tragikus esemény megváltoztatta a nagypapa és az egész család életét. Jolán néni lett a család feje, vezette a gazdaságot és gondoskodott öccséről, míg fel nem épült. Nagypapa nem vesztette el az életkedvét, néhány hónap múlva munkába állt és keményebben dolgozott, mint a baleset előtt. 1950-ben házasodott meg.
Nagymamám, Pongor Mária Paksról került Dunaegyházára, szlovákul nem tudott. A nagyszobában lakott a nagymama hajadon lányával, Jolánnal, és a kisszobát kapták a friss házasok, Mihály és Mária. Az idősebb lány, Mária már Svájcban élt, férjhez ment özvegy Walter Hiltebrandhoz. A ház körülötti nagy kert és a gazdasági épületek a közös gazdálkodás részeivé lettek. A nagyszülők öt gyermeket neveltek, Mihályt (1951), Máriát (1954), Ernőt (1956), Jolánt (1958) és Juliannát (1961) szlovák szellemben. Az összes gyermek az ún. kisiskolába kezdett el járni, ahol az alacsonyabb osztályok voltak, később átmentek a nagyiskolába, ahol a felsőbb osztályok helyezkedtek el. A volt kisiskola épülete ma óvoda.
Bár nagymamám 1950-ben, mikor Dunaegyházára került, nem tudott szlovákul, az erős szlovák környezet hatására és azért, mert gyermekei szlovák iskolában tanultak, jól megértette magát szlovákul is. Közben Jolán néni is férjhez ment Törjék Lajoshoz és az ő házába költözött a Fasor utcába. Mikor a férje 1962-ben meghalt, dédnagymama is hozzá költözött. Jolán néninek nem voltak saját gyermekei, ezért testvére, Mihály gyermekeit úgy szerette, mintha a sajátjai lennének. Második édesanyjukká lett és támogatta őket nemzetiségi identitásuk megőrzésében. Ő volt az egyetlen, aki abban az időben még aktívan használta a szlovákot. Az összes gyermek 
hálás volt neki szeretetéért és a szlovák nyelvért.
A nagypapa és Jolán néni 1990-ben haltak meg, a nagymama egy évvel később. Az öt testvér közül egy sem él Dunaegyházán. Ernő belefulladt a Dunába 1968-ban. Mária és Mihály Dunavecsén élnek, édesanyám, Jolán Budapestre ment férjhez, Julianna pedig Szlovákiába, Bacúrba.
„Ma Dunaegyházán 1560-an élnek, 95 ház lakatlan. A falun kívüli új munkalehetőségek és a kommunikációs eszközök, közlekedés fejlődése eltörölték a falu izoláltságát. Felgyorsult a külső befolyások befogadásának folyamata, ezért a távolságok, s a falu jellegzetességei lassan eltűnnek (például a település nemzetiségi jellege).” (Kustár in 1995, 26)
E munka írása során új ismereteket szereztem családomról, édesanyám szülőfalujáról és a Magyarországon élő szlovákokról. Mérhetetlenül büszke vagyok őseimre, akik 300 éven keresztül megőrizték szlovák identitásukat, kultúrájukat, vallásukat és nyelvüket.
Tatai Mihály Tamás
Budapesti Szlovák Iskola
Felhasznált irodalom:
- Andó György: Szlovák néprajzi gyűjtemények Magyarországon. Budapest - Békéscsaba 2009
- Krupa András: Tájházak, gyűjtemények, falumúzeumok a magyarországi szlovák településeken. Békéscsaba 1997
- Rozália Kustár: Tradície ľudového liečenia v slovenskej národnostnej obci Dunaeďháza. In: Kultúra, jazyk a história Slovákov v Maďarsku. Materiály z jubilejnej interdisciplinárnej medzinárodnej vedeckej konferencie z príležitosti 15. výročia založenia Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békéšska Čaba 2006, 368-376
- Rozália Kustár: Premeny jednej obce. Sídelná štruktúra Dunaeďházy. 1995
- Rozália Kustár: Význam používania slovenského jazyka v menšinovom prostredí - Príklad miestnych názvov Dunaeďháze. In: Slovenčina v menšinovom prostredí. Štúdie z II. Medzinárodnej konferencie Výskumného ústavu Slovákov v Maďarsku. Békéscsaba 2008, 410-418
- Ján, Sirácky: Sťahovanie Slovákov na Dolnú zem v 18-19. storočí. Slovenský národopis XI, 193-258
- Tóth-Szőllős Mihály: Dunaegyháza község története. In: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/szlovakok/dunaegyhaza_kozseg_tortenete/index.htm
- Mátyás, Bél: Pest - Pilis -Solt vármegye. In: Bács-Kiskun megyemúltjából, VI. Bács-Kiskun Megyei Levéltár Kiadványai VII. Budapest 1982