„…Magyarországon a nemzeti kisebbségeket szinte teljesen felszámolták, asszimilálták. A nemzeti kisebbségek helyzete az identitásukat tekintve rendkívül kritikus. Az eltűnésük veszélye kézzelfogható.
A szlovákok, a németek kulturális élete ma már csak kulturális emlék, mert ezek a közösségek olyan mértékben beolvadtak a külső nyomás hatására,
hogy eltűnőben van ez az érték.”
(Kaltenbach Jenő, FigyelőNet, 2007. június 12.)
A nemzeti kisebbségeket illetően már régen arról kellett volna beszélni, amiről nem lehet. Nem lehet, mert nincsenek erre fórumok, nincsenek kommunikációs kapcsolatok, csatornák, viszont van cenzúra, agresszió, hazugság, önkény és hasonlók. Arról kellett volna beszélni, hogy ami ezen a területen történik, az civilizálatlansági, kulturálatlansági, emberi, emberi jogi ügy. Nemcsak az illetékes többségi elit magatartásáról, döntéseiről van szó, hanem ennek következményeként a kisebbségi közegben lezajlott, lezajló folyamatokról is.
Ez a játszma a realitás, a reális folyamatok és a propaganda, a hamis frázisok ellentétén alapszik. Mi pedig részesei voltunk, vagyunk ennek a játszmának. Hittünk a propagandának, mert az szépet, jót ígért. Így történt például azzal a bizonyos monoetnikus koncepcióval is, melyet a kisebbségi ombudsman is említett. Hallottunk róla, mégis becsapva éreztük magunkat, amikor céltudatosan, következetesen megvalósult.
Senkinek sem kell eljátszania, hogy nem tudja, nem érti, mi történik, miért van vége a nemzeti kisebbségeknek. Főleg azoknak nem, akik irányítói, közreműködői, külső drukkerei voltak ennek a folyamatnak. A koncentrált törvénysértések, leszámolások talán minden közösséget tönkretettek volna. A régen agonizáló nemzeti kisebbségeknek igazán nem sok kellett. Persze szükség esetén hazudunk, csalunk. Annak a statisztikának hiszünk, amit magunk hamisítunk. Teljesítjük az elvárásokat, de az nem a valóság. A legnagyobb nemzetiségi vezetők, uralkodók pedig büszkék. Büszkék totális hatalmukra, a megszerzett anyagiakra, de az ő családtagjaik, gyerekeik, unokáik, volt tanítványaik szintén messzire elkerülik az úgynevezett kisebbségi közeget.
Nemzetiségi közösségi identitás az adott körülmények között nem létezik, nem létezhet. A szakirodalomban bőven találhatóak meghatározások az identitásra vonatkozóan. Olyan egyéni, közösségi, társadalmi, szociálpszichológiai alapfeltételekről van szó, melyeknek hiányában szó sem lehet arról a bizonyos „mi tudatról”, közösségi identitásról. Az alapvető kritériumok ugyanúgy érvényesek a nemzetiségi közegre is.
Ebben a hamis, illegitim, nem autentikus közegben a nemzetiségi származású emberek viselkedése, érzelmei és a tudományos megállapítások egymást igazolják. Egyebek mellett van közöny, elhatárolódás, érdektelenség, félelem, cinizmus, agresszivitás, gyűlölködés és hasonlók. Az, hogy valakik esetleg a kisebbségi terület fizetett alkalmazottjai, nem feltétlenül jelenti azt, hogy „szeretik” is, ami történik. Ők szintén elhatárolódnak, elzárkóznak, amin nem kell csodálkozni.
Ez a mostani abszurd folyamat hivatalosan 1993-ban kezdődött, amikor az Országgyűlés elfogadta a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó alkotmányellenes törvényeket. - Igaz, minden norma és törvény ignorálását nem lehet a kisebbségi törvény hibáival, hiányosságaival megmagyarázni. - Akkor, és még néhány évig úgy hittük, arról szólt az óriási propaganda, hogy az egész világ a magyarországi kisebbségi modellt csodálja, meg jogállamiságról is szó volt.
Valójában kezdettől fogva egész más történt. Fokozatosan kiderült, hogy kelepcéről, blöffről van szó. Törvénytelen és törvénytelenül működő, működtetett virtuális nemzetiségi gettók, rezervátumok jöttek létre, melyek sokban hasonlítanak a régi korokra, de vannak különbségek is. A kisebbségi területre is igaz, hogy ilyet ország még nem csinált.
Természetesen a lényeges dolgok nem véletlenül történtek. Nem véletlen például az sem, hogy olyan törvényi szöveg lett elfogadva, hogy bárki lehet kisebbségi önkormányzati képviselő, és bárki szavazhat a kisebbségi választásokon. Ezzel a megoldással lehetett támogatni, hogy bekerüljenek a testületekbe a megbízható emberek, komisszárok, szélhámosok, kalandorok, akik a saját hasznukra elvégzik a feladatot, közreműködnek a teljes leépítésben. Mivel ez az egész nem volt a gyakorlatban kipróbálva, ezért nem minden sikerült úgy, ahogyan azt zárt ajtók mögött eltervezték.
Az első csoportba azok a kisebbségi önkormányzatok és civil szervezetek tartoznak, melyeknek semmilyen magyarországi történelmi kisebbséghez nincs közük. Éltek, élnek, visszaélnek a joggal, mégpedig a gazdasági előnyök miatt. Mondjuk ez bűncselekmény, mert a törvényben egyértelműen le van írva, mit jelent a jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének bűncselekménye. Ez csak azért történhet meg, mert a közpénzek kezelői lehetővé teszik. Az ő felelősségüket senki nem veti föl.
A másik csoportba azok a testületek, szervezetek tartoznak, melyeknek a képviselői nagyrészt nemzetiségi származású emberekből állnak. Természetesen a származás a tényen kívül semmi egyebet nem jelent. A meghatározó cél a hatalmi pozíció és az anyagi érdek. Ezt nyíltan nem nagyon lehetett kimondani, csak megvalósítani. Minél rátermettebb, agresszívebb volt a domináns uralkodói csoport, annál sikeresebben valósította meg saját céljait, annál több kárt okozott saját közegében. A legjobbak kitüntetéseket is kaptak.
Ebbe a „mindent bele” közegbe bekerült több-kevesebb olyan ember is, aki az elvaduló viszonyokkal inkább nem értett egyet, de ezek a kisebbséghez tartoztak. Azért is, mert ciklusról ciklusra egyre több önkormányzat alakult. Leggyakrabban a meghatározó motivációs tényező az évi 6-700 ezer forintos bármire felhasználható állami támogatás volt, főleg ha egyáltalán nincs kit, mit önkormányozni. Ezt a növekedési folyamatot a nemzetiségi vezetők is támogatták, több okból. Egyrészt, mert kifelé prezentálni lehetett a nemzetiség töretlen növekedését, virágzását, nagyobb állami támogatást lehetett igényelni. Másrészt ez a tömegesítés nagyon jól szolgálta a vezetők egyéni hatalmi, anyagi érdekeit.
A „kulturális autonómia” képviselőinek, vezetőinek jelentős részével nemcsak az a baj, hogy az anyanyelvi kommunikációhoz tolmácsra van szükségük, bár ez is a magyarországi kisebbségi abszurdhoz tartozik, hanem az is, hogy minden felelősségtől elzárkóznak, a demokratikus szabályokat nem ismerik, jogállami követelményekről, törvényekről pedig soha nem hallottak. Ilyen „jogi izékkel” nem foglalkoznak, nem ezért tartják őket. Szerény jutalomért cserébe mindent megszavaznak, amit a kedves vezetők kérnek tőlük. Arra mindenki nagyon vigyáz, hogy ezek az emberek, egyes vezetők szerint káposztafejek, semmi olyan információhoz ne jussanak, ami esetleg elbizonytalanítaná őket. Az ilyen közpénzen felvásárolt, közpénzen etetett-itatott, „felhasználási célú” emberek minden szempontból alkalmatlanok képviselőnek, döntéshozónak. Ezzel mindenki tisztában van.
Szóval egyre csak virágoztunk, legalábbis így lett „lekommunikálva” a külvilág felé. Néhányan vették a bátorságot, és egymástól függetlenül elmondták, leírták a lényeget illetően ugyanazt, hogy ez így nincs rendjén, hogy törvénysértések történnek, hogy a közpénz lenyúlásáról van szó. Erről papír van. Ezeket az értékeléseket a szélesebb nyilvánosság nem ismerhette meg. A többségi és kisebbségi hatalom meghatározó képviselői pedig mindentől elhatárolódtak, a problémákat elutasították, az évek során egyre agresszívebben. Ebben a fullasztó, lidércnyomásos közegben tehát nemcsak arról van szó, hogy az embereknek nem lehet véleményük, hanem arról is, hogy nem lehet hivatkozni semmilyen törvényre, tényre. Itt elutasítanak minden normát, nemcsak a kisebbségi törvény alapelveit, az esélyegyenlőségi törvényt, hanem az Alkotmányt, az alkotmánybírósági határozatokat, a Polgári Törvénykönyv, meg minden létező törvény paragrafusait, követelményeit is. Ebben a törvényen kívüli közegben azokkal számolnak le, azokat nevezik forradalmároknak, ellenforradalmároknak, felbujtóknak, árulóknak, meg egyebeknek, akik azt merészelik mondani, hogy a törvényeket be kellene tartani.
Legrosszabb álmainkban sem hittük volna, hogy a mi életünkben is megismétlődnek azok a folyamatok, melyekhez hasonlókat szüleink generációja élhetett meg 50 - 70 évvel ezelőtt. Tehát az átmeneti, kaotikus évek után megvalósult egy retrográd folyamat, visszatérés a cinikus, feudális diktatúra állapotába, bár ez a mostani perverz variáns eddig nem létezett.
Nálunk, a szlovák nemzetiségnél, 15-20 évvel ezelőtt sok kritika érte a „táncoló-daloló” nemzetiség kliséjét. Az utóbbi években ez a szerep annyiban módosult, bővült, hogy egyre inkább lettünk sütő, főző, haluskázó, kolbászoló, pálinkázó, bőgatyás kaszáló stb. nemzetiség. Szintén kulturális autonómiailag. Meg folyamatosan valamit ünneplő. Mostanság ez is a kijelölt pályákhoz tartozik. Lehetséges, hogy egyik nemzetiség sem ünnepel annyit, mint mi. Azt mindenki tudja, hogy a hamisságtól, hamis pátosztól csöpögő ünnepségek, rendezvények milyen rezsimek jellemzői. Nem érdemes az embereket hibáztatni, amiért nem pozitív a viszonyulásuk, azaz nem látogatják a rendezvényeket. A normális emberek nemcsak intellektuálisan, emocionálisan nem bírnak ezzel azonosulni, hanem undorodnak is. A mazochizmusnak is vannak határai.
Nyilvánvaló, hogy a legalsó kasztba sorolt, elmaradott, „buta tót” paraszt örök „szociokulturális” szerepe undorító, anakronisztikus, szó sem lehet azonosulásról. Erre már soha nem lehet embereket idomítani. A primitivizmus, elmaradottság erőltetett kultiválásának pedig semmi köze a kultúrához, hagyományhoz. Inkább jellemzi a döntési pozícióban lévő emberek vulgáris, cinikus, korlátolt gondolkodását, ami szintén független a származástól. Utoljára a szlovákoknál leginkább a felvilágosult evangélikus hagyomány, értékrend létezett, de az már nagyon régen nincs, egyébként pedig elveiben ellentéte volt ennek a sötétségnek, hamisságnak.
Az is igaz, hogy a mostani „nemzetiségi” tevékenységek jelentős részéhez már nem kell se nemzetiség, se nyelvismeret, hiszen enni, inni, bulizni, külföldre utazni bárki tud, főleg közpénzen. A fiatal generáció erről az egészről hallani sem akar, nemhogy részt venni benne. Ők már soha senkinek nem lesznek a hacukákba beöltöztetett udvari bohócai, őket már senki nem fogja birkanyájként terelni, felhasználni, „csicskáztatni”. Erre nem vállalkoznak, sem pénzért, sem a nemzetiségi uralkodók kedvéért, sem a külföldi vendégek szórakoztatása kedvéért. Ennek a szerepnek örökre vége. Egyébként a saját gyerekeink, unokáink is ilyenek, természetesen. A középkorúak viszolyognak, leszámoltak egymással. Egyesek kápóként, felügyelőként, cenzorként uralkodnak, ha egyáltalán van ki fölött. Ha nincs, és leginkább nincs, akkor a semmit uralják a lehető legtöbb pénzért. A legidősebbek konstatálták, hogy itt mindig ez volt, mindig kihasználtak, felhasználtak, becsaptak. Igaz, pár öreg káder még száz éves korában is a kisebbségi bizniszből fog pénzt húzni. Ezeknek az önző, intoleráns embereknek a totálisan elavult döntései szintén szerepet játszanak a nemzetiség megszűnésében. A feudális, despotikus uralkodói attitűd nemcsak visszataszító, hanem törvénytelen is, ami alkotmányos jogállamban nem lenne lehetséges. Ez is hozzátartozik a „szent nemzetiségi család” torz képéhez. Szent nemzetiségek, szent nemzetek ugyanis nem léteznek.
Mivel a rendszer azonos elvek alapján működik, a többi nemzetiségnél is hasonló a helyzet. Ez a folyamat ott a legnyilvánvalóbb, ahol még 15-20 évvel ezelőtt voltak legalább minimális életjelek. Ebben az orwelli közegben a régi időkhöz képest különbség, hogy a hatalomban lévők soha ilyen nagy mennyiségű pénzen nem osztoztak. Nem csoda, hogy elképesztő agresszivitással, elzárkózással, törvénytelen eszközökkel védik a kiváltságaikat. A havi 600 ezer forintos fizetések és egyéb juttatások szemléltetik ezt. Az ilyen adatok, meg az egyéb pénzügyi machinációk, segíthetnének megérteni, hogy hová tűnnek el a kisebbségi biznisz százmilliói, milliárdjai. Az is a régi időket meg Orwellt idézi, hogy érkeznek vendégek, aztán itt esznek-isznak, ünnepeltetik magukat, utána nagyon el vannak ragadtatva. Egyesek még most sem értik, miért kerüljük a társaságukat. Igaz, akadnak olyanok is, akik szörnyülködnek, de ők hallgatnak.
Muszáj volt belátni, hogy már megint át lett írva a „Hétparancsolat”, már megint csak egy van. A kisebbségi bizniszből részesülnek a különféle képviselők, bizottsági tagok, kurátorok, hivatalnokok és egyebek. Meg a szakemberek, szakértők, merthogy ilyenek is vannak, meg intézmények. Vannak például jogászok, hivatásos kisebbségi jogvédők, de ők a jogtól, a nemzeti kisebbségek jogi problémáitól teljesen elhatárolódnak. Azt hiszem az egyetlen tisztességes jogi elemzést dr. Korhecz Tamás végezte, mégpedig a kisebbségi választási modellek témájában, de ő a Vajdaságban él. Az ő megállapításai szintén nem kaptak szélesebb nyilvánosságot, visszhang nélkül maradtak. Mondjuk ez nem csoda, hiszen az elemzés összegzésében megállapította, hogy a magyar választási modell alkalmatlan a kisebbségi akarat demokratikus képviseletére. A szakmai, emberi tisztesség nem származási, és nem is uniós kérdés.
Vannak hazai tudósok, kisebbségkutatók is, de ők nem foglalkoznak a magyarországi nemzeti kisebbségek problematikájával. Vannak még nemzetiségi referensek, hivatalnokok, egyesek valóban úgy viselkednek, mintha a múlt legsötétebb korszakaiból tértek volna vissza. Egyetlen tudásuk, képességük az arrogancia, a cinizmus. Úgy látszik, hogy nemzetiségi területen ez a stabil és örök hivatali karrier garanciája. A tapasztalat a mi területünkön ezt bizonyítja. A „problémások”, akiknek volt legalább egy - két tisztességes mondata, eltűntek, a magyarok is. Nem normális az sem, hogy ezen a nagyon szűk területen túl sok a vezetői, döntéshozói pozícióban lévő rokon, meg egy-két haver. Külső kontroll, fék pedig nincs.
Van még a nemzetiségi és a magyar média, amelyik jellemzően gondoskodik róla, hogy hiteles információk, alapvető tények ebből a bezárt világból ne kerülhessenek ki, ne legyen tájékozott se a kisebbségi, se a többségi közvélemény. A média ezzel az attitűddel nem informál, hanem dezinformál, becsapja az embereket, gerjeszti a különféle konfliktusokat. Nagyon sajnálatos, hogy a kisebbségi területet illetően csak elvétve akad példa a tisztességes tájékoztatásra, tisztességes újságírói, szerkesztőségi hozzáállásra. A televíziók közt elvétve sem. Arra nincs példa, hogy az alapvető kérdésekre, problémákra a médián keresztül választ, magyarázatot lehessen kérni az illetékesektől.
Lehetne még más területet is említeni, bogozni, de azt hiszem a lényeg az, hogy az eltelt 14 évben a nemzeti kisebbségek területén semmilyen hiteles, komplex, tárgyilagos vizsgálat, elemzés nem készült, sem jogi, sem pénzügyi, sem szociológiai, sem kulturális, nyelvi, sem semmilyen szempontból. Nem készült, mert a parlament illetékes bizottsága, a kormányok illetékes intézményei sem igényelték.
Azt is régen tisztázni kellett volna, hogy ebben a mi „kulturális autonómiának” nevezett közegünkben értelmiségre, szakemberekre végképp nincs szükség, ami szintén nem újdonság. Egyébként kipróbált, állandóan használt recept, hogy a legigénytelenebb, legtájékozatlanabb embereket felhasználva célszerű leszámolni a nem kívánatos elemekkel. Törvényszerűen történt így, mivel a vezetők hatalmi pozícióikat így bebetonozták, kizárólagossá tették, a politikai vezetés pedig kizárólag a nemzetiségi vezetők kívánságait, hatalmi, anyagi érdekeit preferálja. Ez a borzalom lett a „kulturális autonómia” eredménye. Az lett volna a minimum, hogy erről tájékoztatás történik, hogy mindenki ennek tudatában legyen, számoljon ezzel. Itt is alapvető alkotmányos jogsértésekről van szó, meg a Polgári Törvénykönyv paragrafusainak megsértéséről is, hiszen az embereknek - származástól függetlenül - joguk van, lenne a hiteles információkhoz. Vannak szakmák, szakterületek, amelyek feleslegessé váltak, vagy feleslegessé tették őket, de azoknál előfordul, hogy bizonyos segítséget kapnak. Igaz, nekik létezik, működik a jogi képviseletük. A nemzetiségi területnek nincs képviselete.
Sokféle alapvető változás következett be az évek során. A mi térségünk, a Dél - Alföld, ezen belül Békés megye, az Európai unió gazdaságilag legelmaradottabb térségei közé tartozik, ami az itt élő embereket érinti. A szlovák nemzetségi területre pedig természetesen negatív hatással volt a tudatos, teljes leépülést célzó, eredményező kisebbségi gyakorlat is, amit adatok, tények igazolnak. Egyebek mellett alapvető változást jelent az is, hogy rendkívüli mértében csökken a szlovák nyelvet tanuló gyerekek száma. Az iskolák bezárását, illetve a szlovák nyelv oktatása iránti igény rohamos csökkenését, megszűnését szintén tényként kellett volna kezelni, mégpedig súlyos tényként és evidens következményként. Az utóbbi 10-15 évben például itt a megyében a szlovák nyelv oktatása a nyelvoktató iskolák legalább 60-70 százalékában szűnt meg, helyenként az iskolával együtt. Ez a folyamat dinamikusan folytatódik. A katasztrofális tényekről, mint mindig, most is hallgatni kell, de attól azok még léteznek, sőt, mintha csak azok léteznének. A valóságnak és a hamisságból épített légvárnak nincs köze egymáshoz.
Nemzetiségi szempontból ezek a valóságos problémák. Az elherdált milliárdok töredéke elég lett volna a kialakult súlyos helyzet rendezésére. Ehhez kellett volna egy kevés tisztesség, de az itt nem létezik. A sok hazudozás, szélhámosság, manipuláció helyett legalább arra a néhány lényeges mondatra kellett volna odafigyelni, azokat kellett volna megérteni, melyeket Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman mondott. Például a Fundamentum 2000. évi 2. számában: „Sajnos az egészben a kimondhatatlanságok okozzák a legnagyobb bajt. Nagy őszintétlenség jellemző. Ami történik, az nagymértékben színjáték, amiben nem csak a többségi elit játssza a maga jól betanult szerepét. A kisebbségi oldal egyes képviselői ugyanúgy részesei ennek a játéknak, amely nem az igazságról, nem az életről, hanem a személyes érdekekről szól.” Ezzel a megállapítással mindenki egyetért, mindenki így tartja normálisnak. Kizárólag hatalomról és anyagi érdekekről van szó, ezt senki nem cáfolta, nem tett ellene semmit. Meg azt is mondta az ombudsman, hogy: „…azt nem vállaltam, és nem is fogom vállalni, hogy kizárólag jogi elvek alapján szembe menjek az összes általam képviselt csoporttal.” Egy normális országban, jogállamban azt talán nem fogadnák el, hogy az országgyűlési jogi biztos olyan csoportokat, érdekcsoportokat képvisel, kell képviselnie, amelyek elutasítják a jogot, a jogi álláspontot. Nálunk ez a normális, ez az elvárás, ez szintén része a tökéletes magyarországi kisebbségi abszurdnak.
Hogyan kell nevezni azokat, akik elutasítják a jogot, a jogi álláspontot? Bűnözőknek, gengsztereknek, szélhámosoknak? Sajnos nálunk csak nekik vannak jogaik, az ő érdekeiknek van képviselete. Azért nem reagált senki, semmikor, semmire. Most, 2007-ben sem, amikor az ombudsman a FigyelőNeten megjelent interjúban a kisebbségi törvény módosítása és a választások kapcsán kijelentette, hogy „…a 2005-ös módosítás a korábbi tarthatatlan helyzeten semmit nem változtatott, éppen ellenkezőleg. Ez az államilag igazolt csalás állapota.” Igen, ezt mindenki tudta, tudja, hogy a törvény garantálta a tökéletes csalás lehetőségét, de ez nem probléma, mert pontosan ezzel a céllal készült. Nem véletlen, hogy a magyar és a kisebbségi médiában szinte semmi nem jelent meg erről. Most sem óhajt senki, semmiről tájékoztatni, magyarázatot kérni, adni.
Ami 2005-ben meg azóta történt, annak már végképp nincs köze sem az itteni nemzetiségi ügyhöz, sem a határon túli magyarokhoz. Ami itt történik, az csak kárára lehetne a határon túli magyaroknak is. Ezt határon belül és kívül mindenki tudja, akinek tudnia kell A törvényi szigorú és örök titok lényege az, hogyan lehet lepapírozni, törvénynek nevezett irománnyal biztosítani, hogy az eddigi zsákmányhoz ezután is hozzá lehessen férni mindenkinek, aki számít. Erről, kizárólag erről van szó. Nem lehet róla beszélni, de mindenki pontosan tudta, tudja, hogy ezt az egészet rég nem kellene csinálni, ki sem kellett volna találni.
A mostani „választásokon” megint úgy volt, hogy bármi megtörténhetett. Bárkiből lehetett képviselőt kreálni. Arra is volt lehetőség, hogy akár az összes kisebbségi önkormányzatot létre lehessen hozni egyetlen kisebbségi szavazó nélkül is. A törvény módosítása után volt nagy felháborodás. Mindenkinek volt legalább egy rossz szava. Azoknak is, akik már akkor tudták, hogy képviselők lesznek. Állítólag ezt megint senki nem akarta, senkinek nincs köze hozzá. Ahogy 1993-ban, úgy most is folyik a tömény hazudozás, de még annál is jobban.
Nemzetiségi részről nem volt lehetőség véleményt sem mondani, nemhogy elutasítani ezt a szélhámosságot. Az országos önkormányzatok, országos elnökök nem fogadhatták el a törvénymódosítást, hiszen 2004. május 1.-től érvényben van a módosított Alkotmány, melyből kimaradt az a paragrafus, mely alapján a kisebbségi önkormányzatok három cikluson át meg lettek választva. Ez azt jelenti, hogy sok év után mégis alkotmányellenesnek bizonyult a selejtes paragrafus meg az önkormányzati rendszer. Mégis mindenki úgy tett, mintha semmi nem történt volna. „Nem vette észre” senki, akinek ez lett volna a dolga. Az Országgyűlés és a kormány illetékesei számára ez nem jelent problémát.
Szó szerint úgy igaz, hogy a korábbi tarthatatlan helyzethez képest semmi nem változott, épp ellenkezőleg. Jobb helyeken most nem hibáztak. Nem kellett se jelölt, se program, se névjegyzék, se választás. Érdekek alapján megállapodások születtek az öt képviselőről, a többi csak színjáték volt. Épp ezért a tájékozottabb nemzetiségi származású emberek ebben nem vettek részt. Nem feltétlenül nagy nemzetiségi tudattól vezérelve, hanem egyszerűen azért, mert nyilvánvaló csaláshoz nem adták a nevüket. Persze azért helyenként beszállították a cédulákat a polgármesteri hivatalokba a sosem látott nemzetiségiek adataival is. Volt, aki annyit tudott, hogy valami nemzetiségi izéről van szó, volt, aki annyit sem. A polgármesteri hivatalok ezzel az egésszel nem tudtak mit kezdeni, sem jogi, sem nemzetiségi szempontból. Épp ezért lett így kitalálva, hogy semmilyen kontrollra ne legyen lehetőség. Aztán a „választásokon” öt jelöltből öt képviselőt lehetett választani. Soha senki nem tudhatja meg kik voltak a választók, egyébként teljesen mindegy, hiszen választás sem volt.
Ezt csak nálunk lehetett megcsinálni. Az úgynevezett szakértők, előkészítők tisztában vannak vele, mit műveltek, de nem vállalják a felelősséget. Lehet tudni, hogy más országokban milyen megoldások léteznek. Például azt, hogy Finnországban a lappok milyen határozottan intézték el, hogy ne legyen kisebbségi biznisz. Ilyen alapvető dolgokról a nagyon kisebbségi tudományos, nagyon szakértő, nagyon illetékes emberek mélyen hallgatnak, ahogyan a média is.
Tény, hogy nem volt kötelezően elrendelve a csalás, nem mindenhol mentek elég flottul a dolgok. Megint voltak bonyodalmak, nem várt kellemetlenségek. Aztán csak elérkeztek a megyei meg az országos választások, ott pedig voltak botrányok. Voltak megismételt választások, bejelentések, feljelentések, egyebek. Botrányok pedig azért voltak, vannak, mert ez maga a botrány, a totális törvénytelenség Bandák csaptak össze a zsákmányért, meg olyanok is, akiknek elvei vannak, de ők nem számítanak. Ők is tudták, tudhatták mi fog történni, mibe lépnek. Érvényes az ókori bölcsesség, miszerint „Mihelyt a jog és a jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és bűnök sokasága”. Ó, igen.
Az Országos Szlovák Önkormányzat választását is meg kellett ismételni. Kettészakadt a testület, elszabadultak az indulatok. Ezen csak az lepődhetett meg, akinek fogalma sincs a valóságról, vagy nem nézte ki a „tótokból”, hogy lehetnek indulataik, hogy nem mind zombi. Természetes, hogy a „mintafarmon”, minden drasztikus intézkedés ellenére, ez megtörtént. Pszichológiai törvényszerűség, hogy kiélezett szituációkban az elfojtások, a különféle indulatok felszínre törnek. De ez valóban csak a felszín, a lényeg, a valódi probléma nem ez. A probléma maga az egész minősíthetetlen, gátlástalan rendszer az összes negatív következményével együtt.
A kulcsmondatot szintén a kisebbségi ombudsman mondta ki: „Ez a rendszer a legminimálisabb alkotmányos jogállami követelményeknek sem felel meg.” Ez a valóság, erről nem lehet beszélni, minden egyéb csak tarandálás, halandzsa, lári-fári. Természetesen azért nem reagált senki, akinek kellett volna, mert a közjogi méltóságok, a politikai pártok, az országgyűlési képviselők, a kormány illetékesei, a közélet szereplői is egyetértenek azzal, hogy „ezeknek”, a nemzetiségieknek, a jogállam keretein kívül a helyük. Ebben teljes a nemzeti konszenzus. Ha nem így lenne, akkor nem így lenne.
Az egyébként gyakran hisztérikusan reagáló nemzetiségi vezetők pedig - szokásuk szerint - mélyen hallgatnak, gyáván lapítanak. Nem cáfolták az ombudsman megállapításait, megint úgy tesznek, mintha nem tudnának róla. Ebben az ügyben nem kérik senkinek a segítségét, mert kicsit sem érdekük a helyzet tisztázása. Mivel az állam egyes képviselői útján határozottan, agresszíven lép föl, így aztán az lett volna a legkevesebb, hogy mi is elmondhassuk, hogy ami 1993 óta történik, az nemcsak a választási csalás bűncselekményének törvénybe foglalt biztosítása, hanem morális, egzisztenciális, és sok milliárdot kitevő gazdasági károkozás is, melyet az állam a nemzetiségiekre hivatkozva, de elsősorban a nemzetiségiek rovására követ el. Jogi nyelven valahogy úgy mondják, hogy mindez a jó erkölcsbe meg a tételes törvényekbe ütközik. Ez tehát nem nemzetiségi belügy, mert minden alapvető döntést kizárólag az Országgyűlés, a kormányok meg az alsóbb szintek hoznak. Mondjuk, ha lettek volna nemzetiségi alapon verekedések, akkor két-három napig benne lettünk volna a tévében. Esetleg a hagyományok újjáélesztése jegyében defenesztrációt kellett volna rendezni, az is elég szórakoztató lett volna. Ráadásul megfelelt volna a középkori viszonyoknak.
Az uniós testületek, intézmények, bizottságok emberi jogi, kisebbségi gyakorlatát illetően nincs illúziónk. Európában, az unióban csak egyetlen dolgot nem szabad, nyíltan gyűlölködni, azt nem szeretik. Minden egyéb megengedett. Sorozatosan lehet törvénytelen, alkotmányellenes intézkedéseket, törvényeket hozni. Ennek van támogatottsága. Régen is hoztak olyan törvényeket, amelyek faji, származási alapon hátrányosan érintették, törvényen kívülivé tették az embereket, így aztán ezt az európai hagyományok ápolásaként is fel lehet fogni. Gondolom, hogy így van, ezért nem reagálnak, nem érdeklődnek, nem nyilatkoznak Magyarország uniós képviselői sem, ahogyan mások sem, például az illetékes biztosok. Biztosan azért nem érdekli őket, amit magyarországi kollégájuk nyilatkozik. Az európai emberi jogi deklarációk, dokumentumok sokasága egészen másról szól, de az elvek, a deklarációk nem számítanak.
Igaz, az unió messze van, főleg, ha nincs aki a megoldás érdekében fölvetné ezt a problémát. Magyarországon az illetékes elit, meg a határon túli magyarokat állítólag annyira szeretők, talán akkor lennének elégedettek, ha más országok azzal állnának elő, hogy az itteni leglényegesebb törvénytelen elemeket átveszik, és saját közegükhöz igazítva következetesen alkalmazzák. Orwellnél maradva, valamelyik Mr. Pilkington pohárköszöntőjében elmondaná: „Ha önöknek meg kellett birkózniuk a maguk alsóbbrendű állataival, hát nekünk is megvannak a magunk alsóbb néposztályai”. Erre a szellemességre az egész asztaltársaság harsány röhögésben törne ki, aztán újratöltenék a poharakat, kitörne az általános éljenzés. Az igazság az, hogy semelyik ország nem vette át a magyarországi kisebbségi modellt, a szomszédos országok sem. Arról sem hallottunk soha, hogy a határon túli magyarok ilyet szeretnének, mert egyáltalán nem szeretnének.
Máshol másképp van. Magyarországon elvétve történik arról tájékoztatás. Például, hogy Szlovákiában egy nemzetiségi származású embert ért atrocitás igazságának kiderítése érdekében a szlovák újságírók kötetnyi cikket írtak, kamerákkal, mikrofonokkal eredtek az illetékesek nyomába. Értelmiségiek, emberi jogi szervezetek petícióval, aláírásokkal, feljelentésekkel követelik a probléma jogszerű tisztázását, tisztességes ügyvédek vállalják a jogi képviseletet. Nálunk az ilyesmi jelenleg teljesen elképzelhetetlennek látszik, ami már rég nem kizárólag nemzetiségi ügy. Épp ezért a tisztességes elitnek, közéleti embereknek, értelmiségieknek, újságíróknak, jogászoknak nálunk is másként, felelősebben kellene megnyilvánulniuk. Kellene, hogy legyen energiájuk, bátorságuk. Nálunk most is az agresszió, a megfélemlítés, a törvénytelenség, a leszámolás a menő, de már tényleg nincs kivel leszámolni. Ha ez az őrület nem nálunk, nem velünk történt volna, akkor röhejes is lehetne, de így csak döbbenten nézzük ezt az eszement vircsaftot, nem találjuk, nem mondjuk ki a megfelelő szavakat. Lehet, hogy valóban paradigmaváltásra lenne szükség. Most azt ismételgetjük, hogy „ezeknek teljesen elment az esze”, vagy már azt sem.
Végre véget kellene vetni ennek a rémálomnak. Normálisabb emberek módjára beszélni és főleg megoldani, rendezni azt a nagyon keveset, ami még rendezhető. Többségi és kisebbségi részről is más, sokkal normálisabb hozzáállásra lenne szükség. A többségi és kisebbségi hatalom illetékes képviselői viszont „beásták” magukat, semmiről nem akarnak hallani, főleg nem ennek a helyzetnek a tényszerű, jogszerű tisztázásáról. Amíg így van, addig a kisebbségi terület a jogállamon kívül marad, addig a mi országunk nem felel meg a jogállam kritériumainak. A kisebbségi hatalom képviselőinek viselkedése teljesen érthető, de semmilyen ésszerű magyarázatát nem ismerjük annak, hogy a többségi hatalom miért ragaszkodik ilyen megszállottan, mániákusan egy zsákutcás, törvénytelen, diszfunkcionális, rendszerhez.
Albertiné Kozsuch Ilona
.
.
.
.
.
.
.
.
...................................................................................................................................................................................
