Pilisi történet (1944-1945) - Menetelés a halálba

Franyó Rudolf: Sorsok a Pilisben (1944-1945) ● Egy nap Szentlászlón ● Bevonulás előtti búcsúzkodás ● A leszerelt obsitos ● Hazatérés ● Menekültek Szentlászlón ● Hadiesemények 1944. év végén, kitörés a Két-bükkfa nyeregnél ● A kopanyicai kaland ● Újra otthon ● Menetelés a halálba

Franyó Rudolf

Egy nap Szentlászlón

A gyerekekre, a kilenc és hat éves leányokra és a négy éves fiúra a szentkereszti harcok miatt a nagymama vigyáz, aki az erdőn át gyalogolt. A családfő és felesége erdőben rőzsét gyűjt, mint sokan mások a faluból. Mikor összegyűlik egy lovas kocsira való, a lovat befogják, megrakodnak. A faluból a hegytetőn keresztül lehet kijutni Szentendre irányába, ahonnét már lejtős az út a városba.

Ezért a hegytetőig előbb az egyik család szekerét húzzák fel a másiktól kölcsön vett ló segítségével, majd fent kifogják mindkét lovat és a másik szekér felhúzása után már egy lovas szekérként bandukolnak lefelé a lejtőn Izbég-Szentendre irányába.

Szerencsés esetben el tudják adni a rőzséket, ami körülbelül hat-nyolc darab öt-nyolc centiméter vastag és egy méter hosszú, indával összekötött száraz gallyakból áll. Sajnos azonban az egész rakományt, a mintegy százhúsz- száznegyven darab rőzsét ritkán sikerül Szentendrén eladni. Ilyenkor a maradékkal Budakalász felé, de sokszor Békásmegyerig is elmennek, gyakran egészen a Margit-hídig. Ma még sötétedés előtt sikerült befejezni az egy kocsira való gallyak gyűjtését és azoknak összekötegelését. Világosban elindulnak hazafelé.

Alig látták el az állatokat, hozzá fogtak vacsorázni az új krumpliból főzött paprikáshoz, amikor megérkezik a községi kisbíró.

- Dobri vecser! - köszön szlovákul, hiszen így beszélt a faluban mindenki, sőt a szomszédos falubeliek is, akik szintén szlovákok voltak.

- Baj van, Stefan!

- Tudtam én azt, mikor megláttam magát, Ciprián bácsi. Meghozta a „sas behívót”?

- Bizony azt. Huszonnégy órán belül jelentkezned kell Pesten!

- De hát leszolgáltam a „standbeli” katonaidőmet harminckettőtől-harmincnégyig. Tizenegy éve annak, hogy leszereltem, az utóbbi néhány évben ez már a hatodik behívóparancsom. Mint tartalékos részt vettem Felvidék visszacsatolásában is. Ciprián bácsi, igyunk egy bögre bort!

- Aztán hozott-e másoknak is behívót?

- Nincs kinek, hiszen a szerszámgyárakat, és a bányát hadiüzemmé nyilvánították, az ott dolgozókból csak a standbeliek vonultak be, a tartalékosok mentesültek a katonaság alól. A módosabb gazdákat békén hagyják.

- A nyilas párt tagjai dőzsölnek, jól élnek a zsidóboltok fosztogatásaiból.

- Géza bátyád főnök Szálasinál!

- Tudom, nem szeret dolgozni, inkább helyezkedik.

- Aztán hallottad-e, hogy Józsi bátyád is beállt közéjük?

- Az nem lehet, hiszen a nyár végén, mikor jött Szálasi az erdőn keresztül a rengeteg zászlóvivővel, az ottani nagy kaput ő lakatolta be az erdész úr utasítására.

- Emlékszem, volt is belőle balhé, mert csupán a forgókapun át tudtak kijönni egyesével az erdőből.

- Tán maga is közibük akart állni, elment az esze vénségére?

- Jaj, Isten őrizz ezektől, Rudolf!

- Ott volt a fenyőfák alatt a falu apraja-nagyja. Énekeltek, verseket szavaltak, Szálasi beszédet tartott, buzdított a kitartásra, a győzelemre.

- Én úgy hallottam Ciprián bácsi, volt az még börtönben is.

- Az igaz. Horthy csukatta le, de nemsokára kiszabadult.

- Gondolja, ez különb lesz, mint Horthy volt?

- Ej, én nem bánom ki a vezér, csak védjen meg az oroszoktól!

- Maga beszél, aki vöröskatona volt az oroszoknál?

- Hallgass! Beálltál volna te is úgy, mint sokan közülünk a fogolytáborban. Két választásunk volt: vagy beállunk vöröskatonának, és ezáltal van esélyünk a hazatérésre, vagy aki nem jelentkezik önként, átirányítják Szibériába.

- Aztán igaz-e a szólás-mondás, mely szerint az oroszoknál bezárták a templomokat, és minden közös, mindenki egyforma adag ételt kap a csajkájába?

- Úgy van bizony, a parasztok siratják is a cár Atyuskát.

- Akkor ott minden közös, az asszonyok is?

- No, azok azért mégsem, de a föld, az erdő, a gépek, lovak, állatok, azok igen!

- Én nem tudom, hogy lesz Ciprián bácsi, de a legutóbbi bevonulásomkor hallottam valami csodafegyverről, amivel megállítják az oroszokat német szövetségeseink.

- Sok idejük már nincs. Amennyiben Anglia már eldöntötte a háború kimenetelét, jövőre itt lesznek az oroszok!

- Akkor talán jobban tenném, ha nem vonulnék be?

- Jaj, csak azt ne tedd! A saját nyilas testvéred kénytelen lenne bekísérni a csendőrségre.

- Csomagolj össze és indulj hajnalban, de térj vissza egészségben!

- Köszönöm Ciprián bácsi, Isten áldja!

- Téged is és vigyázz magadra!

Bevonulás előtti búcsúzkodás

Másnap hajnalban megiszik egy bögre cikória kávét egy szelet zsíros kenyérrel. Megcsókolja alvó gyerekeit, elbúcsúzik anyósától, majd fogja a bevonuló koffert, amelyben még az este belerakosgatta a legszükségesebb dolgokat és felesége kíséretével elindul az országúton. Útközben megállnak néhány percnyire az országút mellett lévő szülői háznál. Bezörgetnek, az éberen alvó édesanyja nyit ajtót, lámpát gyújt. A zörejtől és fénytől felébred az idős édesapja.

- Jó reggelt édesapám, édesanyám!

- Jó reggelt, fiam! Mi történt? Hová ilyen korán?

- Jaj, jaj! - szól sírva a feleség - már megint viszik katonának, otthon a három gyerek, a beteg édesanyám. Jön a tél, mi lesz velünk ember nélkül?

A siránkozásra felébred a szemben lakó Géza bátyja, aki szól az előtte lakó József testvérének és lemennek ők is asszonyostól a szülői házba. Az asszonyok siránkoznak, Géza leinti őket, fölényesen, oktatólag mondja öccsének:

- Látod, látod, hányszor szóltam, állj be közénk, most már nem tudok segíteni - közben előveszi kabátja belső zsebéből a lapos rumos üveget, majd békülékenyen megkínálja a tizenhárom gyerekes család legkisebb gyermekét.

- No, húzd meg öcsém! - majd körbejár az üveg a család férfitagjai között.

- Cseppet se búsulj, édes öcsém, mire kikerülsz a frontra itt lesz a németek csodafegyvere, visszaűzzük az Uralig az oroszokat! Az angolokat belefojtjuk a tengerbe, most nem menekülnek meg, mint 1941-ben.

- Én már nem hiszek a csodákban! - szólott a higgadtabb József.

- Ilyet még előttem se merj beszélni, árulásért fölkoncoltatnak! Bíznunk kell Szálasi nemzetvezető testvérben!

- Vagy talán a hatalmatok által kifosztott zsidó boltok áruiban - szólt indulatosan a hadba vonuló.

- Jaj, jaj, ne veszekedjetek, legalább most ne! - szólott édesanyjuk.

Közben az idős édesapjuk is összeszedelőzködött, majd kért még a rumból.

- Te meg legalább józanodnál ki Jozef, nem volt elég a tegnapi demizson bor, még fel sem ébredtél, már megint kezded! - jegyzi meg felesége, majd folytatja:

- Egy hete iszol, nem vagy képes elkészíteni és levinni Csobánkára a létrát a templom harang- tornyához. Legalább azt a két fűrészbakot készítenéd el a szombati piacra, a kománk fát fog vinni a szentendrei pékségbe, mehetsz vele.

- Hallgass, Rozál, búsulom a legkisebb fiam, innom kell!

- Jó, jó, de módjával!

- Kata, hozzál útravalónak egy üveg pálinkafélét a sógorodnak!

- Hozok, de honnét?

- Honnét? A keserves rézangyalodat, onnét ahová dugtad!- és indulatosan megindult felesége felé, akinek sikerült eliszkolni a félig nyitott ajtón. Futás közben eszébe jutott az italok rejtekhelye, és csakhamar visszajött egy üveg pálinkával, amit sógorának adott, aki megköszönte, majd helyet csinált neki a kofferjában.

- Hamar megtaláltad - szólt békülékenyen a férje.

- Ideje búcsúzkodnunk - törte meg a csendet az öreg regruta.

Az apa és a testvérek könnyes szemmel, az édesanyja és menyei jajveszékelve vettek búcsút a gyermeküktől, testvérüktől és sógoruktól. Kezében kofferral, oldalán feleségével elindult az országút felé vezető kerti lépcsőn. Némán ballagtak Izbég-Szentendre felé. A hegytetőn lévő Krisztus keresztnél könnyes szemmel fájdalmas búcsút vettek. A férj távolba igyekezett, messze családjától, a falutól, az ismeretlen úti cél felé.

Az asszony összetört szívvel sietett gyerekeihez, féltve bizonytalan jövőjüket. Hazaérve megcsókolta alvó csemetéit, rakott a konyhában lévő csikós tűzhelyre, leült a fásládára és zokogott.

Gyengén látó, beteg édesanyja is megébredt, de nem kelt fel ágyából, fal felé fordulva a szalmazsákon, a dunna alatt szipogott. Ne vegye őt észre leánya, akinek úgy érzi, csupán terhére van, hiszen annyira rosszul lát, hogy leánya kísérte őt ide falujából. Az unokákat sem tudja igazán ellátni, még szerencse, hogy a nagyobbik már ügyes, mindent elvégez, amire megkéri. Még vizet is hoz a harmadik szomszédnál lévő kútból. Megitatja, megeteti a kistermetű lovacskát, amit Sárgának hív, amelyiknek most el kell vinnie az összegyűjtött rőzsét Szentendrére. Legyen némi pénzecske a családfő nélkül maradt családnak.

Hasonló gondolatok gyötörték leányát is. Gyengécske a lovacska ahhoz, hogy felhúzza rakottan a hegytetőre a szekeret. Meg kell kérni a komáékat, adják kölcsön lovukat, de jobb lenne, ha komámuram is jönne, hiszen harapós a lova, asszonykéz nehezen bír vele.

Virradatra az asszony összeszedte magát, elment a komáékhoz, akik nem csupán a hegytetőre húzták fel a rakományt, de mindketten elmentek a szekér fával Szentendrére és el is adták azt. Ő otthon tudott maradni beteg édesanyjával és a gyerekekkel, miközben csipkelekvárt főzött az előző héten szedett csipkéből.

Estére megjöttek üres szekérrel a komáék, hozták a pénzt, amit az eladott rőzséért kaptak.

Eközben Rudolf virradatra kiért az erdőből, majd Izbégen át eljutott Szentendrére. A HÉV állomáson már több kofferes emberrel találkozott, köztük néhány ismerőssel a szomszédos falvakból. Beszélgettek, találgatták, melyik frontra viszik őket a Dombóvári úti laktanyából.

Felszálltak a HÉV-re, Pomázon már várták a szerelvényt a környékről behívott regruták. Budakalászon tovább nőtt a létszám, és így volt ez Békásmegyeren, Csillaghegyen és a budai megállókban. A Pálffy téri végállomás környéke hemzsegett a csendőröktől, nyilas karszalagosoktól. Felsorakoztatták őket, majd irány a Dombóvári úti laktanya. Létszámellenőrzés, a megérkezettek regisztrálása, majd a különböző laktanyákba való vezérlés után Rudolfot többedmagával Aszódra irányították.

Oda teherautóval érkeztek, ahol átöltözés, majd fegyver-, lőszer-, felszerelés átvétele után Szolnok felé irányították őket. Egy csajka gulyás volt ebédre, amit kevesellt Rudolf, ezért szerzett még egy csajkát, és „nekem meg Rudolfnak” kijelentéssel mindkét csajkába kért és kapott is.

Miután megérkeztek Szolnokra, az október elején visszavonult harmadik hadseregbeli bajtársaktól hallották, hogy egy hónappal ezelőtt, pontosabban szeptember 13-án Aradon túl, Temesvár közelében, sőt Ópalba, Világos, Pankota, Belényes határában állott a frontvonal. Az I. Román hadsereg által megerősített ukrán front csapataival szemben magyar részről a 4., 5., 6., 8. pót- és a 23. tartalékos hadosztály harcolt. Délről a Tiszánál lévő német SS páncélos hadosztály, északról Torda felől a 23. páncélos és a 8. SS lovas hadosztály védte a többszörös túlerőben lévő szovjet, román seregektől a bekerítés ellen a kis lélekszámú gyengén felszerelt magyar csapatokat.

Még annyi erejük, bátorságuk volt a német VII. hadtest maradványainak, hogy október 11-én bekerítették, majd megsemmisítették a Hajdúszoboszlón tartózkodó, lovaiknak takarmányt kereső orosz 6. lovas hadtestet. Ugyanaznap a visszavonulást fedező Feldhernhalle páncélgránátos hadosztály, a 13. páncélos hadosztály és a német páncélos hadosztály segítségével, valamint a 8. SS lovas hadosztállyal bekerítette és szintén megsemmisítette a Berettyóújfalu környékén tartózkodó 4. orosz, és a 7. orosz gépesített hadtestet.

Az október 6-án történt nagy erejű orosz-román támadás áttörte a frontvonalat, egy napon esett el Földeák, Pitvaros, Tótkomlós, Orosháza, Gyula, Békéscsaba, Békés, Sarkad, Gyoma, Endrőd. Nagyszalonta, Arany János szülőfaluja immár másodszor, szeptember 28-án elesett majd másnap 29-én visszafoglalták a németek. Október 6-án végleg az ellenség kezébe került.

A Budapest térségéből összeállított 24. Magyar Páncélozott Hadosztály október 17-én érkezett Szolnok és Törökszentmiklós közé, viszont október 11-én az ellenség kezére került Törökszenmiklóst már nem tudta visszafoglalni.

A szintén Budapest körzetéből egyidőben érkezett 1. Magyar Páncélos Hadosztály, megerősítve az 1. Magyar Huszárhadosztállyal ellentámadásba ment át és a 2. huszárezred Csongrádon túl Szentesig hatolt a sokszoros túlerőben lévő ellenséges gyűrűben.

A szolnoki Tisza vonal az óriási túlerő ellenére a Nagyvárad-Makó front áttörése után mintegy három hétig tartotta magát. Azonban mindenki tudta, hogy nincs tovább. Csupán órák vagy napok kérdése és az ellenség áttör a Tiszán. Az utóvédelmet biztosító tartalékos század parancsnoka, aki az első világháborúban szerzett érdemei miatt vitézi érdemrend birtokosa volt, tartalékos főhadnagy, vacsoraosztás után felsorakoztatta a századot. Fennhangon kiadta a parancsot:

- Az öt családosok lépjenek elő! Nagy csönd lett, nem lépett ki senki a sorból.

- Lépjenek ki a négy családosok!

Az öreg Rudolf határozottan elsőnek lépett ki, majd követte őt az egyik bajtársa. Többen nem álltak ki a sorból. A parancsnok oszolt vezényeltetett a mellette lévő szolgálatvezetővel, majd sok szerencsét kívánva két katonájának, hazabocsátotta őket.

A leszerelt obsitos

Fegyverüket, felszerelésüket leadván a szolgálatvezetőnek, a katonaruhát, nem lévén más öltözetük, megtarthatták. Leszerelő paranccsal a zsebükben gyalogosan átvágtak Pest irányában a városon. Csak minél előbb messze a fronttól, minél közelebb a családhoz. Bandukolva a kivilágítatlan utcában, a város szélénél nagy zajra, ének- és harmonikaszóra lettek figyelmesek. Annak irányába vették lépteiket, mígnem egy vendéglőhöz értek. Betértek, mindkét helyiség telve volt emberekkel, az egyikben német katonák mulattak. A másikban menekülő civilek, katonák a legkülönbözőbb helyekről. Borozgatás közben szóba elegyedtek a kocsmárossal:

- Hogyan lehetne feljutni Pestre?

- Jaj, bajtársak, innét már nem jár a vonat, de Ceglédtől még elképzelhető! Itt is eltölthetik az éjszakát, de jobb innét minél távolabb lenni.

- Menni, de hogyan, mivel?

- Szerencséjük van, meg nekem is jobb lesz így - szólott a kocsmáros. A sógorék Cegléden laknak, a két gyerekemet komolyabb mennyiségű élelemmel, két lovas hintóval el akarom küldeni hozzá. Ő el tudja dugni a tanyájában valahova a lovakat, mert itt nem maradhatnak, elvinnék az oroszok. A lisztet, zsírt, gabonát már régebben elvittük szekérrel a Cegléd melletti tanyánkra. Hamar elkészülnénk és a korai vonattal, vagy bármi mással onnét már könnyebben tovább tudnak menni.

Így is lett, a kocsmáros még megvendégelte őket, sőt, még útravalót is tett nekik a tarisznyába. A két gyereket pokrócokba bugyolálták a hátsó ülésen, megköszönték a szíves vendéglátást, a lehetőséget a továbbutazásra, majd elindultak a sötét országúton. Nem volt szükség a kocsislámpa fényére, ismerték jól az utat a lovak. Hajnalban megérkeztek a megbeszélt helyre, a „sógorék” még aludtak, a két gyermek hangjára azonban beengedték őket.

Miután beálltak a hintóval, kifogták és istállóba vezette a pihenésre vágyó lovakat. Került elő pálinka, étel, beszélgetni kezdtek. A házigazda elmesélte, hogy nagyobb tanyájuk van Cegléd határában, ott próbálják eldugni, elásni az oroszok elől élelmüket, italukat, értékeiket és állataikat.

- Most már egyre nyilvánvalóbb, a háborút elveszítettük! - szólott a házigazda.

- Idáig, függetlenül a háborútól, eltekintve a fronton elesett testvértől, rokontól, viszonylag nyugodtan gazdálkodtunk. Szántottunk, vetettünk, adóztunk, de most már itt a front, veszélybe került családunk és magunk élete, szabadsága. Eddigi verejtékes munkánk gyümölcse, némi összegyűjtött vagyonkánk, asszonyaink, leányaink becsülete.

Gyorsan telt az idő, indulni készültek. Annyira jólelkűek voltak a háziak, hogy még útravalót is csomagoltak a múlt heti disznóvágásból. Hosszú búcsúzkodás után, kölcsönösen sok szerencsét kívánva egymásnak, elindultak a vasútállomás felé. Megkönnyebbültek az izgalomtól, mikor megtudták, van még összeköttetés a fővárossal.

A vonatra való várakozást enyhítendő, benéztek a vasúti kocsmába, mint mindenütt, szintén sok katona volt bent. Ott találkozott falubelijével Rudolf, akinek szétverték az alakulatát és most többedmagával a legközelebbi Dombóvári úti kiegészítő parancsnoksághoz igyekezett, a Ludovikás karpaszományos őrmestere kíséretében.

Szinte hihetetlen felfogni ép ésszel, ők még hittek a győzelemben.

A vonaton elsőbbséget kértek és kaptak. Több ilyen lelkes vagy kevésbé lelkes kisebb-nagyobb létszámú felfegyverzett katonás fegyelmezett alakulat szállt vonatra. A gyakori kényszermegállók miatt sokáig tartott az út Rákos rendezőig.

Az öreg regruta szólt falubeli barátjának, Stefánnak:

- Gyere, szálljunk le itt, mert te is nagyon jól tudod, hogy a pályaudvarokon nem csupán gulyáslevest osztogatnak a hazaigyekvő katonáknak, hanem összeszedik és viszik őket a kiegészítő parancsnokságokra.

- Ej, testvérkém, én még nem mehetek haza, most fogom megkapni a második csillagot tizedes leszek, és besoroznak a Hunyadi páncélosokhoz. Minden kilőtt orosz tankért három hold földet kapok.

- Stefán, Stefán, te még hiszel ebben? Melyik földből fogják osztani, hiszen tavasszal itt már minden felett az oroszok fognak rendelkezni. Azok előtt nem lesz ildomos dicsekedni, mennyi tankjukat lőtted ki!

- Jaj, Rudolf, te okosabbnak érzed magad, mint az a sok tanult úr, aki a vezetőnk? Azok csak jobban tudják, hiszen tanultabbak, mint a mi fajtánk, a századparancsnokunk civilben kántortanító, olyan, mint nálunk a Hullják tanító úr volt, aki szegény meghalt Donnál, legyen neki könnyű a föld.

- Isten nyugosztalja, de bezzeg a 1919-ben a kommün alatt a direktórium oldalán állt.

- Akkor nem lehetett tudni, mi a helyes irány.

- Dehogynem, a plébános úr és vele együtt sokan tudták.

- Meg is kínozták érte a plébános urat.

- Könnyű bántani Stefikém a fegyvertelent, de hamar leáldozott a csillagjuk, most azt mondják, az oroszok segítségével megint ők lesznek az urak.

- Szerintem, én jó úton járok.

- Ejnye, Stefán, most mitől tudod, mi a helyes út?

- Talán abból, hogy nekünk egyszerű szegény embereknek, akik ráadásul még magyarul sem tudunk jól, mindig szolgálni kellett és kell az urakat. Így nagyobb lehetőségünk van ellátni családunkat.

- Jaj, jaj, Stefán, földet művelni mi nem igazán szeretünk, nekünk az erdő a mindenünk. Jelenti a küzdelmet az erdészekkel szemben, de ugyanakkor a szabadságot is. Nyaranta elmegyünk a szigeti magyarokhoz részes aratónak asszonyainkkal, majd utána, aki befér a cséplőbrigádba, két-három hét azután neki az erdőnek. Fát vágni, tuskót szedni, követ hasítani, száradékból rőzsét gyűjteni, nálunk faszenet, túlfelől a Pilisnek, meszet égetni, azt eladni. Létrát, fűrészbakot, kocsioldalakat, fagereblyét, villát, szerszámnyeleket készíteni. Virágot, fagyöngyöt, mohát szedni és eladni. Vadaknak csapdákat állítani, ünnepeket betartani, vallásosan éldegélni, gyerekeket felnevelni, ez a mi boldogságunk. Ezért mondom neked testvérkém, szállj le velem Pest szélén, és valahogy átjutunk Budára, majd onnét HÉV-vel vagy akár gyalog is hamar Szentendrén vagyunk. Felejtsd el a második csillagodat, meg a kilőtt tankok utáni három holdat.

- Félek a szökéstől, meg lehet, hogy így jobbá válik az életem.

- Akkor Isten áldjon, testvérem! Mit üzensz haza?

- Várjanak türelemmel, meggazdagodva, tavasszal dicsőségben hazatérek.

- Vigyázz magadra, Stefán! - búcsúzott falubelijétől Rudolf.

Hazatérés

Lassított a vonat, a két obsitos leugrott, majd kerülő utakon a Filatorigátig gyalogoltak. Ott elbúcsúztak, a bajtárs esztergomi lévén, bízott abban, hogy Esztergom még szabad, ezért nyugodtan szállt fel az esztergomi vonatra.

Sajnos tévedett, mert szülővárosát 1944. december 26-án foglalták el néhány órás harc után a Börzsöny felől érkező orosz csapatok. Az öreg regruta felszállt az érkező HÉV szerelvényre. Nem mert Szentendréig menni, de a pomázi állomástól is félt, ezért az állomás előtt leugrott a lassuló szerelvényről, majd Pomáz külső szélén Kőhegy felé indult. Később találkozott egy pilisszentkereszti ismerőssel, aki eladván tűzifáját, egylovas szekerével hazafelé tartott. Az ismerős maga mellé ültette a lovas kocsin lévő saroglyaülésre. Beszédbe elegyedtek. A fáradtság, vagy az ismerős által felkínált bortól letett azon szándékáról, mely szerint felmegy a Holdvilág-árok mentén Lajosforrásra. Az ismerős örült a társaságnak, két-három órányi kocsikázás után Szentkereszten, a Fő utcai kocsmánál állt meg a szekér. Ott a „kötelező” fröccs elfogyasztása után elment apósék házához, ahol apósa fogadta Margit leányával, aki férjével jött látogatóba Piliscsabáról.

Margit férje szabómester volt a nagyközségben. Német származását a neve miatt le sem tudta volna tagadni, Kaisernek hívták, ez volt a cégtábláján is. Több segéddel dolgozó, precíz, sváb szabómester volt, aki egyrészt az orosz megszállóktól féltette műhelyét, annak felszerelését és a nagy mennyiségű szövetet. Ennek nagy részét előző éjjel elrejtették az apósa mészégető kemencéjébe.

Félt a fogságba eséstől, a Szovjetunióba való elhurcolástól, ezért feleségét szülői házában hagyta, egyedül ment vissza Piliscsabára, menteni, ami még menthető, majd alkalmas búvóhelyet keresni szőlősében, vagy az erdőben.

Négyesben megvacsoráztak, került bor is az asztalra, éjszakába nyúlóan meghányták, vetették a lehetőségeket, többek között az após lovainak sorsát is, majd úgy döntöttek, hogy azokat Kaiser szekerestül magával viszi Piliscsabára.

A lovas szekérrel még megpróbálja menteni az ingóságokat, majd az oroszok bejövetele előtt szabadon engedi a lovakat. A jámbor lovak nem fognak elkóborolni messzire, mert megbéklyózva tavasztól őszig mindig kint legelésztek a szabadban. Felesége vigyáz a szülői házra, a tehénkére, malacokra, majorságra és gondoskodik idős apjáról. Megbeszélték még, hogy reggel Margit édesapjával elkíséri Rudolfot Pilisszentlászlóra, hiszen a Szentkereszti búcsú óta nem látta betegeskedő édesanyját. Szó esett még Stefán sógorról, aki a család egyetlen, egyben legkisebb fiúgyermeke volt a családnak.

Az idős édesapja csupán annyit tudott, hogy az őszi búcsúkor megvert két csendőrt, azután elszökött hazulról. Csobánkai Volksbundista barátja szüleitől hallotta, hogy beállt a német fekete ruhásokhoz, amit a szomszédos mészkemence tulajdonosa is megerősített, mely szerint Békásmegyeren látta SS egyenruhában, mikor tűzifát árult arrafelé.

- Megmenekült a magyar csendőrök bosszújától, elesik német egyenruhában, német érdekekért - szólt búskomoran az apja.

- Édesapám a Monarchia katonájaként harcolt és esett fogságba, a húgom már nyolc éves volt, mikor hazakerült onnét a messzi Oroszországból.

- Akkor az osztrákok, most meg a németek mellett veszítünk háborút! - gondolkodott hangosan az öreg.

- Az első háború végén a románok is fosztogattak, még a szénát is ledobálták a padlásról, emlékszem gyerekkoromból! - szólt Kaiser sógor.

- No, ne búsulj, most felnőttként ismét találkozhatsz velük, már Szolnoknál vannak! - jegyezte meg epésen Rudolf.

- Így járt Hitler a román szövetséggel - válaszolt indulatosan a sógor.

- Az olaj miatt tették szövetségesükké őket a németek - jött a válasz Rudolftól.

- Hagyjátok a politikát nálunk okosabbakra, igyunk még egyet és térjünk nyugovóra! - zárta le a vitát apósuk.

Úgyis tettek. Másnap a frissen fejt tejjel ízesített cikóriás feketekávéhoz és néhány tojásból készült omlett elfogyasztása után, a mielőbbi viszontlátás reményében elbúcsúztak a házastársak. A férj elindult Pilisszántó felé haza Piliscsabára. Margit élelmet csomagolt a hátikosárba a Pilisszentlászlón lévő édesanyjának, testvérének és családjának.

Szóltak a szomszédnak, figyeljen házukra és az állatokra, majd elindultak Bükkipuszta felé Pilisszentlászlóra. Útközben időnként meghúzták a pálinkás butykost, kísérőnek darabka kenyeret ettek hozzá. Bükki-puszta után a pilisszentkereszti ösvénynek elnevezett gyalogúton bandukolva a mások ároknál szlovák hangokat vitt feléjük Szentlászló felől az őszi szellő. Tovább bandukolva Kopanyica felé egyre hangosabban hallatszottak a szavak.

Rőzseszedő asszonyok voltak, közöttük a bandukoló hármasnak leánya, felesége és nővérkéje. A feleség, meglátván szeretteit, örömében vagy tán a meglepetéstől, szinte elájult. Nagy sírás, zokogás közepette ölelgette a férjet, az apát, a testvért. Az üdvözlések után azonban észhez tértek és a napi megélhetést elősegítő munkára gondolván, a férj és a nővér segítségével hazakerültek az összegyűjtött gallyak.

Hazaérve csupán a nagymamát találták otthon, a négyéves fiú unokájával, aki aludt. A nagymama éppen tüzet készült rakni a konyhai tűzhelyen, hogy legyen meleg a házban, mire megérkezik az iskolából a két leányka.

A nagymama szinte felsikoltott a meglepetéstől, mikor meglátta a jövevényeket. Férjét és leányát, Margitot, az őszi búcsú óta nem látta, de vejének láttán szintén megörvendett. A sok mondanivaló miatt sokáig nem fogytak ki a szóból.

Közben megérkezett a két kisiskolás leányka is, akik még fokozták az örömöt, főleg az édesapának. Később az asszonyok nekiálltak elkészíteni a vacsorát.

A férj apósával elindult meglátogatni a közelben lakó szüleit és fiútestvéreit, akik szintén a szülői ház szomszédságában laktak. Itt szintén nagy volt az öröm, amit néhány kupica pálinkával fokoztak. Szokás szerint a szülői házban jöttek össze. Az üdvözlések és ölelgetések, szülői sírás után a nyilas testvér szólalt meg elsőnek.

- Nem tetted jól, édes öcsém, hogy hazaszöktél!

Szálasi testvér parancsba adta, hogy fel kell koncoltatni minden katonaszökevényt.

- Nem érdekel engem az a csobánkai lator, a kiszolgálóit és a nyilasokat is gyűlöli a honvédség és a nép. Különben nem szöktem el, leszereltek.

- Remélem, van róla papírod, amit fel tudsz mutatni!

- Kinek, neked bátyus? Hiszen nektek már végetek van! Érted? Végetek van! Az oroszok áttörtek a Tiszán, már biztos elesett Szolnok, napok kérdése és bekerítik Budapestet!

- Abba még lesz beleszólásuk a német szövetségeseinknek, akiknél jobb katona nincs a világon! - mondta öntelten Géza.

- Valóban igazad van, megtapasztaltam. Nagyon jó, bátor harcosok, csak sajnos kevesen vannak. Ráadásul a románok már nem mellettük, de ellenük harcolnak az oroszok oldalán. Meglátod, másodszor is lesz román katona Budapesten, mint az első háború után! - figyelmeztette őt Rudolf.

- A fővárosért meg kell küzdeniük a románok által támogatott ukrán front csapatainak, hiszen felvidék még erős német kezekben van! Azt egyhamar nem tudják áttörni, így bekerítése Felvidék felől Budapestnek még odébb van.

- Nem kell a Felvidéket bevenniük, az Ipolyon könnyen átjönnek, a Börzsöny felől elfoglalják Esztergomot, azután vége a hatalmatoknak!

- Jelenleg azonban még mi vagyunk az urak. Sok minden történhet még - mondta a magáét Géza.

- Látod, nászuram, ezek megint vitatkoznak! - szólt a kemencepadkán a pilisszentkereszti nászával iszogató öreg Franyó.

- Ők még fiatalok, több gyerekről kell gondoskodniuk, ezért nem mindegy, hogyan végződik ez a háború. Nekünk már mindegy, egy kis pálinka, kenyér, szalonnácska és megvagyunk. De ha a fiainkat elviszik orosz fogságba, amit mi már megjártunk a nagy háborúban, mi lesz az otthoniakkal? - elmélkedett borostás állát vakargatva apatársa.

- Kata, hozzál a lesütött vaddisznóhúsból, megéheztünk a pálinkától - kérte feleségét, miután megunta a fölényeskedést Rudolf testvére, Géza.

Megérkezett a zsírban lesütött vaddisznó pecsenye, került elő kenyér és savanyított paprika a kis dézsából. Lakmározás közben sort kerítettek a lehetséges munkáról, vagyis a pénzszerzési lehetőségekről. A frontról szerencsésen hazatért Rudolf megkérdezte testvérét, Józsefet:

- A somfa nyeleket, amiket szedtünk az őszön, sikerült elvinned Újpestre a szerszámgyárba?

- Elvinni, elvittem a lovacskád segítségével, volt egy fél kocsiderékra való. Sajnos azonban, nem jártam szerencsével. Friedrich úr, a gyártulajdonos már össze volt csomagolva. Féltette családját és annak anyagi biztonságát. Saját szabadságát, ami szerinte az államosítás szükséges velejárója, ezért gondolom nyugatra ment rokonaihoz. A gyár irányítását az Óbudán lakó Shultz úrra bízta.

- Nos, mi lett a sorsa a somfa nyeleknek? - kérdezte a türelmetlen Rudolf.

- Nos, azokat a régi kapcsolatra való tekintettel átvette a megszokott áron. Ugyanakkor búskomoran közölte, hogy többet a jelenlegi kilátástalan helyzet miatt nem tud átvenni. Lerakván a nyeleket, még megengedte, hogy a gyár területén belül ellássam a lovacskát és ott éjszakázzam.

- Oszt utána reggel üresen jöttél haza Újpestről? - kérdezte epésen a hazatért testvére Rudolf.

- Újpestről igen, használt ruhákra, meg egyéb pesti kacatokra nem akartam elkölteni a kevés pengőcskét. A zsidó boltok hatóságilag zárva voltak, még Izbégen sem tudtam vásárolni semmi élelmet. A Gosztonyi kocsmánál etettem a Sárgát, miközben bementem meginni egy fröccsöt.

- És a szokásos literes fröccsöt útravalónak hazáig! - jegyezte meg mosolyogva testvére, Géza.

- Hagyd békén, neked és a nyilas testvéreidnek nincsenek ilyen gondjaik! Ti dőzsöltök még egy darabig! - szólt rá Rudolf.

- De nem sokáig! - toldotta meg József.

- Ne mérgelődj, inkább folytasd, Jozsko! - biztatta kíváncsian Rudolf.

- Milyen jól megvagytok, ketten egy ellen! - dühöngött a testvérek közül a legidősebb, Géza. József nem törődve a megjegyzéssel, folytatta:

- A kocsmában találkoztam az öreg Gerecz bácsi kocsisával, akitől megtudtam, hogy van eladó lucernája a gazdájának az Annavölgynél. Elkísért hozzá, ahol a fészer alatt volt a jó száraz lucerna. Sikerült megegyezni vele, majd a kocsislegény segítségével megraktuk a szekeret. Még leszorító rudat és rudaló kötelet is kaptam kölcsönbe. Másnap délelőtt fel is villáztam feleséged segítségével a tetőajtón a padlásra.

- Jól esik ezt hallanom, köszönöm testvérkém!

- Szívesen, de nincs mit köszönnöd, hiszen a te lovacskád vitte az én fámat is.

- Jó, hogy elhoztad azt a lucernát fiam, csak nehogy úgy járjon az öcséd, mint a komám az első háború végén.

- Hát az, hogy járt édesapám? - kérdezte aggódva Rudolf.

- Rekvirálni jöttek Budapestről a megszálló románok lovas kocsikkal, ide is, ebbe a kicsi, eldugott szlovák falunkba.

- Miket beszélsz, te vén bakkecske? Akkoriban te éppen az orosz fogságban voltál, ezekről az időkről még a legkisebb fiad is, aki tizenegyben született, többet tud! - tromfolta le férjét felesége.

- De sikerült hazajönnöm, és a komám elmesélte, hogy még a padlásán lévő szénáját is ledobálták és elvitték a románok.

- Igazad van, nászuram, nálunk még a plébánost is elvitték! - helyeselt a szentkereszti apatárs.

- Nos, azok a zsidó Kun Béla kommunistái lehettek, mert a román nagyon istenfélő, vallásos nép - jegyezte meg tudálékosan a nyilas Géza testvér.

- Inkább azt kellene megbeszélni, hová dugjuk a krumplit és a gabonát, amit nyáron, mint részaratók megkerestünk asszonyainkkal a szigeti magyaroknál.

- Mi legyen a süldő hízóval, a majorsággal? - tette fel a kérdést a legkisebb testvér.

A kérdéseket követően hosszas latolgatás után kitalálták, hogy a gabonából egy-két hónapra szükséges lisztet szabad csupán őröltetni, mert a gabonát könnyebb eldugni. A kamrában lévő krumplisveremben lévő krumplit el kell ásni egy udvari verembe, lehetőleg minél eldugottabb helyen az udvaron és betakarni földdel.

- A süldőket vágjátok le, van a padláson ponyva, amit arról a német kocsiról szedtem le, amellyel felborultak a múltkoriban az ittas németek, mikor nem tudták bevenni a szálloda alatt lévő kanyart. A húst sózás után ebben a ponyvában becsavarva el lehet dugni a fagyos földbe - szólt bölcsen édesapjuk.

- Mi légyen a lovacskával? - aggodalmaskodott a legkisebb testvér.

- Ó, azt nem kell féltened, amilyen gyenge, a tiédet viszik utoljára - jegyezte meg kissé gúnyolódva Géza.

Mindezeket végig gondolván, távozás előtt még megbeszélték a reggeli indulást az izbégi malomba. Biztonság kedvéért Géza ajánlkozott kísérőnek.

- Vigyetek engem is - kérte őket Rudolf apósa.

Meglátogatnám öreg, betegeskedő unokatestvéremet Izbégen. Lehet, hogy beteg, mert az őszi búcsúra szokása ellenére nem jött el. Ezután Rudolf apósával hazament. Az asszonyok már várták őket a vacsorával, amihez hozzá sem nyúltak, hiszen belakmároztak a zsírban sütött hússal.

Menekültek Szentlászlón

Másnap korán kelt a házigazda, hajnalban megabrakoltatta a lovacskát, tett-vett az istállóban, levitte a kétzsáknyi megőrlendő búzát, tüzet rakott a sparheltben, megfőzte a cikória kávét, megcukrozta, beleaprította a kenyérhéjat és megreggelizett. A zörgésre megébredt az após és felkeltek az asszonyok is. Útravaló eleséget csomagoltak a tarisznyába. A férj befogta az aprótermetű Sárga névre hallgató lovacskát. Lucernát tett a hátsó saroglyába, az abrakos tarisznyát feltöltötte csöves kukoricával, amit még bevonulása előtt fáért cserélt a Szentendrei-szigeten lévő Kisorosziban. Petróleumot töltött a kocsi lámpásába.

Ilyen alapos felkészülés után elindult a „Hradská Cesztán” (Szentendrei úton) a szülői és testvérei háza felé. Ott már várták őt két-kétzsáknyi búzával a testvérei. Fölrakták a kocsira a zsákokat, majd apósát a kocsis ülésen hagyva Rudolf, testvérével, Gézával, a kocsi mellett ballagva elindult Izbég felé. József testvérük otthon maradt.

A hegytetőig érve néhányszor meghúzták a pálinkás butykost, majd a hegytető végén Géza is leült a vezető ülésre az öreg mellé. Testvére, Rudolf, a kocsi hátsó kerekeit fékező fa rudat kezelte a kocsi hátulján lévő feszítő tekerővel. Géza megkínálta butykosából szomszédját, aki nagyot húzott belőle. Mire a nagykanyar fölé értek, már virradni kezdett. Izbégre érve már kitisztult az égbolt, a nap azonban erőtlenül sütött. A malomnál behordták a búzát, azután Géza az apósával elment. Az egyik beteg unokatestvérét ment látogatni, a másik a nyilas testvéreivel beszélgetni.

Dél körüli találkozót beszéltek meg. A déli harangszó után meg is érkeztek, szinte egyszerre. Mindkettőn meglátszott a vendégségben elfogyasztott ital hatása. Géza még hozott - az útravalónak nélkülözhetetlen - literes fröccsből, mindkét kezében egy-egy üveggel.

Mire felrakták a lisztes zsákokat és elköszöntek a molnártól, a lovacska is megette abrakját. Elindultak hazafelé. A két testvér a kocsi mögött ballagott. A különben bőbeszédű Géza búskomor volt.

- Apánk örülne a jól sikerült napnak - szólalt meg Rudolf, majd heccelve kérdezte testvérét:

- Min szomorkodsz, bátyus? Tán nincs meg még a csodafegyver?

- Beszéltem a körzetvezető testvérrel, nála volt egy ludovikás műszaki tiszt ismerőse, akitől megtudtuk, hogy ötödikén az eleinte sikerrel kecsegtető 1. Páncélos Hadosztály ellentámadása Ceglédnél összeomlott. Már átjöttek a Tiszán. Nincs már természetes akadály, karácsonyra elérhetik, vagy tán be is keríthetik a fővárost!

- Na és hogy álltok azzal a csodafegyverrel?

- Nagyon sokan még hisznek benne, főleg a németek.

- Attól tartok bátyus, ezen a katasztrofális helyzeten már nem segít semmilyen csodafegyver. A csodafegyver az oroszoké, sokkal többen vannak, rengeteg a muníciójuk. Ott van nekik a félelmetes Sztálin orgona, amit Katyusának hívnak, a hatalmas tankok, a rengeteg olaj.

- Igen, most már én is attól tartok, elvesztettük ezt a háborút!

- Akár az elsőt, édes bátyám! - jegyezte meg Rudolf.

- De hát hogyan tovább? - jött a válasz Gézától.

- Neked nincs sok félnivalód. Nem gyilkoltál, deportálásokban nem vettél részt, csupán félrevezettek. Nagy bántódásod nem lehet a háború után.

- Igen, de addig hogyan? Ki nem léphetek, akkor árulóként felkoncolnak.

- Isten őrizz! Jelenleg az lenne a legrosszabb a lehetőségek közül. Próbálj meg tartózkodni minden szélsőséges, gonosz akcióktól! Ezt a kis időt már kibírod, még akár az erdőben is!

Így elemezve a lehetőségeket, elértek az emelkedő alatti pihenőig, ahol a lovak könnyítettek magukon, ezért ezt a helyet még jelenleg is „ló pisilőnek” hívják. Itt leszállt az ülésről az após is, ezzel könnyítve a húzandó terhet. Még világosban hazaértek. Otthon már várták őket a családtagok.

A szülői ház előtt, miközben a két testvér lisztjét behordták, megbeszélték, hogy egyforma arányban egy zsákra valót összeadnak az idős szülőknek. Ekként cselekedve azt felvitték a szülői ház padlásán lévő lisztes ládába. Ezután István apósával hazatért, ott kifogták és ellátták a lovat, helyére tették a lisztet, majd bementek a jó meleg konyhába, ahol elfogyasztották az előző napról visszamaradt vacsorát. A tarisznyába csomagolt elemózsiát is szinte hiánytalanul kicsomagolták, hiszen Géza és az após ettek a vendégségben. Rudolfnak, mivel a molnárnak segédkezett az őrlésnél, csupán néhány falatot sikerült bekapnia.

A férfiak még elfogyasztották a demizson aljában lévő bort, majd nyugovóra tértek. Az asszonyok nekiálltak oszlikát (krumplis pogácsát) sütni másnapra, hiszen Margitnak vissza kellett mennie másnap édesapjával Pilisszentkeresztre.

Másnap reggel a szokásos cikóriás feketekávés reggeli után Rudolf befogta a lovat és elvitte az apóst és sógorasszonyt a Bükki-puszta után lévő Hambál-kő aljáig. Onnét már egy órai kényelmes gyaloglással Pilisszentkereszt fölé értek. Rudolf kaszált egy kocsideréknyi öreg füvet a Sikáros felett lévő tisztáson, majd hazafelé indult.

A következő napok esemény nélkül teltek. Végezték a szokásos erdei munkájukat, hetente egyszer-kétszer levitték a rőzsét Szentendrére, István-telepre, Budakalászra. Karácsonykor Szent este már az ünnephez készülődtek, mikor váratlanul megérkezett Pilisszentkeresztről Rudolf feleségének nővére, Margit a szomszéd aszszonnyal, annak férjével és gyerekeivel. Kétségbeesetten beszélték, hogy otthon igen nagy harcok folynak.

- Az apánkat miért nem hoztad? - kérdezte a húga.

- Nem akart jönni, meg őt már idős kora miatt nem bántják, fogságba el nem viszik.

Megvacsoráztatták a váratlan vendégeket, vacsora után bár szűken voltak, de megpróbáltak elhelyezkedni a kis szoba-konyha és első szobából álló házikóban.

Reggel további menekült vendégek érkeztek. Azok már többet meséltek az otthoni helyzetről. Megkínálták őket, amivel tudták, majd megbeszélték, hogy a férfiak a padláson, a gyermekek és a nők a házban alszanak. Rudolf elment testvéréhez, Gézához.

- Jó estét, bátyus!

- Adjon Isten, kedves öcsém! Csak nincs valami baj?

- Nagy baj nincs, csak tele vagyunk vendégekkel, ki kellene menni az erdőbe lőni valamit.

- Nos, annak részemről nincs akadálya, puska, patron van! Ebben a sötétben azonban sokat nem fogunk látni! - mondta fejét tekergetve Géza.

- Jaj, nem most, majd holnap bátyus!

- Jól van, holnap meglőjük, majd nyúzás, zsigerelés után sötétedéskor hazahozzuk a húst. Na, de ha már itt vagy, ülj le az asztalhoz, igyunk egy bögre borocskát.

- Az asszony hozta a szüleitől - invitálta az idősebb testvér.

Borozgatás közben megbeszélték, ki mit vigyen magával a zsákmányszerzésre, majd elköszöntek.

Másnap a megbeszélés szerinti helyen a falu felett lévő fenyőfák alatt találkoztak. Onnét előbb Bukovina, Öregnyilas, majd vissza Kopanyica felé mentek. Közben eltelt az idő. Szerencséjükre Kopanyicától a Sámán-szikla felé, egy szép szarvastehén lépdelt a bokán felül érő hóban. Géza felemelte fegyverét, célzott és lőtt.

A szarvastehén megugrott és berontott a sűrű bozótosba, a második patak felé. Mindketten odaszaladtak a helyszínre, ahol vérfoltokat találtak a fehér hóban. Követni kezdték a nyomokat a bozótosig. Azonban már fáradtak is voltak, na meg sötétedni is kezdett, ezért úgy határoztak, hogy majd reggel korán kijönnek.

Megnyúzzák, kizsigerelik, amit most a sötétség miatt úgy sem tudnának elvégezni tökéletesen, majd még délelőtt haza is viszik a zsákmányt.

Így is tettek, egy gyenge órányi gyaloglás után hazaértek. A zsákmány örömére még Gézánál ittak egy-két bögre borocskát, majd Rudolf elégedetten hazament családjához és a vendégekhez.

Hadiesemények 1944. év végén, kitörés a Két-bükkfa nyeregnél

December huszonhatodikán a Börzsöny felől érkező Dunán átkelt Szovjet hadsereg néhány óra alatt elfoglalta a gyengén védett Esztergomot és Párkányt. Ezzel Budapest körül bezárult a gyűrű. Mivel ekkor már a dél felől közeledő szovjet csapatok is elérték a fővárosból kivezető utakat, a Német hadsereg egyes egységei megkísérelték a kitörést a dobogókői műúton. A Két-bükkfa nyergen át igyekeztek a megindított német ellentámadás vonalát elérni és egyesülni bajtársaikkal.

Ez azonban csak néhány embernek, illetve kisebb csoportoknak sikerült. Az Esztergom délkeleti oldala felől közeledő felmentő csapatoknak ugyanis a Pilis-nyergen kellett volna áthatolnia, hogy a Két-bükkfa nyeregnél helyreállítsák az összeköttetést a Buda felől menekülő németekkel. A szovjet csapattestek Két-bükkfa nyeregnél próbálták feltartóztatni a lényegesen kisebb létszámú német alakulatokat.

A Szovjet szándék nem járt sikerrel. Az elkeseredetten támadó magyar alakulatokkal megerősített német egységek mintegy három kilométernyire szorították vissza őket a völgybe, egészen Pilisszentlélekig, rövid egy-két órás küzdelemmel. Pilisszentléleknél, az Esztergomból megérkező szovjet túlerő megállította a német kitörést. A német egységek zöme Dobogókőre vonult fedezékbe.

Ott a legkülönbözőbb csapattestek katonái jöttek össze. Mindenki tisztában volt vele, hogy lőszerhiány miatt a kedvező földrajzi adottság ellenére sem tudják sokáig tartani a magaslatot. Néhány fős Waffen-SS csoport, akikhez csatlakozott egy népi német SS katona az egyik pilisi faluból, valamint egy nyilastábori csendőrőrmester, aki jól ismerte a Pilis-hegységet.

Tudták jól, hogy Budára már nem tudnak eljutni és csatlakozni az ott lévő igen jelentős, mintegy negyvenezer fős német és szinte ugyanolyan létszámú magyar erőkhöz, akik igen komoly fegyverzettel is rendelkeztek. Százharminc harckocsi, ötszáz löveg és mintegy százhúsz páncéltörő ágyú, és egyéb könnyű fegyverzet állt rendelkezésükre.

Esztergom felé szintén nem szabad menni, hiszen ott hemzsegnek most az oroszok. Dobogókőn sem maradhatnak sokáig, hiszen az ellenség is pályázik a hadászatilag fontos helyre! A Pilisben ismerős Laubán csendőr őrmester javasolja az SS-hadnagynak, induljanak Vöröskőre, ott még biztos meg van a német tüzérállás.

Onnét könnyen lejutnak a tahitótfalui híd lábánál lehorgonyzott német utánpótlási hajóhoz, ahol munícióhoz és élelemhez férkőzhetnek. Ezt követően Visegrádnál némi szerencsével átjuthatnak a Dunán. Az oroszok hátvéd vonalai között Letkésnél át az Ipolyon és a Garam túloldalán ott van a LXXII. Szent László honvéd hadtest, a LVII. Páncélos hadtesttel, akik a közelben lévő német Déli hadseregcsoport támogatását élvezik. A SS Schültz hadnagy kiteríti asztalra a térképet, nézi a két magyar bajtárssal, néhányan csatlakoznak hozzájuk. A többiek eszegetnek, vagy rummal melegítik szervezetüket, mivel nincs befűtve a villa nappalijába, amely jelenleg pihenőhelyül szolgál az egységnek.

Fölöslegesnek is tartják megrakni a cserépkályhát, hiszen mire azt felfűtik, már tovább kell menniük. Tovább, de hova, merre? Még világos lévén kimennek a kilátóhoz, onnét távcsővel szemrevételezik a hegyeket, valamint a közöttük hömpölyögve kanyarodó Dunát. Visszatérve megszólal Schültz hadnagy:

- Nem könnyű feladat, de jobb megoldást nem tudok.

- Itt van ez a falucska - húz egy kört ceruzájával Pilisszentlászló köré.

- Hegyvölgyben van, tehát hadászatilag jelentéktelen. Ezen kívül csupán egy úton közelíthető meg gépkocsival, vagyis zsákutca. A falu fekvésénél fogva biztos közömbös az orosz csapatoknak, ezért nem csoportosítanak oda jelentékeny erőket, ami megkönnyíti tervünket. A falu keleti oldalán lévő magaslatot elérve már egyenes az út a Vöröskőn lévő ütegeinkhez, onnét már egy jó órányi út a tahitótfalui Duna-híd, ahol ott az ellátmány hajónk.

- Ennél már részt vett mindegyikünk nehezebb veszélyesebb feladatban - szólalt meg félbehagyva borotválkozását Jozef, a golyószórós.

- Egy biztos, itt nem maradhatunk, más menekülési lehetőséget meg nem tudok! - fejezte be elmélkedését a hadnagy.

- Hajnalig itt töltjük az éjszakát, mindenki tegye rendbe magát, próbáljunk pihenni, holnap nagy út vár ránk! - tette még hozzá.

Hajnalban elindultak. Királykúthoz hamar leértek, ott megpihentek egy keveset, majd Mikula-lósz után Varga-lósz Tüskés-hegy előtt jobbra tértek Kopanyica felé. Meg akarták kerülni Kelet felől a falut és úgy Paprét felé venni az irányt. A bokán felül érő hó ellenére viszonylag elég hamar közel értek a faluhoz, Pilisszentlászlóhoz.

Libasorban mentek és az elsőt, aki taposta a havat, állandóan váltották. Kopanyicát körbe ölelő erdős rész széléhez érve, szláv hangokat hallottak. Lehasaltak a hóban és figyeltek, de csupán néhány civilt láttak a Pilisszentkereszti ösvénynek nevezett gyalogúton. A vízhatlan fehér álcaruhában jól esett egy kis pihenés.

A kopanyicai kaland

Rudolf másnap reggel a megbeszélés szerint hátikosárba rakta a kisbaltát, késeket és elindult Géza bátyjához, aki már várta őt hátizsákkal a vállán, benne a szükséges késekkel. A puskát állandóan az erdőben tartották, eldugva. Szokás szerint megittak egy kupica pálinkát, aztán elindultak a tegnapi helyszín felé Kopanyicára.

Géza útközben megjegyezte:

- Mit szólnál testvérkém, hogy ha én a biztonság kedvéért elmennék Mikula-lósz felé szerencsét próbálni a vaddisznóra? Nehogy elmenjen az időnk és nem találjuk meg a tegnapi tehenet, aztán megint üresen menjünk szégyenszemre haza.

- És ha megtalálom? - kérdezte a kisebbik testvér, Rudolf.

- Akkor legfeljebb kétszer fordulunk! - válaszolt nevetve a bátyus.

- A biztonság kedvéért nálunk várjuk be egymást!

Ilyen kedélyesen elbeszélgetve különváltak. Géza - az új zsákmány reményében - Mikula-lósz felé, öccse a tegnapit keresendő, Kopanyica felé vette útját.

Rudolf az erdős rész szélére érve már kivette átnézve a lombos erdő közül a régi erdőirtványt, amit a faluba a törökök után visszatelepülő ősei visszahódítottak kapásföldnek. Elnevezése is valójában a szlovák Kopanyica szó jelentése magyarul. Ugyanezen elnevezést (Kopanyica Kapásföld) használják a mai napig is a Pilisszentkeresztiek a Szent-kút melletti területre.

A harminchárom éves Rudolf a reá bízott feladat súlyát átérezve, felelősségteljesen át akart vágni a tisztásra. A megszokott óvatossága azonban nem hagyta el, mely szerint a biztonságot nyújtó sűrű erdőből az előttünk kitárulkozó tisztásra, az emberi szem elől kevésbé rejtett területre csak meggondoltan szabad kilépni.

Betartva az őseitől tanult módszert, egyre körültekintőbben közeledett célja felé. Körülkémlelt, majd gyanús hóbuckákat vélt felfedezni.

- Ezek tegnap még nem voltak itt! - morfondírozott magában.

Győzött a kíváncsiság! Félénken bár, de megközelítette az eléje tárulkozó látványt. Uram, láss csodát, felugrott az egyik hóbucka, amely tőle alig húsz-harminc méterre volt.

- Állj! - szólalt meg egy SS egyenruhában lévő alak magyarul.

Egy Volksbundista (népi német) SS volt. Rudolf természetesen meglepődött, hogy az SS egyenruhás magyarul szólal meg. Ugyanakkor rögtön felfogta, hogy igen jelentős magyarországi németajkú tagja van az SS-nek. Hiszen Stefán sógor is tavasz óta az egyenruhájukat viseli. Ugyanakkor, mint katonaviselt ember tudta, hogy az „állj” parancsszóra meg kell állni. A legcsekélyebb ellenállás, vagy menekülési kísérlet az életébe kerülhet, ezért mindkét kezét, ha nem is magasra a feje fölé, de vállmagasságig felemelte. Ezután a német egyenruhás magához szólította, majd kérdezősködni kezdett.

- Kicsoda? Honnét jött, hol lakik? Vannak-e oroszok a faluban?

Megmondta nevét, azt, hogy leszerelt tartalékos katona, itt lakik a közeli faluban. Kéthárom orosz lovas katonát látott karácsonykor, vagy utána való nap, nem tudja biztosan. A községháza előtt beszélgettek, vagy inkább kérdezősködtek a helybeliektől. Mivel ez szlovák ajkú falu, no meg az öregek közül sokan voltak az első háborúban orosz fogságban, így jól beszélik az orosz nyelvet.

- Én az aprótermetű lovaikat bámultam, azoktól az én Sárga nevű lovacskám is nagyobb termetű. A huszár bácsi, akit - mivel régen huszárként szolgált - mindenki így hív a faluban, lehajolt az egyik lovacska első lábai mögé és könnyedén a hátsó lábára emelte a megijedt vagy inkább fáradt jószágot. Azóta nem jártam a faluban.

- Akkor rosszul tudod! - válaszolta a kérdezősködő népi német Krupp.

- Rövid ideje fekszünk csupán itt, de az előttünk lévő falu felé vezető ösvény felől orosz hangokat hallottunk. Hogyan lehet, hogy nem tudsz az oroszokról?

- Amit maguk hallottak, azok minden bizonnyal a Pilisszentkeresztről ide, a falunkba menekülő lakosságtól származó hangok lehettek. Sokan menekülnek hozzánk a szomszédos Pilisszentkeresztről az itteni rokonaikhoz, de jönnek mások is a harcok miatt. Itt nálunk csend van, még az ősszel jött fel gépkocsival néhány német, de biztos eltévedtek, vagy még mulatni akartak, mert nem voltak józanok. Ennek köszönhetően a falu szélén lévő szállodánál nem vették be a kanyart, úgy hogy néhány fordulás után üresen állt talpára a kis terepjáró gépkocsi. Édesapámék és testvéreim háza mellett történt ez. Ketten belehaltak sérüléseikbe, amíg értük jöttek Szentendréről a bajtársaik. Géza bátyám, aki nyilas, ment szólni nekik gyalogszerrel, mivel falunkban nincs gépkocsi, sem motorkerékpár. A másik hármat ott kötözgették szüleim szobájában, az mondják az egyik tudott magyarul, biztos az is volt.

- Ne beszélj annyit, inkább mondd meg, merről tudjuk rejtőzködve a legjobban megközelíteni a falutokat! - szólt türelmetlenül Krupp, a magyar népi német SS katona.

- Jaj, hát az nagyon egyszerű! Az előttünk lévő irtványföld melletti erdőben rejtőzködve elmennek a végéig, onnét balra kanyarodva negyed óra és a falu felett lévő fenyőfákhoz érnek. Oda, ahol a nemzetvezető Szálasi testvér tartotta beszédjét a nyáron - magyarázta szinte lélegzetvétel nélkül Rudolf.

- Akár egyszerű, akár nem, tedd le a hátikosarat, és velünk jössz, mutatod az utat!

- És segítesz vinni a muníciót! - szólt Jozef a golyószórós, és Rudolf vállára akasztotta a két rakasz lőszert.

- Az ellenkezésnek semmi értelme - gondolta Rudolf és belenyugodott helyzetébe.

Őt küldték előre, egyrészt taposni a havat, de leginkább biztonsági okokból, jelezzen az esetleges ellenség láttán. Egy jó félórai gyaloglás után megérkeztek a falu felett lévő fenyőkhöz, ahonnét jó rálátás volt a falura. Rudolf háza tán egy jó kőhajításnyira állt az alatta elterülő falu szélén, a mostani háború előtt épült új országút között, amely szinte körbe ölelvén azt, kanyargott a falu központjába.

„Stanovisko”-nak hívták, ami szlovákul megállót jelent. Hajdanában ide hordták, itt várták be egymást az állataikat legeltetni vivő gazdák, innét hajtotta ki azután a pásztor az állatokat a megfelelő legelőre. Ezen a téren épült a kápolna, a plébánia, községháza, a Hangya Szövetkezet boltja és Dávid zsidó kocsmája. Innét ágaztak sugár irányban az utcák, ez volt a falu központja, főtere és egyben a legmélyebb pontja. Ezt a főteret szemrevételezte látcsövével az egység tisztje és egyben parancsnoka, Schültz hadnagy.

Hideg, szép, tiszta, napos idő volt. Így tisztán, szinte „kukker” nélkül is látni lehetett az orosz katonaruhás alakokat az alattuk légvonalban alig száz-százötven méterre elterülő téren.

- Csak ideértek a zsákutca ellenére is! - jegyezte meg bosszúsan németül Krupp, a magyar SS katona parancsnoka felé fordulva.

- Ha tapasztaltabb katona lenne, és jobban megfigyelné, rögtön rájönne, ez nem harci alakulat, csupán részeg kozákok parádéznak kicsiny lovaikkal a helyi lakosok között, akiktől ételt, italt jöttek rekvirálni. Sehol egy gépkocsi, löveg, de még géppuskájuk sincs. - Torkolta le indulatosan az orosz-román frontot megjárt hadnagy.

- Ezeknek nincs, - szólott meghökkenve a nyilas tábori csendőrőrmester, akinek szintén volt messzelátója.

- De ott! - mutatott jobb kezével a falu felett bekanyarodó országútra, mintha oroszok ballagnának!

Minden tekintet a jelzett irányba nézett, Jozef kitépte kezéből a „kukkert”, majd mély levegőt véve, sóhajtva tovább adta, idegesen egymásnak adogatták azt.

- Most aztán hogyan tovább? - kérdezték meghökkenve egymástól.

- Hogyan lehetne kikerülni a falut? - kérdezte a nyilas őrmester tolmácsa segítségével Rudolftól a hadnagy, miközben a hóban lévő hátizsákjára terítette a térképet.

- Nem kell ahhoz térkép, őrmester úr, kérem tisztelettel, innét is tisztán látni lehet, itt van tőlünk balra a Hrabina, aztán a Sárkány oldal szemben balra a Bánya-hegy, ott van az a magas hegy az Öreg-paphegy, tőle jobbra a Kispaphegy, onnét át az Apátkúti-patakon a Paprétre, ott meg lehet pihenni, onnét már nem kell többet hegyet mászni.

Három és fél kilométerre van a Vörös-kő, onnét már látni lehet a tahitótfalui hidat. A mutogatásból értett a hadnagy, csupán azt kérdezte, ismét a tolmács útján, hány kilométer ez?

- Innét, ezzel a kerülővel úgy hét kilométer lehet, ez attól is függ, milyen mélyen megyünk az erdőben, mert helyenként át lehetne vágni a szántóföldeken, vagy a kaszáló réteken.

- Rövidebbet nem tud? - kérdeztette a hadnagy.

- Dehogynem, az országúton Szentendre felé, annak jobb oldalán a hegytetőig lehetne, de egyrészt nincs erdei út és így fárasztó a bozótok között, másrészt meg veszélyes az úthoz közel menni. Ezért a Bükk-hegy, amit mi Dombocskának nevezünk, annak a déli oldalán felmenni a hegytetőre, majd ott keresztezni az országutat és úgy Paprétnek, ez szerintem, jó két kilométerrel rövidebb, viszont veszélyesebb.

Mikor mindezeket elmagyarázta németül az alkalmi tolmács, kezdett két pártra szakadni a két magyar katonával együtt tizennégy fős csapat. A fáradtabbak a rövidebb úttal szimpatizáltak, bár a józanabbul gondolkodók közöttük sem vetették el a hosszabb kerülőt. A hadnagy hallgatta bajtársai, beosztottjai mérlegelését, majd rövid gondolkodás után kiadta a parancsot a falu megkerülésére. Mindenki pillanatokon belül felkészült az út folytatására. István mozdulatlanul állt előtte a két rakasz lőszerrel.

- Los, los! Gyerünk, Gyerünk! - szólt rá a rakaszok felett diszponáló Jozef, golyószórós.

- Nem megyek! - válaszolta kevés német tudását összeszedve Rudolf.

A vitára felfigyelt a hadnagy.

- Was ist das Problem? Mi a baj? - tette fel kérdését a magyar őrmesternek.

- Rögtön megtudom - hangzott a válasz németül.

- Ne bolondozz ember, mert megjárod! - ordított dühösen a karszalagos.

- Őrmester úr, kérem tisztelettel, engedjenek a családomhoz, hiszen látja, itt vannak alattunk a rokonok, ismerősök. Szükségük van arra a húsra, amiért elindultunk reggel a bátyámmal. Innét már nélkülem is elérik a céljukat, engem vár a három kicsi gyermek, a beteg anyósom. Ráadásul magam kell, hogy gondoskodjam a szomszéd faluból idemenekült rokonokról, ismerősökről.

- Megértem magát - szólt most már magázva az őrmester - és nagyon sajnálom, de velünk kell jönnie! Különben a hadnagy úr biztonsági okokból sem engedi el a jelenlegi helyzetben. Attól tart, hogy szlovák létére rögtön szaladna szláv testvéreihez és elárulna minket.

- Kérem, mondja meg neki szlovák létemre a németek oldalán harcoltam, a standbeli (sorkatonai) szolgálatom után, most az őszön immár hatodik alkalommal, mint tartalékos. A bátyám, aki már biztos megtalálta az erdőben a hátikosaramat és most izgatottan keres, önnek párttestvére. Még ezekben a nehéz, végzetes időkben is kitart az oroszok elleni harcban.

- Fogja már fel, - folytatta magázódva - maga is volt katona, velünk kell jönnie! Maga félti a családját, rokonságát. Nekem, mint tolmácsnak és bajtársnak az a feladatom, hogy a hadnagy úrral élve kimenekítsük ezeket a bajtársakat. Őket is várják a szülők és családjuk.

Tudomásul kellett vennie Rudolfnak, hogy itt nincs visszaút, ezt végig kell csinálnia!

Vállára vette a két rakaszt és beállt a sor elejére, mutatván az utat Paprét felé. A Sárkány oldal alján tartott cigarettaszünetnél Jozef odament Rudolfhoz és hátizsákjából egy rummal teli kulacsot adott neki a tartalékjából.

Alig húzott belőle egy-két kortyot, folytatni kellett a menetelést, de helyette most már más taposta a havat. Így másodiknak ballagott a sorban.

A hadnagy többször kivált a sorból, távcsővel ellenőrizni a környéket, de mivel nem látott idegen mozgolódást, utasította csapatát az erdő alatti szántóföldeken való átkelésre, így hamar elérték az Apátkúti patakot. Ezen sietve átmentek, majd Rózsahegy nyugati lankás részén átjutottak Paprétre. Ottan az erdészházat kikerülve, Vörös-kő felé tartottak. Bár Rudolf javasolta, hogy menjenek be pihenni és enni, a hadnagy nem engedélyezte.

Az erdészháztól a sík terepen már felüdülés volt a gyaloglás. Vörös-kő felé egy kis tisztáson lepihentek. Evett-ivott, aki éhes, szomjas volt, Rudolfot is megkínálták, konzervekkel jól el voltak látva. A hadnagy ismét elővette a térképet és megkérdezte, hogyan tudnának a legrövidebb úton Tahitótfaluba kerülni. Úgy döntött, hogy nem mennek el az ütegállásig, mivel nem lehet tudni, ki uralja azt.

Le kell jutni legcélszerűbben még sötétedés előtt a tahitótfalui hídnál lévő hajóhoz! Talán más bajtársakkal is sikerül találkozniuk. Fölszerelkeznek, majd valami faluszéli házban megalszanak.

Elindultak hát lefelé a szerpentines úton, amin a pilisszentlászlóiak járnak a váci vásárba, meg dolgozni a szigeti magyar gazdákhoz. Az elfáradt lábak szinte maguktól mozogtak a nehéz útszakaszok után lefele a hegyen. Már nem volt szükség vezetőre, Rudolf a sor közepe táján baktatott, gondolatai hol otthon a családjánál, hol az erdőben lévő szarvason, na meg Géza bátyusnál jártak. Jó lenne már haza menni, elmélkedett, mikor megállt a menetoszlop.

Az elsők között ballagó őrmester halkan pisszegve magához hívatta:

- Figyeljen jól, lentről hangokat lehet hallani, úgy rémlik oroszok!

Valóban hangokat sodort a szerpentinen az enyhe téli szellő.

- Nem hallom tisztán, de mintha szlovák aszszonyi hangok lennének - súgta Rudolf.

- Ha asszonyi hangok, akkor nem valószínű, hogy oroszok.

De azért az őrmester halkan továbbításra kiadta a „tüzelésre felkészülni” parancsot. Két-három perc múlva hallani lehetett az asszonyi hangokat.

Megkönnyebbülten szólalt meg Rudolf:

- Hiszen ezek a falumból való asszonyok, biztos csereberélni voltak Tahiban, a villákban.

Alighogy kimondta, már látni lehetett őket, amint batyujukkal a hátukon baktatnak felfelé a szerpentinen. Már messziről felismerték egymást.

A fegyverek vállra kerültek, a hadnagy megkérdeztette a tolmács őrmester segítségével, hogy vannak-e oroszok a faluban.

- Jaj, vitéz urak, mi nem láttunk egyet sem, mi csupán a hegyoldalban lévő villáknál voltunk, korán reggel indultunk hazulról és most igyekszünk vissza a családunkhoz.

- Menjenek békével, tőlünk nem kell félniük! - nyugtatta meg őket az őrmester.

Kitértek egymás útjából, a nők batyujaikkal felfelé a szerpentinen, a biztos otthonukba, ők tizennégyen Rudolffal, felszerelésükkel a hátukon, lefele a hegyen a bizonytalanságba.

- Lehet, hogy szerencsénk lesz, és nem találkozunk oroszokkal! - lelkendezett a fiatal SS katona.

- Az, hogy ezek az asszonyok nem láttak egyet sem, vagy nem találkoztak velük, nem jelenti azt, hogy nincsenek ott a Duna mentén. Hiszen hallotta, hogy ők csupán a hegyalján, az erdőszélen lévő villákban jártak - magyarázta neki Rudolf.

- Nos, ha ott lennének a faluban, már megnéznék a villákat is! - jegyezte meg az őrmester.

- Azokat inkább belülről - szólt a rum hatására nevetve Rudolf.

- Mi az a nevetés ott elől? - kérdezte emelt hangon a hadnagy.

- Semmi, hadnagy úr, látván, hogy célba érünk, kezd elhagyni a fáradtságunk - nyugtatta meg őt az őrmester.

- Várjuk meg a végét, mulatni ráérünk utána is! - szólt békülékenyen a hadnagy.

Közben egy villaszerű épület látótávolságába érkeztek. A hadnagy kiadta az „Állj!” parancsszót. Majd váltott néhány szót az őrmesterrel, aki magához intette Rudolfot és szólt neki, hogy jöjjön vele a ház felé. Óvatosan, a fák, bokrok fedezékében közelítették meg a házat. Ekkor utasította Rudolfot, nézzen körül, mintha munkát keresne, ami tán nem is kelt gyanút, hiszen civilben van, fűzte hozzá. Ha a villa üres, az a legjobb, akkor itt letáborozhat a csapat, amíg egy-két felderítő bemegy a faluba körülnézni. A házban biztos találunk legalább egy civil ruhát. Abban az esetben, ha itt van a tulajdonos, tehát nem menekült el, sincs nagy baj, nem bántjuk őt, csupán nem engedjük el.

- Mint engem - jegyezte meg most már ironikus mosollyal Rudolf.

- Hallgasson, hogy életben hagytuk egy ajándék! - mondta morcosan felderítő társa.

- Maguknak is - feleselt, miután levette szájáról a rumos kulacsot a vadorzóból lett túravezető. Az őrmester nem bocsátkozott vitába, a ház felé mutató kézmozdulatával utasította az indulásra.

Rudolf az L-alakú házat megkerülve, hogy ne keltsen gyanút az erdőből történő érkezése, az alsó kiskapun át, ami nem volt kulcsra zárva, jutott be az udvarba. A széles lépcsőkön fellépkedve a nyitott tornácra ért. Kopogott az ajtón, semmi válasz. Miután többszöri kopogtatás után sem érkezett válasz, megnyomva a kilincset, zárva találta az ablak nélküli deszkaajtót.

Belesett a mellette lévő zsalugáteres ablak résein, meggyőződött arról, hogy a ház nincs kifosztva, azt lakják, amit bizonyít a cserépkályha mellett lévő kosárnyi tűzifa is. Végigment a tornácon, majd annak a hegy felőli oldalán lévő néhány lépcsőn lelépkedve a gazdasági udvart elválasztó léckerítés kapuján keresztül jutott be a hátsó udvarba, majd az istálló felé tartott.

Benézett annak kicsi, világító ablakán. Egy kérődző tehénkét látott, kisborjúval az oldalán. Az istálló túloldalán egy nehéz muraközi ló csemegézett a jászol felett lévő lucernából. Ezután a szomszédos cselédház ajtajához érve már kopogás nélkül elhúzta annak reteszét, benézett a konyhába, amelyből meleg levegő csapta meg hideg arcát. Égett a tűz a sarokban lévő sparheltben.

A sparhelt szélében a fedővel letakart öntött vaslábasban étel állt. Az előző napi, vagy tán a mai napi vacsora.

- Jó napot! Van itt valaki? - de kérdésére nem érkezett válasz.

Az udvaron ellapátolt, letaposott hóból, az égő tűzből, az ott lévő állatokból nyilvánvaló volt, hogy lakják a házat. Felment az erdő felőli oldalon lévő két fagerenda közé helyezett falépcsőkön a padlás bejáró előtt lévő teraszra, majd onnét integetve jelezte az őrmesternek, hogy jöhetnek.

Miközben megérkezett a tábori csendőrőrmester, kinyitotta a padlásajtót. A nyitás nagyon egyszerű volt, hiszen csupán egyszerű faretesz zárta azt. Belépve a padlásra a nagyobb világosság végett, felhúzott egynéhány cserepet az erdő felőli részen, majd leporolta magáról a tetőről reá hullott havat. Eközben megérkezett az őrmester, aki óvatosan szintén felhúzott egy-két cserepet a Duna felőli oldalról, majd kikémlelt rajta. Tisztán látszott a Duna híd, gyanús mozgást azonban nem tapasztalt. Kiment a padlásajtó előtt lévő teraszra, majd onnét jelzett társainak. Azok vették a jelzést és hamarosan megérkeztek.

Nem bántották a ház bejárati ajtaját, biztonsági okokból inkább a padlásra húzódtak mindannyian. A hadnagy szintén kikémlelt a felhúzott cserepek által keletkezett nyíláson, de ő sem tapasztalt semmi gyanúsat. Néhány percnyi tanakodás után megszületett a döntés, mely szerint biztonsági okokból csupán az őrmester, Rudolf és két német elmennek felderítő útra a híd környékére. Az ott látottak alapján döntenek a következő tennivalókról. A felderítők elindultak.

A háztól a Duna-partra vezető út hamarosan egy mélyútba torkollott. Rudolf javaslatára nem a mélyúton ballagtak tovább, hiszen onnét az ellenséggel való találkozás esetén nehéz, sőt lehetetlen lenne a menekülés. A mélyút oldalán lévő bokros részen folytatták útjukat. Egészen a Szentendre - Esztergomi út felső szélén lévő házak kertjéig közelítették meg a Duna hidat. Az ott található bokrok rejtekéből szemlélte távcsövével a túloldali falut az őrmester.

A Szentendrei-szigeten lévő Tahitótfaluban, de közvetlenül az előttük lévő tahisi oldalon még jobban kivehetőek voltak az orosz katonai egyenruhás csoportok. A keresett hajót nem tudta megtalálni látcsövével. Ezért Rudolf vállalta, hogy bemerészkedik a híd környékére, hiszen szabad szemmel is több civil ruhás embert, asszonyt, gyereket is lehetett látni az orosz katonák között mindkét hídfőnél. Az őrmester örült az elképzelésnek, nem tartott az árulástól, hiszen azt időben észrevennék, és lenne idejük a menekülésre a sűrű erdőbe.

Rudolf lecsúszott a mélyútba, amely szinte a híddal szemben torkollott a Szentendre - Esztergomi útra. Körülnézett és mikor több civil személyt is látott az út mentén, ő is elvegyült közöttük.

Az egyik lovas kocsin, amely kocsideréknyi akácfagallyat vitt, felismerte régi falubelijét, aki siheder korától Tahitótfalun szolgált egy tehetősebb gazdánál.

- Hová, hová János? - szólította meg.

- Jaj, hát te hogy kerülsz ide, testvérem?

- Jöttem körülnézni, ki venne, vagy cserélne fát takarmányért.

- Biztos találnál vevőt, de nem ajánlom, hogy bemenj a faluba, mert ott tegnap óta fogdossák az embereket, állítólag sáncot ásni viszik őket! - figyelmeztette jó indulattal falubelije és barátja, János.

- Engem a gazdám mentett meg, eldugott, borát, szárított dohánylevelet, egyebeket kínálva a nála tartózkodó tiszteknek. Ezt az akácot is nekik viszem, mert már mindent eltüzeltek az udvaron felállított katlanokban lévő víz forralására, amivel a ruhaneműiket mossák, és tisztálkodásra használnak. - folytatta a tájékoztatást a mindentudó barátja.

- Jól van, megfogadom tanácsodat, és inkább Szentendrén próbálkozom. - füllentett Rudolf.

- Hanem úgy hallottam a Papréti erdésznél szolgáló Józsitól, hogy van egy hajó a hídnál terelte a beszélgetést Rudolf.

- Hát az itt is van! - mutatott az ostorával a híd felé a kocsi mellett bandukoló Rudolfnak, majd meghúzván a jobb oldali gyeplőt az út szélére irányította a lovakat és megállt, úgy folytatván a beszélgetést.

- Németeké volt az a hajó, sokáig itt horgonyzott a híd lábánál, állítólag teli munícióval, konzervekkel, kétszersülttel.

- Aztán mi lett vele? - kérdezte izgatottan Rudolf.

- Elsüllyesztették visszavonulásnál a németek, csupán az antennája látszik, ott, ni! - mutatott a vízből kimagasló antennára. Te is jobban teszed, ha szépen hazabandukolsz Paprét felé. Szentendre is biztos oroszokkal van tele!

- De hát a ti vendégeitek biztos Vác felől jöttek jegyezte meg falubelije.

- Onnét hát, de sokan rögtön tovább mentek Budapest irányába - válaszolta János.

- Nos, akkor megfogadom tanácsodat, visszafordulok Paprét felé és hazatérek. Aztán üzensz-e valamit az otthoniaknak?

- Mondd meg nekik, hogy én itt biztonságban vagyok, ezért csupán a front elvonulása után látogatom meg őket. Hanem van itt a hátsó saroglyában a széna között egy kis demizson borocska, ha hazavinnéd édesapámnak, biztos megörülne neki.

- Jól van, add ide, elviszem neki! - szólt Rudolf.

János felvidulván odaadta az édesapjának szánt demizsont, amiből alig ivott a fatermelés közben, hiszen sietett még világosban hazatérni, hogy legyen mivel forralni a vizet. Átölelvén egymást elbúcsúztak, Rudolf visszatérve a mélyútra a hegyek felé vette az irányt, János barátja át a hídon a szigeti faluba.

Mikor elérte a helyet, ahol az oldalban még látszottak lecsúszásának nyomai, ugyanott az ágakba, gyökerekbe kapaszkodva kimászott, majd onnan hamar a felderítő társaihoz ért. Ott elmesélte a hallottakat, az őrmester elszomorodott, és mikor röviden közölte ezt németül társaival, azok szintén nagyon elbúsultak.

Elindultak búskomoran bajtársaikhoz, akik már a csobánkai önkéntes tolmácsolásával beszélgettek, vallatták az időközben megérkezett szolgalegényt. A legényke előadta, hogy itt bujkált tisztiszolgájával gazdájának a sógora, aki honvéd százados és az oroszok elől menekült ide.

A honvédtiszt tegnap megtudta, hogy a német csapatok visszafoglalták Esztergom városát. Ezért aztán hajnalban civil ruhába öltözött legényével és gazdám kíséretében Dömösre indultak a sötétség leple alatt, ahol annak ismerőseitől kért lovas szekéren szándékoznak továbbmenni Pilisszentlélek, azaz Huta felé. A tisztiszolga hutai lakos, így jól ismeri a környéket, na meg szlovák ajkú lévén, megérteti magát az oroszokkal. Favágóként, illetve fuvarosként próbálnak eljutni Dobogókő alatt Hutára.

Dobogókőre nem mennek, mivel Esztergomból az orosz egységek minden bizonnyal oda húzódtak vissza. Hiszen nem volt idejük a dunai átkelésre, nyugatnak nem mehettek, mivel onnét jött a német támadás. Csak Hután keresztül a Dobogókői magaslatra húzódhattak fel. Hutáról civilben egy kis szerencsével eljuthatnak a németek által visszafoglalt Esztergomba, ahonnét a németek oldalán sikerül kitörniük az orosz gyűrűből.

- A katonaruhák elégetését reám bízta a gazdám, de én inkább elrejtettem azokat az erdőben, a front után jó lesz az még, ezért nem voltam otthon, mikor jöttek a vitéz urak - adta elő a szolgalegény.

- Szívesen megkínálom magukat a kamrában lévő hurkával, kolbásszal, na meg van friss töpörtyű, amit tegnap sütöttünk ki.

- A sonkák és az oldalszalonnák még a sózó teknőben vannak - tette még hozzá a jólelkű legény.

- Kenyeret nem tudnál szerezni hozzá? - kérdezte Rudolf.

- Az is van a kamrában, a disznóvágás előtti napon sütötte Julis néni.

- Hát a gazdád felesége mire való? - kérdezte a lakmározásra gondolván, mosolyogva az önkéntes SS legény.

- Az Pestre ment rokonaihoz és az ostromgyűrű miatt már nem tudott visszajönni. Hála Istennek! - tette hozzá.

- Az pesti nő, csak parancsolgatni szeret, minden női munkát a Julis néni végez, akinek orosz fogságba van a férje valahol Harkov környékén, már tán három éve nem láttuk - lendült bele a beszélgetésbe a fiú.

Térült-fordult és hozta a nagy, házi sütésű gömbölyű kenyeret, meg egyéb finomságokat a cselédházikó konyhaasztalára. Kitárta a szobaajtót, aminek sarkában is volt egy asztal, saroklócákkal körbe ölelve. Volt, aki a konyhai asztal körül lévő hokedlin, vagy a tűzhely mellett lévő sámlin ült. Akiknek a lócákon sem jutott hely, azok az ágy szélén ülve fogyasztották a finomságokat.

A legényke hozott még a dézsában lévő savanyúságból, amiből a németek - nem bírván az erős, csípős paprikát - csupán az uborkát ették. Elkérte üres kulacsaikat, majd telitöltötte azokat a kipréselt vörös és fehér szőlő keveréséből, némi víz és cukor hozzáadásával készített „csingérrel”. A gazdája részére készült ledugaszolt színborhoz nem nyúlt.

Miután ettek-ittak, a fiút megajándékozták az összeadakozott kulacs rummal. Ismét elkezdték elemezni a lehetőségeiket. A sikertelenül járt eredeti céljuk után némileg vigasztalódtak azon, hogy csapataik visszafoglalták Esztergom városát. Ha ezt még Dobogón tudták volna, nem indulnak el erre az útra…!

A jelenlegi helyzetben van remény a csapataikkal való találkozásra. Néhány napig még biztos tartani tudják bajtársaik a várost! Itt nem éjszakázhatnak! Paprét biztonságosabb, hiszen reggelig biztos nem jutnak oda az oroszok. Jelen körülmények között hadászatilag jelentéktelen számukra az eldugott helyen lévő papréti erdészház.

- Bármilyen fáradtak vagyunk is, fel kell, hogy vonszoljuk magunkat a szerpentinen! - jelentette ki a parancsnok.

- Kitaposott úton kell mennünk! - jegyezte meg ironikusan Jozef, a golyószórós, miközben igazított fegyverének szíján.

- Amennyiben menni kell, akkor induljunk minél előbb, még mielőbb végleg győzedelmeskedne felettünk az álmosság! - szólalt meg határozottan az őrmester.

Miután mindenki eltett egy-egy darab hurkát, vagy kolbászt a hátizsákjába, összeszedelőzködtek, s elindultak visszafelé a már kitaposott ösvényen. Rudolf is vállára akasztotta a két rakaszt, majd János barátja demizsonjába lévő bort, „ne lötyögjön” jelszóval kiegészítette a dugóig, majd rakományával ő is velük tartott.

Fáradtan ugyan, de zokszó nélkül követték az élen járó parancsnokukat. Lassú tempóval, de megállás nélkül értek fel a tetőre. Ott néhány percnyire lepihentek a szél által kidöntött hosszú fatörzsre Fáradtságuk ellenére visszatért életkedvük, hiszen életakaratuk legyőzte a szerpentint. Még egy rövid menetelés és elérik az erdészházat, ahol végre lepihenhetnek, ez a gondolat adott nekik lelkierőt. Egy félórányi gyaloglás és kiértek a rétre, amelynek túloldalán lévő birtok ablakából petróleumlámpa fénye világított. A biztonság kedvéért óvatosan közelítették meg a házat a gazdasági udvar felől. Semmi nesz nem hallatszott, de később kutyaugatás törte meg a csendet a ház felől.

Kinyílt a konyhaajtó, majd egy kezében lámpást tartó férfi lépett ki rajta. Kutyáját követve megindult, majd a téli sötétséget megtörő havas udvaron a gazdasági udvart elválasztó kerítés kiskapujához ballagott.

Rudolf felismerte benne falubeli barátját, Józsefet, akiről tudta, hogy a Papréti erdésznél, Pereszlei úrnál szokott segédkezni az állatok ellátásában. Halkan megszólította:

- Jó estét, Józsi barátom!

- Adjon Isten! Te vagy az Rudi? Hogy kerülsz ide ilyen későn este, ebben a sötétségben, és miért itt a hátsó udvarnál ólálkodsz, mint valami betörő!?

- Majd megmagyarázom - válaszolta Rudolf és rögtön folytatta:

- Előbb mondd meg, egyedül vagy-e?

- Én igen, remélem te is! - viszonozta József.

- Nos, akkor hagyd itt a kutyát a hátsó udvarban, és csukd rá a kiskaput! Te meg menj és engedj be a bejáró kapun! - adta utasításait Rudolf.

- Nono, még be sem engedtelek, már parancsolgatsz! - morgott József, de azért elindult az erdészházat körbe ölelő kerítés bejáratának kiskapujához.

Addigra a csoport is odaért. József meglátva a sok embert, visszahőkölt.

- Mi akar ez lenni, Rudi? Hogy kerül ide ennyi német katona, mikor a falu tele van oroszokkal?

- Ne izgasd magad, nem onnét jöttünk!

- Jó, jó, nem onnét jöttök, de hová igyekeztek?

- Egyelőre ide, vendégségbe hozzád.

- Ide, ennyien? Nincs itt annyi szálláshely, meg étel-ital!

- Majd találunk, nyisd már ki azt a kaput, mert fáradtak a bajtársak! - szólt rá határozottan az őrmester.

A határozott felszólításra József nem kérdezősködött tovább, helyette nyitotta a kaput. Ennyi ember nem is fért az erdészház konyhájába, kitárták a konyha két oldalán lévő szobák ajtóit, így már bőven jutott ülőhely mindenkinek.

A konyhából kiáramló meleg levegő megcsapta hideg arcukat, melegíteni kezdte átfagyott testüket. Többségüket ülő helyzetükben elnyomta az álom. A hadnagy, az őrmester és Rudolf a konyhában lévő megbízott gondnokkal, Józseffel tárgyalt:

- Ugye csak viccelt, mikor azt mondta, hogy nincs itt ennyi embernek étel, ital? - kérdezte fenyegetően az őrmester.

- Jaj magyarázd meg nekik barátocskám, hogy én csak napszámosként vagyok itt, akire rábízta a birtokot Pereszlei úr, amíg távol van.

- Énnekem nincs mit magyaráznom, ezt te is megmondhatod, illetve már meg is mondtad Józsikám. Én csupán azt javaslom, hogy szedjél elő magadtól minden eldugott ételt, italt, forralj vizet a kávéhoz, fűtsünk be a nagyszobába lévő kályhába, legyenek jó melegben a bajtársak, na meg nekem is olvadjanak ki a csontjaim.

- Jaj, mit fog tenni velem az erdész úr?

- Azzal most ne foglalkozzál, ő ugyanezt tenné! volt a válasz Rudolftól.

Raktak tüzet a nagyszobában lévő tégla kályhába, aminek nyitott ajtajából sugárzott a száraz tölgyfa hasábok melege.

- Idáig rendben vagyunk, - jegyezte meg Rudolf - most már készülhetne a kései vacsora! Főtt étel kellene, hiszen napok óta csupán konzerven és kétszersülten élünk - szólt békülékenyen Józsefhez az őrmester, mivel a mellette ülő parancsnoka a nála fiatalabb Schültz hadnagy elbóbiskolt a konyhaasztal melletti hokedlin.

- Gulyás lenne az igazi! - helyeselt a meleg ételre gondoló Rudolf, szája szélét nyaldosva. - Vaddisznó hús van a kamrában lévő sózó teknőben, krumpli a veremben, hagyma, só, zsír, na de pirospaprika csupán ez a kevéske szedte le a tűzhely felett lévő polcról a paprikás dobozt József.

- Nos, abból nem is kell sok, a bajtársak nem bírják az erőset! - mondta kuncogva Rudolf.

- Most már csak egy nagy edényt kell keresnünk, - gondolkozott hangosan József - tán a nagy bogrács lenne a legjobb, amiben vadászat után, vagy szénagyűjtéskor szoktunk főzni az udvaron.

- Az udvaron nem lehet, messziről észre lehet venni, főleg itt a réten! - vetett véget József morfondírozásának a tábori csendőrőrmester.

- Hozd be a kamrából a két vedres vízmelegítő fazekat, oszt essünk neki aprítani a húst, készítsük elő a hagymát és fogjunk hozzá minél előbb! - mondta türelmetlenül Rudolf.

- A biztonság kedvéért azonban jó lenne egy kevésbé fáradt önként jelentkezőt, akit később felváltanánk, kiállítani az erdő szélire őrködni folytatta az őrmester felé fordulva.

- Hű, az áldóját, erről meg is felejtkeztünk nagy fáradtságunkban! - szólott felháborodva az őrmester.

Gyorsan intézkedett és kiküldött egy bajtársat kétórás őrségbe. Közben a nagy fazékban sistergett a zsír, pirult benne a hagyma, később belekerült az összeaprított sózott vaddisznó hús, reá a paprika és mire kiszedték veremből a krumplit, majd megpucolták, összeaprították, már finom illatokkal telt meg a konyhán keresztül mindkét szoba levegője. A krumpli beleöntése után felöntötték a sparhelt szélén lévő kis fazékban lévő meleg vízzel, ezzel a főzési munkálatok véget is értek. Most már csupán kavargatni, ízlelgetni kellett. Mire elkészült a vacsora, csupán a két pilisszentlászlói barát maradt ébren. A katonák a több napi bolyongástól, izgalomtól kimerülten mind elaludtak.

- Nos, ezzel meglennénk! - szólt társához József szlovákul.

- Pszt! Ne beszéljünk szlovákul, megébred valamelyikük, és még félre találja érteni! Inkább hozzál a kancsóba a jobbikból, igyunk egy-két bögrével! Hagyjuk aludni a vitéz urakat, majd esznek, miután aludtak egyet.

Így is lett, elborozgattak csendben, kettesben.

- Hozhatnál abba is - mutatott a tűzhely szélén lévő fazékra Rudolf - egy kis borocskát, hadd igyanak egy kis forralt bort a fiúk is!

- Hozok én, de ürítsük ki a kancsót, ne járjak kétszer abba a hidegbe! Meg aztán mire megébrednek, addigra bőven lesz ideje felforrni! - nyugtatta földijét József.

Ismét megjárta a félig földbe ásott, kőboltozatú pincét az agyagkancsó, és került bor a fazékba is. Miután megkezdték a második kancsó borocskát, eszébe jutott Rudolfnak az őrt álló német fiú.

- Szegénykém, az már ott van több mint két órája, elfelejtették leváltani. Mi legyen vele? - Morfondírozott magában, én nem válthatom le, a hadnagyot nem ébreszthetem fel, az őrmester szintén horkol.

- Vihetnél neki engesztelésnek egy kis forralt borocskát!

- Vinnék én, de hogyan? Még megijed, és le talál lőni.

Azonban csak leküzdette félelmét, megtöltötte a már szinte forrásban lévő borral a kisebbik tejesköcsögöt, és másik kezében a meggyújtott petróleumlámpással kiment a hátsó udvarba.

A kutya már megszokta, nem ugatott, be volt húzódva az aljába. Elment a kerítéshez, letéve a hóba a borral teli köcsögöt, jelzett lámpásával, az őr észrevette, majd megindult feléje.

Csekély német tudásával, amit a többszöri bevonulása által tanult, vagy ráragadt a német bajtársaktól, odaszólt, jöjjön inni egy kis forralt bort.

- Komm her, trink ein fájen vin!

Az őrt álló katona meglátván a kancsót, nem igényelt sok magyarázatot, átvette a felkínált italt, húzott belőle.

- Szer gút! Nagyon jó! - mondta nagyot csettintve nyelvével.

Rudolf nála hagyván az italt, a lámpás fényénél visszament a konyhába. Némelyek kezdtek felébredni első álmukból. Közöttük volt parancsnokával az őrmester. Kijöttek a konyhai asztalhoz, majd leültek az üres hokedlikra. Rudolf most már bátorkodott megemlíteni leváltását az őrnek. Gyorsan intézkedett az őrmester, majd visszaült helyére. József nekik is töltött az asztalon lévő kancsóból egyegy bögrével. Megitták, azután elkezdtek magukhoz térni alvásukból. Elmúlt már éjfél.

Tanakodni kezdtek, mi lenne célszerű, felébreszteni mindenkit egyenek egyszerre, vagy hagyni őket aludni reggelig és esznek indulás előtt.

- Egyen ki, amikor akar, senkit ne ébresszünk fel! - döntött a hadnagy.

- Holnap ismét kemény nap áll előttünk. Most könnyebb lesz, mivel nem kell megkerülnünk a falut - mondta halkan, a hadnagy németül mintha önmagával beszélne, miközben a térképet nézte.

- Az országút túloldalán a falu feletti fenyőknél balra fordulva Kopanyicának, majd onnét Királykúton át Dobogókő alatt, Pilisszentléleknél nyugatra fordulva, némi szerencsével, harc nélkül elérhetjük csapataink harci állását mondta egy szuszra a térkép fölé hajolva, ceruzájával mutatva, szintén németül az őrmester.

- A falu felett lévő fenyvesektől könnyű lesz az útjuk, mert onnét már a letaposott hóban haladhatnak - szólalt meg az őrmester felé fordulva István.

Az őrmester átlátván Rudolf fortélyán, megjegyezte:

- Miből gondolja, hogy nem fog velünk jönni?

- Mert ha megkérném falubeli barátomat, biztos elvállalná kíséretüket helyettem.

- Hohó, én nem tudok semmiről! - szólt riadtan az asztalnál bóbiskoló József.

- Ó, csupán arról van szó, hogy elkísérnéd a vitéz urakat Pilisszentlélekig, hiszen te legalább annyira ismered a járást, mint én. Aztán megszolgálom a segítségedet, csak hadd lássam a családomat, és a nálam lévő rokonokat, ismerősöket. Sem enni, sem innivalóból nincs elég a háznál ennyi embernek. Meg aztán talán már el is sirattak, hiszen a hátikosaramat biztos megtalálta Géza bátyám, és nem tudják mi lett velem… - fűzte még hozzá Rudolf.

- Nos, ha így van, elkísérem helyetted a vitéz urakat - mondta fejével bólintva barátja.

- Köszönöm barátocskám! - szólt hálásan Rudolf.

Ezen beszélgetést lefordította az egység parancsnokának az őrmester. Az elismerte érdemét a csapatát vezető Rudolfnak, de tartván az árulástól, kijelentette, mindkét férfi vezetésével fognak eljutni a már emlegetett fenyőfák alá, ott az eddig odaadóan viselkedő kísérőjüket elengedik a néhány lépésnyire lévő családjához.

- Az, hogy árulás esetén mi történik magával és családjával, mint katonaviselt embernek, úgy érzem, nem kell mondanom! - közölte a német tiszt a tolmács szerepét betöltő tábori csendőrőrmester segítségével.

Így is történt, az őrmester határozott hangon közölte ezt Rudolffal.

- Hogy tennék ilyet, hiszen az oldalukon harcoltam, és több rokonom is elesett mellettük harcolva! - szólt méltatlankodva Rudolf.

- Géza bátyám, mint nyilas, sőt feleségem édestestvére, mint SS, szintén a bajtársak ruháját viseli. Az édesapám, az apósom, minden rokonom és ismerősöm megjárta az orosz fogságot és szenvedett a kommün alatt. Ezen szavakat lefordítván parancsnokának az őrmestertolmács, a hadnagy megnyugodván hozzájárult Rudolf leendő távozásához.

- Ez igazán megnyugtatóan hangzik - mondotta, miközben felemelte a gulyásfazék tetején lévő fedőt, miközben mélyet lélegzett az onnét kiáramló finom illatú gőzből.

- Kóstoljuk meg! - jelentette ki tárgyilagosan.

- Együnk, azután még aludjunk néhány órát! - szólt és ásítozva nyújtóztatta kezeit.

Elsőnek ettek a finomra sikeredett gulyásból, majd az őrmester megszervezte a további őrséget, és mind a négyen nyugovóra tértek. A hadnagy visszafeküdt a szalmazsákos ágyába, az őrmester a fapadozatra leterített pokrócra, a tégla kályha közelében. Rudolfot a barátja, a napszámos a saját szoba-konyhájába invitálta, ahol még parázslott a tűz a téglából épített tűzhelyben, amely melegen tartotta mindkét helyiséget.

Az italtól, a kései vacsorától, az izgalomtól elfáradt két jó barát nyugovóra tért. Szinte harsogott a horkolástól az istállóhoz épített szoba-konyhás cselédlakás.

Korán reggel az őrmester rugdalta fel álmukból mindkettőjüket. Kissé kábán vánszorogtak az erdészházba, még a németek által főzött cikória kávépótló ital sem segített rajtuk. A WaffenSS csapat átaludván az éjszakát, reggelire elfogyasztván a gulyáslevest, majd a forralt bortól felfrissülve menetelésre készen állt. Még jóval virradat előtt hagyták el az éjszakai oltalmat nyújtó erdész birtokot.

A Papréti út Szentendrei országúti leágazása előtt biztonsági okokból az új útvezetőt egy katona kíséretében kémlelésre előre küldték. Azok semmi gyanúsat nem észleltek, ezért az SS-katona a betorkolló útnál maradva, Józsefet, visszaküldte az egységhez, hogy közölje a szabad utat. Nyugodtan átmentek a Szentendrei úton, majd a lecsatlakozó Kossuth Lajos utcán lévő Krisztus keresztnél kissé balra térve folytatták útjukat a falu felett lévő fenyvesekig. Ekkor már erősen virradni kezdett. A hadnagy, a tábori csendőrőrmester, a csobánkai önkéntes után Jozef, a golyószórós, majd őt követve a csapat összes tagja kézfogással elbúcsúzott Rudolftól.

Barátjával is kezet fogván elindult lefele a lejtőn a néhány méternyi távolságra lévő családi háza felé. A tizenkét fős német csapat két magyar bajtársukkal, valamint József kíséretében már tizenöten, elindult vissza a már egyszer megtett, hóban kitaposott úton a szüleikkel, szeretteikkel való viszontlátás reményében, nyugatra Németország felé.

Újra otthon

Rudolf lesétált a lejtőn át az országúton és nemsokára az udvarukban volt, ahonnan már futva tette meg az utolsó métereket a bejárati ajtóhoz. Nem volt kulcsra zárva. A felesége, a gyerekek, majd a rokonok, ismerősök sírva ölelték magukhoz az elveszettnek hitt családfőt. Nem szakadt vége a kérdezősködésnek. A zajra lejöttek a padlásról a szénában alvó férfiak.

- Hol voltál? Hogy sikerült hazajönnöd? Milyen híreket hoztál? Hol tart a front? - Ezek voltak a fő kérdések.

- Előbb ti beszéljetek, jól vagytok, van mit ennetek, innotok? Hozott húst Géza bátyám? Megtalálta a lelőtt szarvast? Mi hír Szentkereszten? Igaz, hogy visszafoglalták Esztergomot a németek?

- Géza megtalálta a kosaradat, benne a szekercével, azután téged keresett kétségbeesetten, déltájban jött szólni, hogy eltűntél, így minden férfi visszament vele. A szarvas meglett, téged hiába kerestek még késő este is a lámpások segítségével. Hazahozták a szarvastehenet, azután reggel ismét elindultak keresésedre - mesélte könnyes szemmel felesége.

- Most már te is beszélj magadról, édes öcsém! - szólt hozzá az időközben megérkezett Géza bátyja, akiért a háziasszony üzent, így leánya, Róza vitte az örömhírt a sztríkónak (nagybácsinak).

- Jaj, az hosszú történet, Gézko! - volt a válasz.

- Van időnk, meséld el! - hangzott a biztatás.

- Most egyelőre megpróbálom röviden.

- Ahogy gondolod - mondta testvére.

- Alig váltunk el, megbeszélésünk szerint elmentem keresni az előtte való nap késő délutánján meglőtt szarvastehenet. Néhány percnyi gyaloglás után, mielőtt kiértem volna a Kopanyicán átvezető Szentkereszti gyalogútra, hóbuckaszerű alakzatok tűntek fel előttem. Odahajtott a kíváncsiság. Rá is fizettem. Az egyik előttem lévő hóbucka hirtelen felugrott. Menekülő németek voltak, egy csobánkai önkéntes SS-katona és egy magyar tábori csendőrőrmester.

El kellett kísérjem őket, megkerülve a falut egészen a tahisi hídig.

- Oda aztán minek? - kérdezték többen is.

- Én sejtem - szólalt meg öntelten testvére, Géza.

- Ott volt nekik egy ellátmány hajójuk, még a bekerítés előtt.

- A hajó most is ott van, de ők maguk süllyesztették el, annak csak az antennája látszik - toldotta hozzá az „idegenvezető”.

- Aztán, hogy értél haza?

- záporoztak a kérdések.

- A németekkel együtt, de előbb Papréten aludtunk.

- Az hogy lehet? - szólt közbe testvére.

- Hiszen az öreg Pereszlei erdészt itt láttam tegnap a faluban - kérdezte Géza.

- A Honvéd utcában lakó Dombai Józsit találtuk ott, sötét este volt már mire odaértünk. Ő vigyázott az állatokra és a birtokra.

- Hogy-hogy vigyázott, most ki vigyáz rá? - kíváncsiskodott ismét testvére.

- Mert most, hála Istennek, ő vezeti a németeket Hutának, át akarnak jutni bajtársaik esztergomi arcvonalához.

- Neked sikerült elszöknöd? - kérdezték meglepetten többen is.

- Nem kellett elszöknöm, elengedtek, miután bajtársiasan elbúcsúztunk egymástól, itt fent a fenyők alatt. Még a demizson bort is magammal hoztam, amit a Tahitótfalun szolgáló János küldött édesapjának, mikor mész hazafelé, ne felejtsd elvinni neki, egy kis kitérővel útba esik, hadd örüljön az öreg.

- Te itt voltál felettünk azzal a sok némettel, és nem féltettél minket? - jöttek riadtan a kérdések.

- Nem bántottak azok senkit sem útközben, sem otthon.

- Jártál Tahitótfaluban is, hogy ha találkoztál Jánossal? - kérdezte Géza.

- Tahitótfaluban nem jártam. Ő Tahiban volt akácfát vágni a lovas szekérrel, és már hazafelé

tartott, mikor váltottam vele néhány szót.

- Vannak-e ott is oroszok? - kérdezték.

- Vannak bizony, elég sokan! - volt a válasz.

Még a felesége is elmesélte férjének a tegnapi kalandját a kenyerekkel, hiszen a többiek tudtak róla.

- Képzeld, tegnap korán délelőtt viszem haza a pékségből a három kenyeret, mikor az iskola előtt megállítanak az oroszok, az Isten verje meg őket! Kivettek egyet a kosárból, tovább érve az Ulicskai (Dózsa György út) leágazáshoz, jött két kozák lovas, azok meg sem állítottak, kivették a második kenyeret is. Már szinte hazaérve, a szomszéd ház felől, csirkével a hóna alatt, dülöngélve jött felém egy alacsony orosz és az utolsó kenyeremet is el akarta vinni. Ezt már nem adhatom, kell a gyerekeknek, kiabáltam vele oroszul, de nem tágított. A kiabálásra lejöttek az útra a nálunk lévő férfiak, ezt látván, az orosz tyúkjával a hóna alatt, eliszkolt a Rezsnyákék kertjén keresztül.

- Annyi izgalom ért benneteket is, hogy engem nincs miért sajnálnotok! - fejezte be a beszélgetést a családfő.

Menetelés a halálba

A csapat József kíséretével tempósan haladt Kopanyicáig. Idáig csak kísérő volt, hiszen eddig a régi, kitaposott úton haladtak. Kopanyica felett azonban szólt, hogy van rövidebb út is, nem kell lemenni a Királykúti forráshoz.

- Ez Dobogókő irányába vezet, illetve a magaslat alatt Pilisszentlélek felé.

Beállt a csapat élére, és a csendőrpihenő kunyhó felé - jelenleg Tüzérkunyhónak hívják - vezette őket. Ott balra fordulván a Szép-cseres erdőterület irányába meneteltek, majd a Vargalósz nevű tisztáson pihentek néhány percig. Megigazították szerelvényüket, majd felkerekedtek a szűk erdei ösvényeken át. A Királykúti nyerget elhagyva, az Öregvágás hegynél ismét pihenőt vezényelt a hadnagy. A térképét hátizsákjára rakta, és az őrmesterrel, valamint az egységet vezető Józseffel meghatározták helyzetüket.

- A katonai térkép alapján jelenleg itt lehetünk szólt németül és bökött ujjával az őrmester a Dobogókői turistaháztól keletre eső Öregvágás szélét jelző peresre (erdőrészeket elválasztó sáv).

- Erősítse ezt meg a vezetőnk is! - szólt határozottan a hadnagy.

- Igen, itt vagyunk a második peresnél - helyeselt a kérdezett.

- Innét már csupán félóra gyaloglás az emelkedőn a kilátóig. Nem érdemes tovább menni az emelkedőn, ismerem az ösvényeket Dobogókő keleti, déli részén. Ezeken biztonságos távolságban meg tudjuk kerülni a veszélyes magaslatot és így eljuthatunk Hárommezőre, ahol már alattunk lesz Pilisszentlélek. Onnét tán két-három kilométer a falu. Ennek dél felőli magaslatán a rejteket adó fák között haladva, délutánra még bőven a világosban, majd a város szélén bevárva a sötétedést, Esztergomba juthatnak.

- Mi az, hogy juthatnak? - kérdezte fenyegetően az őrmester.

- Az őrmester úr mondta, hogy Hutáig kísérjem magukat. Azon túl már nem lesz szükségük rám - fűzte még hozzá könyörgően.

- Rendben van, de ahhoz még oda kell érnünk volt a válasz.

- Könnyen előfordulhat, hogy még előtte találkozunk német-magyar bajtársakkal. - szólt a mielőbbi hazatérésben reménykedve József, a „túravezető”.

Némi pihenő után, amit többen evésre használtak ki, tovább indultak a lankás keleti részen délnyugati irányban megkerülvén Dobogókőt.

Egy órányival a déli harangszó előtt már sikerült átmenniük a Két-bükkfánál lévő Hutai leágazástól mintegy fél kilométerrel feljebb a Dobogókői műúton. Ott az oltalmat nyújtó cserjésben nyugodtan lepihentek, hiszen az alattuk levő völgyben feküdt első úti céljuk, Huta. A hadnagy intésére levették felszerelésüket, hosszabb pihenésre rendezkedtek be, amíg parancsnokuk az őrmesterrel a térkép fölé hajolva tanulmányozta helyzetüket. Könnyen meg tudták határozni azt, hiszen a Dobogókői út pilisszentléleki oldalán voltak. Miközben tanakodtak a további útirány felől, egyre erősödő fegyverropogás csapta meg fülüket.

- Felderítőt kell előre küldenünk! - mondta a hadnagy rövid gondolkodás után.

- A kísérőnket előre küldhetnénk, szökésétől nem kell tartanunk. Hová is mehetne, hiszen az oroszoktól jobban fél, mint tőlünk! - elmélkedett a tábori csendőrőrmester.

- Meg aztán meg tudja értetni magát az oroszokkal vészhelyzet esetén - fűzte hozzá a parancsnok.

Így is cselekedtek, magukhoz hívták halkan Józsefet, és az őrmester megmagyarázta a feladatát.

- Itt ez a távcső, megpróbál eljutni a Huta déli irányában lévő magaslatra, és onnét kémlelje ki, milyen irányban biztonságosabb a továbbvonulásunk.

Amíg magyarázta teendőit a csapat egyetlen civil ruhásának, hangokat sodort feléjük az enyhe szellő. Később bizonyossá vált az orosz beszéd. Egyre fontosabbá vált József küldetése.

- Menjen előre és próbálja megtudni, milyen erőkkel állunk szemben! Lehet, hogy csupán Esztergom felől visszavonuló, csapatukat vesztett, kóborló, kisebb orosz alakulatok magyarázta neki az őrmester. Valóban azok voltak.

József nyakába akasztotta a német „kukkert” és bátortalanul bár, de elindult az utasítás szerint. Alig tett meg öt-hat percnyi utat, kiérvén a cserjésből, a szálas erdőrészben, kiáltást hallott jobb keze felől eső dobogókői oldalról:

- Sztoj, ruki hore! Állj, kezeket fel!

Feltartott kézzel a hang irányába fordulván meglátta a tőle néhány méternyire lévő két idősebb orosz katonát, akik reá irányították dobtáras géppisztolyaikat.

- Igyi szuda! Gyere ide!

Hallotta és megértette kiáltásukat, feltartott kézzel feléjük indult, miközben több, géppisztolyát készenlétben tartó katona vette őt körül.

Az egyik katona, amelyiknek csillagok borították vállapját, hozzá lépett és megszabadította a nyakában lógó terhétől. Nézegetvén a „kukkert”, felkiáltott örömében:

- Germán, germán!

- Te partizán vagy! - mondta a megijedt Józsefre mutatván jobb kezével.

- Ja nyet partizán! Én nem vagyok partizán! - mondta kétségbeesetten.

- Honnét van akkor nálad ez? - lóbálta orra előtt a messzelátót.

- Kaptam - hangzott a válasz.

- Azért kaptad, hogy kémkedj utánunk! - és durván odalökdöste a partizánnak vélt Józsit a háta mögött lévő vastag bükkfához.

Két másik katona megfogta és a bükkfához szorította, hátrafelé tekerve kezeit, miközben harmadik társuk összeszíjazta a munkától kérges tenyerét. A nacsalnyik kirántotta pisztolytáskájából oldalfegyverét, majd hadonászott vele az összekötözött férfi orra előtt. József idegei most már végképp felmondták a szolgálatot.

Mint leszerelt katona tudta, hogy a partizánokat tárgyalás nélkül a helyszínen szokták kivégezni. Életemet csupán egy módon tudom megmenteni, futott át az agyán a gondolat. - Nem, nem, ezt nem tehetem, viaskodott önmagával. Ezek nem teketóriáznak, képesek lelőni. Mi lesz a gyermekeimmel, feleségemmel, szüleimmel nélkülem? - gondolta kétségbeesetten.

- Meg aztán lehet, hogy értelmetlenül áldoznám fel magam, hiszen nincs sok esélyük a hazatérésre a német fiúknak, akiknek segíteni akartam - próbálta nyugtatni lázadozó lelkiismeretét.

- Nem húzhatom tovább az időt! - határozott, mikor az előtte kiáltozó nacsalnyik kibiztosította pisztolyát.

- Germántól kaptam a kukkert! - kiabálta könnyes szemmel, kétségbeesetten.

- Mikor? Hol? - ordított a most már csőre töltött pisztolyával hadonászó nacsalnyik.

- Ott vannak a germánok! - intett fejivel a dobogókői út mellett lévő cserjés felé.

- Hazudsz, te partizán!

- Én nem vagyok partizán, de a germánok ott vannak, jó lesz vigyáznotok! - volt a válasz.

- Honnét tudsz oroszul? - kérdezte őt ismét az orosz parancsnok.

- Én szlovák vagyok a szomszéd faluból, ezért értem és beszélem egy kicsit a nyelveteket - felelte most már kissé felbátorodottan József.

A nacsalnyik leakasztván nyakáról a német „kukkert”, azt odaadván egyik katonájának, elküldte őt néhány társával felderítésre a jelzett irány felé.

- Ezzel leszel lelőve, amennyiben hazudtál! - himbálta a hátrakötözött fogoly felé oldalfegyverét.

- Nem hazudtam, engedj el! - szólt vissza a fogoly.

- Az rögtön kiderül!

Így beszélgetvén, lihegve megérkezett az egyik katona a kiküldött felderítők közül. Hadonászva, ijedten előadta, hogy nem messze tőluk sok (Csierni csort-ot) fekete ördögöt látott.

Mire kimondta ezeket a szavakat, megérkezett a többi felderítő, akik megerősítették, hogy valóban nagyon sok feketeruhás, halálfejes ördög ül, vagy fekszik a bokrok között, egészen közel ide. A megijedt nacsalnyik elküldte segítségért Dobogókő irányába két katonáját. Az előbbi felderítők mellé beosztotta maradék embereit azzal a feladattal, hogy zárják el a kitörés lehetőségétől az ellenséges germán csoportot az erősítő, nagyobb létszámú segítség megérkezéséig, amely segítségével megsemmisítik a halálfejes osztagot. Azután intett a mellette maradt két idősebb katonának, hogy oldozzák ki a lekötözött foglyot. Kézfogás után kezébe adott egy darabka újságpapírt, amire rászórt a köpenye zsebéből kiszedett mahorkából.

- Zakúrity! Rágyújtani! - mondta békülékenyen, miközben ő is sodort magának a széthasogatott újságpapírba egy kis dohányt.

- Davaj szpicski! Adj gyufát! - szólt rá az egyik öreg bajtársára, aki szintén cigarettasodrással bajlódott. Békésen füstölögtek egy bükkfarönkön üldögélve.

- Hány gyereked van? - kérdezte az orosz a most már megnyugodott Józseftől, aki olyan boldogan szívta a mahorkát, mint aki ökröket adott el a váci vásárban.

- Sok és mind kicsike még, és szükségük van az apjukra - válaszolta, miközben a hóra ütögette szivarkája hamuját.

- Nekem három fiam van, a nagyobbikat már biztos elvitték katonának! - szólalt meg az idősebbik katona.

- Nekem csak feleségem van, aki szüleimnél lakik egy Kijev melletti falucskában - mondta, mintha önmagával beszélgetne a fiatal orosz tiszt.

- Jöhetne már a segítség, nehogy megszökjenek Esztergom felé a fekete ördögök! - folytatta gondolatmenetét.

Kis idő elteltével kezdett szállingózni a segítség. Száznál is többen lehettek. Egy kapitány vezetésével érkeztek, akinek vigyázz állásban, szalutálva jelentett a fiatal tiszt, akinek gondolatai néhány perccel ezelőtt még a szülein és feleségén jártak.

A több ütközetet túlélt idős kapitány tízes csoportokra osztotta katonáit. Három csoportot a dobogókői út túloldalára küldött, hogy megakadályozza a németek visszavonulását A többiek félkörös alakzatban, a kapitány vezetésével, két rajjal Dobogókő felől, a félkör közepén a kapitány három egységével, míg délről a fiatal hadnagy kétrajnyi katonával kezdték meg a bekerítő hadműveletet. A német táborban egy óra elteltével türelmetlenkedni kezdtek.

- Hol lehet ilyen sokáig a kísérőnk? - kérdezte a hadnagy.

- Ennyi idő alatt megjárhatta volna akár oda-vissza Pilisszentléleket! - tette hozzá az őrmester.

- Le nem lőtték, hiszen közeli lövéseket nem hallottunk! - mondták többen is.

- Nem várhatunk itt estig! - volt az általános vélemény.

- Tovább menni, de hová és merre? - gondolkodott a parancsnok.

- Alakítsunk kisebb csoportokat, és némi időközönként induljunk el kisebb csoportokban egymás után az előre megbeszélt útvonalon! - javasolta a golyószórós Jozef.

- Együtt maradva nagyobb az esélyünk! - zárta le a vitát a hadnagy.

- Előre küldünk egy önkéntes felderítőt és annak nyomait követve nyomulunk előre - tette még hozzá.

A fiatal népi német SS-katona vállalta a feladatot, mely szerint élen haladva Esztergom délnyugati része felé, veszély esetén jelez az őt követő csoportnak. Még egyszer részletesen megbeszélték az útirányt, majd összeszedelőzködtek az induláshoz. Eközben egyre szorosabb lett körülöttük az ellenséges gyűrű. Az orosz kapitány utasítása szerint a lehető legközelebb, vagyis látótávolságra kellett megközelíteni az ellenséget, csőre töltött fegyverekkel. Ezt követően a középső csapatot vezető kapitány rakéta pisztolyának a jelzésére össztüzet kell zúdítani minden fegyverből az ellenséges táborra.

Sikerült annyira közel menniük, hogy a két szélső szárnynak katonái szinte látták egymást a német tábor felett. Tisztán lehetett látni a német katonák készülődését a tovább meneteléshez. Ekkor felröppent a rakéta és elkezdődött az agyonhajszolt német alakulat megsemmisítése a többszörös túlerőben lévő orosz sorozatlövő fegyverek által. Egy helyen haltak meg tizenhárman.

A már előreindult magyar önkéntest a tábortól mintegy száz méterre érték a halálos lövedékek. A váratlan, meglepetésszerű támadás ellen semmi esélye nem volt az ellenállásra a bekerített csapatnak. Az akcióban, bár fegyvertelenül, részt vett a hadnagy oldalán József is, aki a néhány perces megsemmisítő lövöldözés után látta a lelőtt holttesteket. Az oroszok kevés veszteséggel úszták meg az akciót.

Józsefnek nem esett bántódása az oroszok megköszönték a „segítségét”, majd a fiatal hadnagy átölelve őt, elbúcsúzott tőle. Még szürkület előtt hazaindult Pilisszentlászló irányába. Sötétben bár, de még korán este hazatért.

Megvacsorázott, megivott egy-két bögre bort, majd lefeküdt aludni.

Másnap reggel felkereste barátját, Rudolfot, akinek elmesélte a történteket. Az oroszok valóban nem bántották, a lelkiismeret annál inkább…

Egész életében.