Ez az államilag igazolt csalás állapota
„Ez a rendszer a legminimálisabb alkotmányos jogállami követelményeknek sem felel meg. A 2005-ös törvénymódosítás a korábbi tarthatatlan helyzeten semmit nem változtatott, épp ellenkezőleg. Ez az államilag igazolt csalás állapota.”
(Figyelőnet, 2007. június 12.)
Aki valamelyest ismeri a nemzeti kisebbségi területet Magyarországon, és az idézetben szereplő kifejezések jelentését, az tudja, hogy ez a megállapítás nem beszólás, nem éles kritika, hanem vitathatatlan tény. Az, hogy mik a minimális alkotmányos jogállami követelmények, és mi a csalás, nem vélemény kérdése, hanem törvényekbe, paragrafusokba foglalt definíciókat, követelményeket jelent.
Ennek a totálisan törvénysértő rendszernek a létrehozója és működtetője az állam. Az állam testületei, intézményei pedig elutasítják a törvényeket, a jogállami követelményeket. Erről a hatalom sáncai mögé bújva minden szereplő kezdettől fogva mélyen hallgat, senki nem akar hallani semmiről, nem áll a nyilvánosság elé. Senkit sem lehet megszólítani, párbeszédre bírni pedig végképp lehetetlen. Érhető, hiszen az etnobiznisz védhetetlen. Természetesen ez a beállt helyzet is folytatólagos törvénysértést jelent.
A súlyos tehát az, hogy senki, semelyik hatalmi intézmény nem végezte a törvény szerinti feladatát ezen a területen, sem eddig, sem pedig az utóbbi négy évben. Az egyes hatalmi ágak, intézmények, elitek egymást nem korlátozzák, nem ellenőrzik, hanem inkább erősítik, szorosra zárják soraikat. Mivel alapvető emberi normák elutasításáról, törvénysértések sorozatáról van szó, a közpénzen fenntartott bűnüldözésnek, jogszolgáltatóknak, jogvédőknek meghatározó feladatuk lett volna az elmúlt 15-16 évben.
Akik pedig ezt a totálisan jogsértő rendszert, domináns szereplőit, politikailag, morálisan, anyagilag támogatják, azok alapvetően törvénytelenséget támogatnak. A rendszer másfél évtizedes működése ezt már rég bizonyította.
Ez az alkotmányellenes helyzet kezdettől fogva sérti az egész társadalom normális részének az érdekeit, alkotmányos jogait is. Az etnobiznisznek ugyanis nagy ára van. Ez nagyon drága mulatság. Százmilliárdos károkat jelent. Természetesen nem csak forintokban kifejezhető károkról van szó. Ez a rendszer szociokulturális katasztrófát okozott. Ezt is el kellett volna mondani a társadalomnak. A média törvénybe foglalt feladata pedig az, hogy segítse elő a társadalmi jelenségek közötti összefüggések megértését.
Az etnobiznisz kiépítése hivatalosan 1993-ban kezdődött, amikor a parlament minden szabályon, minden törvényen, nemzetközi egyezményen átgázolva olyan úgynevezett „kisebbségi joganyagot” fogadott el, melynek felhasználásával a jogrenden, intézményrendszeren kívülre tolta, kizárta a jogállamból az egész nemzeti és etnikai kisebbségi területet.
Ez túldimenzionált mézes-mázossággal, az emocionális manipuláció maximalizálásával, folyamatos hazudozással, hamissággal lett tálalva és megvalósítva. Évekig a pozitív diszkrimináció volt a sláger. Az igazság pedig az, hogy állam a társadalom semelyik más csoportjával szemben nem alkalmaz ilyen törvényesített jogsértéseket, melyekhez mániákusan ragaszkodik. Természetesen ez direkt diszkriminációt, szegregációt jelent az állam és intézményei részéről. A közismert meghatározás szerint, a közvetlen hátrányos megkülönböztetés olyan rendelkezést jelent, melynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt védett tulajdonsága miatt részesül más, összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban.
Az etnobiznisz hálózatának létrehozása és működése összességében és egyes elemeiben is ellentétes az Alkotmány, a Polgári Törvénykönyv, a Büntető Törvénykönyv sok paragrafusával, több alkotmánybírósági határozattal, az esélyegyenlőségi törvénnyel, az egyesülési jogról szóló törvénnyel, a nemzetközi emberi jogi és kisebbségi egyezményekkel, egyes kétoldalú alapszerződésekkel. Az etnobiznisz egyik produktuma az állam által létrehozott úgynevezett kisebbségi önkormányzati rendszer. Az évek során egyértelműen kiderült, hogy az állam nem a jogok biztosítása és a törvények betartása érdekében hozta létre ezt az alapjogokkal ellentétes rendszert, hanem épp ellenkezőleg, ezzel vált teljessé, zárt rendszerré az etnobiznisz hálózata.
A törvényesség látszatát keltve, a kisebbségi önkormányzati rendszer törvényi elemek önkényes felhasználásával lett működésbe hozva.
1. A Polgármesterek és helyi önkormányzati képviselők megválasztásáról szóló LXIV. 1990. évi törvény alapján kisebbségi önkormányzati választásokat kell tartani egy településen, amennyiben öt, magát az adott kisebbséghez tartozónak valló helyi választópolgár ezt kezdeményezi. Jelölt lehet minden helyi választópolgár, amennyiben jelölését legkevesebb öt helyi választópolgár támogatja. A jelöltekből a település összes választópolgárának joga van választani maximum öt főt.
2. Az Alkotmányba két egymásnak ellentmondó paragrafus került. A 68.§(4) bekezdése szerint „A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.” A 70.§(1) szerint „minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy a kisebbségi önkormányzati választásokon választó és választható legyen.” Ez alapján, kellő aktivitás mellett, 40000 (negyven ezer) körül lehetett volna a kisebbségi önkormányzatok száma (13 x települések száma + budapesti kerületek száma). Az évi 6-700.00 Ft garantált állami pénz megszerzése érdekében a listáról nemzetiségi identitást lehetett választani. A csalást, a szenzitív adatokra hivatkozó hamis nyilatkozatot, a joggal való visszaélés lehetőségét a jogalkotó törvénnyel biztosította, az aktuális kormány pedig költségvetési pénzekkel ösztönözte. A politikai hatalom és a domináns elitek jelenleg is ragaszkodnak az identitásválasztás téves, rosszhiszemű, alkotmányellenes, az európai joganyaggal is ellentétes értelmezéséhez. Ez is kizárólag gátlástalan hatalmi és anyagi érdekekkel magyarázható.
3. A meglévő törvények, alkotmányos jogok és kötelezettségek, a nemzetközi egyezmények betartása, érvényesítése helyett úgynevezett kisebbségi törvényt produkáltak a jogalkotók. A magyarországi propaganda szerint ennek egész Európa és legalább a fél világ csodájára járt. Mindez tipikus dezinformáció, manipuláció a népnek, a társadalomnak címezve.
A kisebbségi területet domináló politikai és szakértői csapat kezdettől fogva pontosan tudja, hogy ebből a demagógiából egy szó sem igaz. Például a Fundamentum 2000. évi 2. számában Kaltenbach Jenő elmondta, hogy „az egész törvény alkotmányellenes, mivel sérti a jogbiztonság elvét. Szinte minden második rendelkezését ötféleképpen lehet értelmezni, illetve minden második mondata nem jogtétel, hanem valamiféle kívánságlista.” Az általános érvényű alkotmánybírósági határozatok közül csak egy példa arra, hogy a közreműködő jogászoknak, jogalkotóknak ismerniük kellett volna az Alkotmánybíróság 9/1992.(I.30.) határozatát, mely szerint a jogalkotó kötelessége, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára.
Az évek során a hatalom különböző képviselői részéről a valóságban egyre inkább kiteljesedtek a régi, jól betanult, begyakorolt szerepek, módszerek. Például: leválasztás, lejáratás, elszigetelés, dezinformáció, álobjektív információk, tájékozatlanság imitálása, szerepjátszás vágya és igénye, a jogi normativitás hiánya, jogalattiság, a hatalom és haszonszerzés vágyának agresszív kiélése, a kriminális aktivitás fokozódása és hasonlók.
Mindez garantálta az önkényt, a szélsőséges jogsértéseket, a kiélesedett konfliktusokat, leszámolásokat, a mindent romboló morális és gazdasági károkat.
A törvényekbe ütköző etnobiznisz hálózata tehát legalább két célt tökéletesen megvalósított. Teljesen lezüllesztette, kriminalizálta a nemzeti kisebbségi területet, miközben sosem látott összegeket, nagyon sok milliárdot nyelt el a „botrányosan rossz” finanszírozás.
A kisebbségi ombudsman, például a közalapítványok kapcsán már sok évvel ezelőtt konstatálta, hogy az „igazán komoly összegek ellenőrizetlen csatornákon keresztül érkeznek… a pénz elosztásakor nem érvényesül semmiféle előre meghatározott normatív szempont.” Itt is jogosulatlan gazdasági előny megszerzéséről meg hűtlen kezelésről van szó. Kilenc év elteltével az Alkotmánybíróság 2002 decemberében törölte az Alkotmányból a 70.§(1). Ez a változtatás 2004. május 1-én lépett érvénybe, az uniós csatlakozás napján. Erről tájékoztatás sem történt. Természetesen semmilyen jogharmonizáció nem valósult meg. Az alkotmányos eljárás az alkotmányellenes helyzet megszüntetése lett volna a 19.§ (3) l) szerint. Ehelyett a hatalom, a kormány rengeteg pénzzel tovább erősítette az etnobizniszt.
Az etnobizniszt mindenképpen meg kellett tartani az évi több milliárd költségvetési pénz folyamatos megszerzése, felosztása érdekében.
Így aztán 2005-ben a kormány előugrott az úgynevezett kisebbségi törvény módosításával, melyet az országgyűlés teljes egységben megszavazott, szokás szerint. Pártjaink és kormányunk újra demonstrálta a megbonthatatlan egységet, érdekeltségét.
Ha a régi törvény kikényszeríthetetlen kívánságlista volt, akkor azon valóban sikerült rontani. Újabb alkotmánysértő, az európai alapjogokat is durván elutasító elemekkel bővítve, diktátumszerűen valósult meg 2006-ban az államilag igazolt csalás, az ún. kisebbségi önkormányzati választás. Megint olyan álképviseletek léptek elő nemzetiségi kezdeményező szervezetként, melyek a településen nem létező nemzetiséget képviselnek, illetve olyan nemzetiségi csoportok, amelyek kifejezetten elhatárolódnak a közügyektől, a jogállami követelményektől, ahogyan az európai alapjogoktól és korlátozásoktól is. Ugyanakkor kizárólagosságra tartanak igényt, ami szintén alkotmányellenes. A törvény szerint mindkét esetben érvénytelen és semmis a jognyilatkozat. Köztudott például, hogy ennek a piramisjátéknak, az úgynevezett nemzetiségi kulturális autonómiának nagyon sok olyan képviselője van, aki analfabétának tekinthető, hiszen nem tud saját nemzetiségi nyelvén írni, olvasni, beszélni. Valójában olyan embereket használ a rendszer, akik hasznos eszközei a hálózatnak: közpénzek felhasználásával olcsón megvehetők, jutalmazhatók, és semmilyen kellemetlenséget nem jelentenek a hálózat törvénysértő működésére nézve.
Tehát volt választásnak nevezett szélhámosság. A polgármesteri hivatalokat pedig bekapcsolták az úgynevezett választások lebonyolításába. A lényeg, hogy csalások különböző variációi valósultak meg regisztráció és választás címen. Tényfeltárás most sem történt. Nem véletlen, hiszen ahogy az egész rendszerben, úgy a települési és kisebbségi önkormányzatok egyes tagjai között jellemzőek a szoros családi, párt és üzleti kapcsolatok. Jellemző az is, hogy a kisebbségi terület az anyagi érdekek mellett politikai ugródeszkát, parkoló pályát, vagy elfekvőt is jelent.
Volt felháborodás, elutasítás is. A nemzetiségi származású emberek egy része semmilyen formában nem volt hajlandó részt venni, mivel csalásból, csalókból már nem kér. Az Alkotmánybíróság 64/1991.(XII.17.) határozata a lelkiismereti szabadsággal kapcsolatban tartalmazza, hogy az állam senkit nem kényszeríthet olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával. A rendszer szempontjából persze az ilyesmi semmilyen problémát nem jelent, hiszen így sikeres és „virágzó” igazán a projekt. Érthető, hogy ebben a közegben a törvények említése az a vörös posztó, melyre az etnobiznisz hálózatának minden domináns szereplője őrjöngve, esetleg az érinthetetlenség tudatában, cinikusan reagál. Akkor nincs se méz, se máz, csak a ragadozó, zsákmányszerző attitűd szélsőséges megnyilvánulásai.
Az etnobiznisz hazug, agresszív, gátlástalan, rendszerét jellemzi például az egyik nemzetiségi civil vezető eufemisztikus kijelentése: Megtévesztjük magunkat, az egész magyar és nemzetközi közvéleményt… Lefogjuk a kezét annak, aki gombostűvel közelít ehhez a felfújt léggömbhöz. Azaz: mindenkit átverünk, aki pedig megnyikkan, azt kinyírjuk. Ennyire primitívek a működő szabályok. A hamis, hiteltelen tájékoztatás dominanciája miatt nem várható el az emberektől, hogy megfejtsék, miért nevezik egyesek az etnobizniszt dagonyázásra való büdös mocsárnak, mások pedig csiszolatlan gyémánt(bányának).
Aki járt az etnobiznisz nyilvánosságtól elzárt alvilágában, abszurd szellemvasútjában, vagy most is ott van, az tudja igazán mi mit jelent, mitől undorodik minden normális ember.
Végül: ez a rendszer az Alkotmány legalább harminc paragrafusával, pontjával ellentétes, ami az egyéni és közösségi jogok konkrét és szélsőséges megsértését jelenti.
Ez a helyzet az állam képviselői által aláírt, elfogadott, törvénybe iktatott nemzetközi egyezmények meghatározó tartalmával is ellentétes. Így például az Európa Tanács 1201-es ajánlásával a kisebbségi jogokra vonatkozóan, a kisebbségi nyelvi chartával, az Európai Emberi Jogi Egyezmény legtöbb cikkével, például: 6., 9., 10., 11., 13., 14., 15., 17., 18.
Ugyanígy nincs összhangban, részben vagy teljesen ellentétes az Európai Unió Alapjogi Chartájának több követelményével és korlátozásával. Ezek a következőkben találhatók:
10.: Gondolat, lelkiismeret és vallásszabadság
11.: Vélemény-nyilvánítás és tájékoztatás szabadsága
12.: Gyülekezési és egyesülési szabadság
15.: Munkavállaláshoz való jog
20.: Törvény előtti egyenlőség
21.: Megkülönböztetés tilalma
28.: Kollektív tárgyaláshoz és fellépéshez való jog
30.: Indokolatlan elbocsátással szembeni védelem
41.: Megfelelő ügyintézéshez való jog
47.: Hatékony jogorvoslathoz és tisztességes tárgyaláshoz való jog
52.: A jogok és elvek hatálya és értelmezése
53.: A védelem szintje
54.: A joggal való visszaélés tilalma
A magyar törvények és az európai dokumentumok is tiltják a joggal való visszaélést. Egyetlen rendelkezést sem lehet úgy értelmezni, hogy az bármely állam, csoport vagy személy számára jogot biztosítana olyan tevékenység folytatására, vagy olyan cselekedet végrehajtására, amely az egyezménybe foglalt jogok és szabadságok megsértésére irányul. A rendelkezéseket nem lehet más célra alkalmazni, mint amelyekre elő vannak írva. Tehát még egyszer: visszaélések, bűncselekmények elkövetésére, mások alapvető, egyezménybe foglalt emberi jogainak elutasítására sem.
Olyan evidenciákról van szó, melyeket nem lehet nem érteni, sem Magyarországon, sem a környező országokban, sem az illetékes európai testületekben. Ezeket az alapszabályokat csak tudatosan, szándékosan lehet megsérteni, illetve az eredeti céllal ellentétesen értelmezni és alkalmazni. Egyes bilaterális alapszerződésekben szerepel, hogy a kisebbségek védelme a nemzetközi jog alapján történik. Az aláírás óta eltelt másfél évtized nem ezt bizonyította.
Az eltelt évek alatt kiderült, hogy az illetékes európai testületek, intézmények, szervezetek jellemzően szintén nem képviselik, nem kérik számon az alapvető emberi normák betartását ezen a területen. A „kötelező” illetve „tilos” jelzők nem érnek semmit. Ennek az egésznek már kezdettől fogva bíróságok előtt lett volna a helye. Talán valahol Európában akad legalább egy olyan jogász, ügyvéd, akinek van bátorsága, szakmai tisztessége ehhez az ügyhöz.
